A The Guardian pedig még annál is többről számol be: „A nemi identitás kezelését igénylő britek száma drasztikusan megnövekedett az elmúlt években, a legsebezhetőbbeket több évnyi specialistára való várakozásra ítélve. A tájékoztatás szabadságáról szóló törvény alapján megszerzett adatok szerint az Egyesült Királyság mind a 14 nemi identitással foglalkozó klinikájára (GIC-k) beutaltak száma megnövekedett az elmúlt években, némely klinika több száz százalékos növekedést tapasztal. A londoni Charing Crossnál, mely a legrégibb felnőtt klinika, a beutalások száma majdnem megnégyszereződött 10 éven belül, a 2006-07-es 498-hoz képest 1892 2015-16-ban.”
A ferde hajlam és szexuális, nemi zavarodottság társadalmi megtűrése vezetett oda, hogy mindez már nem csak megtűrést és békén hagyást jelent, de törvényi védelmet, anyagi támogatást, klinikák, hivatalok felállítását, átformálását, egy beteges, tébolyult kultúra meghonosodását is. A társadalmi közöny, mely utat engedett mindennek, annak az arcátlan és agresszív nyomulásnak az eredménye, amivel a homopropagandisták kialakítanak egy mesterséges konszenzusérzést, melynek hatására a tömegek úgy érzik, hogy „mivel ez mindenhol ott van, bizonyára ennyire elfogadott ma már mindez”. (Részletesebben foglalkozom ezzel a hátszéllel korábban hivatkozott írásom második részében.) Fontos előremenni és meggátolni minden aberrált propagandakísérletet ezen kulturális befolyás meggátolására, mielőtt nálunk is eléri ezt a szintet (mert bizony már most is jelen van).
Mond a szerencsétlen gyerek pár fontos dolgot, ami a fentieket támasztja alá. Például 0:40-nél ezt halljuk: „Amikor 2 éves voltam, miután láttam RuPaul Drag Race-ének első évadát, elkezdtem anyukám törölközőit használni, takarókat és buborékfóliákat, amit csak találtam. A testem köré tekertem ezeket és a fejemre tettem, mintha paróka lenne rajtam. Beöltözős előadásokat kezdtem tartani 5 évesen…”, majd 2:40-nél rámutat a „szülői” agymosásra: „Anyukám mindig dokumentumfilmeket nézett és én néztem ezeket vele. Ezek civil zavargásokról, klubgyerekekről, éjjeli bárokba járó gyerekekről szóltak, és ezekből tanultam New York város kultúrájáról.”
Még pelenkás volt, amikor már transzvesztita televíziós műsorokat nézett (nézetett vele anyja), így nem meglepő, hogy egy feje tetején álló világban nőtt fel, és ő se tudja, fiú-e vagy lány. Mindenesetre a transzvesztiták és „nemileg képlékenyek” prédikációja arról, amit tőle is hallunk, hogy „merj az lenni, aki vagy!” mindig nevetséges, tekintve hogy ők menekülnek eredeti lényük elől. Az említett transzvesztita műsor mellesleg A Logo TV-n került adásba, melynek igazgatója akkor a zsidó Brian Graden volt, a csatorna ugyanakkor a Viacom tulajdona, melynek feje a zsidó Sumner Redstone.
A fenti törvénymódosítást kritizálók mellett voltak olyanok is, akik dicsérték azt. Irwin Elman, az ontariói gyerekek és ifjúság tartományi szószólója így vélekedett: „Úgy hiszem, hogy ez a törvény elveiben egy paradigmaváltást fejez ki a tartomány számára a gyermekek és a fiatalság bevonását illető elkötelezettségben az olyan döntések kapcsán, amelyek őket érintik, egy gyerekközpontú szolgálati rendszer megalkotása ez, a rasszizmusellenesség és gyerekjogok melletti elkötelezettség.”
Elman, aki zsidó, a gyerekek felnőttként való kezelésének elve mentén támogatja a fentieket, amely nem meglepő, ismerve egyik példaképét, az egykori lengyelországi gyermekorvost, oktatót, árvaház-igazgatót, a szintén zsidó Janusz Korczakot (eredeti nevén Henryk Goldszmit), aki a a gyerekek felnőttként való kezelésének elvét egyik első úttörőként alapozta meg a 20. század első felében. Ez a felfogás az utóbbi években úgy tűnik, egyre inkább utat tör magának a nyugati világban, afelé sodorva minket, hogy a gyerek érzései és véleménye (hogy ő most éppen „nem nélküli”, vagy „nemileg képlékeny” stb.) igazgatják lassan a családot a szülők esetleges jogi felelősségre vonásának terhe alatt. Ez természetesen veszélyes akkor, amikor ezzel a felfogással egy időben ugyanezen gyerekek a fentebb is említett propagandával vannak bombázva, normalizálva a devianciát. A sok gyerekre eleve jellemző különcködésre való hatással elhitetik az arra fogékonyabbakkal, hogy ők nem azok, akik, hanem sokkal „különlegesebbek” és „egyedibbek”. A természetes karakterük kiélezése helyett inkább téveszmék mentén manipulálva a gyerek eredendő igényét az egyedi önkép iránt.
