Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felüli igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.
„Én nem tudok különbséget tenni az elgázosítás és a tarkólövések között. A katyńi tömegsírba mészárolt tízezer lengyel tisztet, az ártatlanul kivégzett oroszok és ukránok millióit, a Gulág táboraiban éhen pusztult vagy halálra fagyott németeket, örményeket, japánokat, letteket éppúgy sajnálom, mint a gázkamrákban megsemmisített több millió zsidót. Gyilkosság és gyilkosság között nincs különbség, legyen az barna vagy vörös köntösbe bújtatva.”
A Gulágot megjárt embertársaink visszaemlékezéseit olvasva lehetetlen nem észrevenni egy újra és újra visszatérő elemet: a túlélők arra kérik az olvasót, hogy emlékezzen. Beszéljen róluk, ismerje meg történeteiket, akarjon tudni róluk. Ne hagyja, hogy a feledés homályába vesszen az a sok millió élet, amely a Szovjetunió kényszermunkatelepein vált egy ördögi eszme martalékává.
A Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála utáni két esztendő során pár ezer Magyarországról elhurcolt ember visszatérhetett szülőföldjére; az országba, melynek egyes állampolgárai kollaboráltak a szovjetekkel saját és szeretteik életének tönkretételében. Azonban távozáskor lelkükre kötötték, hogy hazatérvén senkinek sem beszélhetnek a rabtelepeken velük történtekről. Hogyan is tehették volna? A borzalmak akár egy szóval, mondattal történő említése az iszonyat jeges karmait vájta volna a hallgatóság gerincébe, s bármely beszámoló után bizony nehéz lett volna lelkesen tovább építeni a kánaáni szocializmust, vagy akár csak úgy tenni, mintha szívvel-lélekkel ezen dolgozna az illető. Ezek a poklot megjárt hősök évtizedekig voltak hallgatásra kényszerítve, sokan a még élők közülük ma is félve beszélnek a velük történtekről. Bár törvényi úton sor került erkölcsi, jogi és vagyoni kárpótlásra, azonban igazságtételre, elszámoltatásra sajnálatos módon csak kísérletek történtek. Történészhallgatóként részben ezért érzem úgy, hogy minden szovjet kényszermunkatábort megjárt embertársam, honfitársam iránti kötelességem beszélni, írni ezekről a sorsokról.
A másik ok az a tényeken alapuló megállapítás, hogy mind a magyar, mind a nemzetközi porondon ma is sokan vannak a történész szakmában és a közéletben olyan befolyással bíró, köztiszteletnek örvendő személyek, akik tevékenységükön, megnyilvánulásaikon keresztül szemrebbenés nélkül támogatják, de legalábbis alapot szolgáltatnak a kommunizmus bűneinek relativizálásához. Kertész Ákos a Magyar Hírlap 2001. február 27-én megjelent számában cikket közölt Nemes versengés szörnyállamok címmel, melyben egyértelműen lekicsinyelte a szovjet koncentrációs táborok jelentőségét azzal a megállapításával, hogy a Gulágra csak a bolsevik elit belharcaiban részt vevő személyek kerültek. A rangos magyar díjakkal többszörösen kitüntetett író mindezt két nappal azután jelentette meg, hogy a magyar országgyűlés 2000. június 13-án hozott döntésének értelmében 2001-től minden év február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja lett.
Maradéktalanul egyetértek Anne Applebaum meglátásával, miszerint a sztálinizmus jelensége mintha hiányozna a nyugati tömegkultúrából. Az amerikai történész könyvében leírja egyik élményét, amikor a prágai Károly hídon sétálgatva döbbenten szembesült azzal, hogy az amerikai és nyugat-európai turisták lelkesen vásárolgatják a sarló-kalapáccsal díszített pólókat, sapkákat, a Lenin és Brezsnyev képeivel díszített tárgyakat. Ezzel szemben elképzelhetetlen, hogy horogkereszttel, esetleg Hitler vagy Göring fotóival dekorált kitűzőket, laposüvegeket vásároljunk egy európai nagyvárosban, és ennek egyik, legkevésbé sem elhanyagolható oka, hogy törvény tiltja ezen szimbólumok megjelenítését. Azonban a többség számára még ennél is kézzelfoghatóbb példa az a tapasztalat, amelyet nap mint nap megélhet az ember, ha végigkapcsolgatja a televízió csatornáit és számot vet arról, hány dokumentumfilmet talál műsorra tűzve a nácizmussal kapcsolatban, s hányat a kommunizmus rémtettei témakörében.
A relativizálásnak pszichológiai okai is vannak, véli Applebaum. A nyugat-európai baloldal képviselői közül némelyek megmagyarázni, néha még mentegetni is igyekeznek a kényszermunkatáborokat és azt a terrort, amely az 1930-as évektől létrehozta e táborokat. Applebaum beszámolója szerint Ken Livingstone, hajdani brit parlamenti képviselő hosszasan kifejtette abbéli meggyőződését, hogy míg a nácik valóban gonoszak voltak, addig a Szovjetunió „csak” deformált.
Vitathatatlan, hogy mindkét jelzőnek súlya van, de mennyire eltérő! Ennek és az ehhez hasonló, vékonyan fogó tollal megírt elnéző meglátásoknak talán az az oka, hogy Marx és Engels nézeteit – részben legalábbis – a nyugat-európai baloldal is magáénak vallotta, csakúgy, ahogy a Szovjetunió megalapításakor Leninék is bőséggel merítettek a marxista gazdaságelméletből, filozófiából. Applebaum mindezek alapján arra a következtetésre jut, hogy a Szovjetuniót túlságosan elítélni egyet jelentene annak elítélésével, aminek egy részét egykor a nyugati baloldal szintén értéknek tekintett.
Meggyőződésem, hogy helytelen, sőt kifejezetten elítélendő a kommunizmus bűneit számháború, vagy bármi egyéb „verseny” céljából szembeállítani a nemzetiszocializmus rémtetteivel. Ugyanígy helytelen azonban relativizálni, elbagatellizálni azt a rengeteg gazságot, amelyet a baloldali eszme nevében követtek el sok millió ember kárára.
*
GULAG – betűszó: Glavnoje Upravlenyije Lagerej (Táborok Főigazgatósága)
**
Szakirodalom:
Applebaum, Anne: A Gulag története I. Budapest, 2005.
Galgóczy Árpád: A túlélés művészete. Magyarok a Gulág haláltáboraiban. Első könyv. Budapest, 2007.
Kertész Ákos: Nemes versengés szörnyállamok között. In: Magyar Hírlap. Budapest, 2001. XXXIV. évfolyam, 47. szám.
The post Geib Hajnalka: Néhány szó a Gulág magyarországi áldozatairól – De miért épp a Gulág? appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