Korczak maga is igyekezett a gyerekekbe ültetni egy bizonyos világnézetet és felfogást. Mesekönyveiben találkozhatunk a gyerekek felnőttek elleni lázadásaival, ahogy a fajkeveredéssel is már 1923-as Kis Matykó király és a lakatlan sziget című könyvében. Érdemes idézni a történet bemutatásából:
Matykó reformjai feldühítik felnőtt ellenségeit, akik titokban anarchiát idéznek elő és megszállják az országát ismét. Afrikai harcosai és hercegnője bátran harcolnak Matykó oldalán, de elárulják saját gyáva felnőtt polgárai. Három ellensége feldarabolja az országot és Napóleonként elrendelik a gyerek király száműzetését egy lakatlan szigetre. Viszont még ennek kivitelezése előtt Matykó megmenekül a fogdából és afrikai hercegnője és annak apja menti meg, aki újratárgyalja Matykó büntetését. Az európai királyok csalnak és Klu Klu apja háborút hirdet a fehérek ellen. Némely bekezdésben utalások vannak Európa gyarmatosító rémtetteire Afrikában, és hogy Európa miként támaszkodik afrikai árucikkekre, mint a csokoládé.
Nem áll szándékomban Korczakot egyfajta ördögként lefesteni, mint aki csak ártott, de jellemző, hogy zsidóságával együtt munkásságában fellelhető a teljesen szembeötlő fehérellenesség, az idegenimádat (külcsoport választása a belcsoport helyett) erőltetése, illetve a gyermekek kapcsán az eltúlzott individualizmus erősítése a közösségi (családi) természetes hierarchia tisztelete helyett (ahogy Matykó saját fatája és a felnőttek ellen harcol, miközben az afrikaiakkal szövetkezik és egy fekete lányt szeret stb.). Így a felnőttként kezelt, de valójában zavarodott és elfogadást, különlegességérzést kívánó gyerekeknek a mai liberális tébolyban, Korczak munkássága és alapelve mentén (miszerint „nincsenek gyerekek, csak emberek vannak”), nem túl meglepő, hogy egyre gyakoribb ezen zavarodott, esetleg konkrétan pszichésen beteg gyerekeknek az ösztökélése ebbe az öncsonkító irányba. Egy ilyen alapelv mentén pedig lassan a józan ész kerül a vádlottak padjára, mint Kanadában is immár.
Zsidóságára jellemző, hogy még a nagyvilág gyermekeinek homoszexualitást reklámoz és egy torz világképet fest, addig saját törzsének gyermekei számára a fentiektől mentes, zsidó öntudatot és büszkeséget erősítő mesekönyveket ír, mint Az édes pészah, Elszabadult trenterli!, Itt a világ: a zsidó ünnepek éve, vagy a Nevem Aviva. Ez utóbbi leírásának részlete: „Történeteket hallva erről a speciális dédinagymamáról, és nevének jelentésének megismerése megtanítja Avivát megbecsülni az igazi nevét. Attól a naptól ő már nem akar Emily lenni; az Aviva nevet büszkén viseli.”
Láthatjuk tehát, hogy minden területen a kultúra és a jövő nemzedékek átformálása a céljuk, amiről nem fognak lemondani csak azért, mert szabadon parádézhatnak vagy házasodhatnak. Mindaz csak bátorítja őket arra, hogy még arcátlanabbul törjenek előre. Mint azt egyesek már ki is jelentették: nekik nem elég az elfogadottság, ők ünnepelve akarnak lenni! Egy leszbikus propagandista író így ír erről: „Pride. Nem toleranciáról szól ez. Senki se akar tolerálva lenni. Az olyan, mintha valami irritálóval vagy rosszal csak meglennénk. Nem akarok tolerálva lenni. Ünnepelve akarok lenni.” Egy másik, ezúttal hímnemű személy pedig így vélekedik: „Gyakran olvashatjuk a külföldi irodák honlapjain, legyen az az LMBT tanácsok részében, vagy az útikalauzban, hogy »a homoszexuálisokat tolerálják«. Ez egyszerűen nem elégséges. Elfogadva akarok lenni. És ha ünneplek valamit, ünnepelve akarok lenni.” Mindennek persze hosszabb múltja van, évtizedekkel ezelőtt Stephen Glassman, a GLSEN [Homoszexuális, Leszbikus és Heteroszexuális Oktatási Hálózat] New Oxford-i csoportjának egyik zsidó tagja is ezt az elvárást hangoztatta: „Nem akarok tolerálva lenni. Nem akarok megtűrve lenni. Azt akarom… hogy ünnepeljenek!”
A jövő féltése mellett azonban érdemes azt is szem előtt tartani, hogy ez a közösség alapvetően veszélyes és káros. Erre mutat rá az a homoszexuális kampány is, melyet a közelmúltban indítottak egyesek (köztük a fentebb említett immár aktivista 10 éves is). Ez most a honlapjukról idézve mutatom be: „Az Élelmiszer és Gyógyszer Adminisztráció azt állítja, hogy azon férfiak vére, akik az elmúlt 12 hónapban férfiakkal folytattak szexuális viszonyt, »túl kockázatos« a véradáshoz. A valós rizikófaktorok alapján való döntéshozatal helyett a szabályozás szexuális irányultság mentén diszkriminál. Ezért a vérüket tintaként használtuk.” A kampányolók így homoszexuális férfiak vérével nyomtatott propagandaszöveget fehér pólókra, melyeket oldalukon árulnak, s a bevétel saját köreik megsegítésére lesz fordítva. (Videó erről itt.)
A vérrel kapcsolatos beteges ötletek nem egyediek köreikben. Huffington Post: „[Egy transzvesztita] a Pride alatt olyan fejdíszt viselt, melyet egy beleegyező személytől vett HIV-pozitív vérrel kent be egy képzett orvos segítségével. A vér rászáradt a fejdíszre és [az ő] megjelenésének része volt az ünnepségek alatt.” A személy ezzel akart felszólalni a HIV-fertőzöttek negatív megítélése ellen. (Így vigye a gyerekét a liberális szülő ilyenek közé egy parádéra.)
Kiknek jutnak eszébe ilyen torz ötletek? Vannak adatok arra vonatkozóan, hogy ferde hajlamú emberek az élet más területén is betegesek: egy az Egyesült Királyságban 7 403 felnőtt megkérdezésével készült 2007-es pszichiátriai felmérés arra mutat rá, hogy „A depresszió, szorongás, kényszerbetegség, fóbia, önsanyargatás, öngyilkossági gondolatok és az alkohol- és kábítószerfüggőség jelentősen magasabbak voltak a homoszexuális válaszadók között.”
Túllépve azon, hogy a kritikusaikat folyton fóbiával vádolók hajlamosabbak a fóbiákra, egy 2011-es tanulmány eredményeként megállapítható az is, hogy a homoszexuálisok között magasabb a partnerváltogatás száma, a magas kockázatú cselekedetekre való nagyobb hajlam és a szexuális partnerek általi erőszakosság.
Egy 2008-as tanulmány azt állapítja meg, hogy a homoszexuálisok hajlamosabbak a heteroszexuálisoknál a túlzott önbecslésre és önteltségre a valóságtól elrugaszkodva, jellemzőbb rájuk az alacsonyabb impulzuskontroll, illetve a gyilkosságok elkövetésének jellemzőbb rájuk a „brutális” stílus a heteroszexuálisokhoz képest.
Egy 2012-es tanulmány pedig azt állapította meg, hogy a szexuális természetű gyilkosságok elkövetői között felülreprezentáltak a homoszexuálisok, a felnőttek és a fiatalkorúak között egyaránt.
Egy 1987-es tanulmány szerint a homoszexualitás tízszer valószínűbb olyan férfiak és hatszor olyan nők esetében, akik borderline személyiségzavarral rendelkeznek az alapvető társadalomhoz vagy egy depressziós kontrollcsoporthoz viszonyítva.
Mindezt egy 2008-as tanulmány is megerősítette és megjegyezte, hogy „borderline személyiségzavarral rendelkező alanyok jelentősen hajlamosabbak voltak az összehasonlítási alanyokhoz képest homoszexualitásról, biszexualitásról és azonos nemű szexuális kapcsolatokról beszámolni”.
Visszatérve a véradási tilalomhoz (mely hazánkban és a civilizált világ nagy részén létezik): ennek az oka az, hogy a ferde hajlamúak jelentősen hajlamosabbak a szexuálisan terjedő fertőzések hordozására a heteroszexuálisokhoz képest, lévén hogy szexuálisan hedonisták (talán a fentebb is vázolt meglehetősen instabil és patologikus hajlamaik miatt), lásd az amerikai hivatalos adatokat erre vonatkozóan. Jellemző módon, az idei deviánsparádé sztárvendége, a Conchita Wurst nevű lény maga is HIV-fertőzött.
A kórokat, fertőzéseket hordozó és terjesztő közösségről vélekedett úgy a Kanadai Orvosi Egyesület Folyóirat még 1980-ban, hogy „Egy kontrollált tanulmányban a 200 homoszexuális férfi 67,5 százaléka de a 100 heteroszexuális férfi csupán 16 százaléka volt bélrendszeri parazitákkal fertőzve. (…) Ezek az adatok azt sugallják, hogy a férfi homoszexuális közösség egy jelentős gyűjtőhelye lehet a potenciálisan kórokozó parazitáknak.”
1980 már viszonylag régen volt ugyan, de hasonló helyzet látható manapság is, elég a fentebb hivatkozott amerikai adatokat megnézni, melyekből kiderül, hogy bár a HIV-fertőzések száma alapvetően csökken, a homoszexuálisok (főleg a színes bőrű homoszexuálisok) csoportja az egyetlen, amely inkább növekedést mutat. De nem csak a már ismert kórokról beszélhetünk a ferde hajlamúak kapcsán, hanem újabb mutációkról is, amint arról a BBC is beszámolt két éve:
»Aggódunk, hogy el fog terjedni olyan férfiakban, akik más férfiakkal folytatnak szexuális viszonyt«, mondta a BBC News-nek Peter Greenhouse, a bristoli bázisú szexuális egészségügy konzultánsa. »A probléma az, hogy [ők] általában sokkal gyorsabban terjesztenek fertőzéseket, mivel gyakrabban cserélnek partnereket.« Hajlamosabbak tripperre a torkukban is. Ott még valószínűbb, hogy ellenállást fejleszt ki a fertőzés az antibiotikumra, amint az alacsonyabb dózisokban ér el a torokhoz, és a terület más baktériumoktól nyüzsög, amelyek oszthatják az antibiotikum elleni ellenállást. A baktérium, amely a trippert okozza, szélsőségesen ügyesen utasítja el a legjobb antibiotikumainkat.
A fentiek (és korábbi írásaim adatainak) fényében tehát még a „nem érdekel, mit csinálnak zárt ajtók mögött” elve is túl megengedő, mert mindazt, amit az ajtajaik mögött csinálnak, magukkal hozzák a társadalomba is. Az „a homoszexuálisok is ugyanolyan emberek, csak más a szexuális irányultságuk” elve egyszerűen hazugság. Látván, hogy ez a közösség hajlamosabb a különböző patológiákra, instabilitásra, pszichés gondokra, fertőzésekre és azok terjesztésére, alacsonyabb impulzuskontrollra, az önmegtartóztatás viszonylagosan jelentős hiányára, kijelenthető, hogy semmilyen értelemben nem kívánatos ennek a közösségnek és életformának a parádés ünneplése, normalizálása, de még csak elfogadása, megtűrése sem. Egy olyan társadalomban pedig, ahol a születések aránya alacsony, egyszerűen abszurd mindaz.
A multikulturalista „globo-homo” ideológia egyik ökle a ferde hajlamúak káros normalizálása, jellemzően a jóságosság szépen csillogó papírjába csomagolva. Ezt már a száz évvel ezelőtti zsidó felforgatók is nem a „humánus elfogadás”, hanem a társadalmi átformálás eszközeként használták. A kultúrmarxizmusban a hagyományellenes, természetellenes hadviselés egyik elvi pillére a „sokszínűség”, a „pluralizmus”, legyen az faji, vallási vagy kulturális, hiszen a hagyományosság egysége útjában áll ezen eszmerendszernek, és ugyanez a politikai vonulat terjesztette ki a szexualitásra is ezt az egység- és természetellenességet. Ha sikerül normalizálni az abnormálist, „egyenlősíteni” az egyenlőtlent, eltorzítani a szépet, ünnepelni a csúfat, erénnyé tenni a erkölcstelenséget és demonizálni, tiltani a normalitást, egy fejre állt társadalom alakul ki, mely elveszti önmagát.
Ami a „Csak szeretik egymást, ne legyenek emiatt kirekesztve!” elvével indult, aztán a „Csak szeretik egymást, hadd házasodjanak és fogadhassanak örökbe!” elvével folytatódott, már ott tart, hogy „Ha nem fogadod el a zavarodott fiad hormonkezeléssel való elkorcsosítását és kiherélését, gyűlölködő vagy, akitől el kell venni azt a bántalmazott gyereket!” elvénél tart jelenleg, miközben ablakaink alatt fertőzött vérrel magukat díszítő önteltek és narcisztikus magamutogatók várják el, hogy ünnepeljék őket. Bár nem mindenhol ennyire drámai a helyzet, a fertőzés ott is jelen van, és a fertő természete, hogy terjed, súlyosbodik. A folyamat csal úgy a semmitől nem áll meg, és főleg nem fordul vissza a normalitásba magától, csak határozott és tudatos ellenállással érhető el az.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
