Donald Trump amerikai elnök május 8-án bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az iráni nukleáris megállapodás néven ismert, angol rövidítéssel JCPOA-nek nevezett egyezményből. A nemzetközi hangulat gyorsan Washington ellen fordult:
Izraelen és az Arab-félsziget monarchiáin kívül szinte mindenki (Japántól Kínán és Oroszországon át Európáig) meggondolatlannak és sajnálatosnak nevezte a bejelentést. Ráadásul egy nemrég készült felmérés szerint a témával foglalkozó amerikai elemzők 94 százaléka (!) ellenezte a kilépést, sokan közülük meg is kérdőjelezték Trump hozzáértését vagy józan eszét. A lépés után sokan rögtön egy amerikai–iráni vagy egy izraeli–iráni háborút vizionáltak, különösen azért, mert a következő napokban a zsidó állam az 1973-as háború óta legnagyobb beavatkozását hajtotta végre iráni célpontok ellen Szíria területén.
Egy ilyen nagyszabású konfliktusnak továbbra is kicsi az esélye, bár kétségtelen, hogy az elmúlt napokban ez az esély növekedett. Az amerikai vezetés – az izraeli és szaúdi kormányhoz hasonlóan – máshogy tekint Iránra, mint Európa vagy a világ többi része. Számunkra az elsődleges érdek Teheránnal kapcsolatban kettős: egyrészt a perzsa állam ne tegyen szert nukleáris fegyverre, másrészt nyissa meg gazdaságát a külföldi (lehetőleg európai) tőke előtt. E célokat a nukleáris megállapodás teljes mértékben szolgálta – nem véletlen, hogy az Európai Unió sajátjaként tekintett az egyezményre, és egyik legfontosabb külpolitikai sikereként ünnepelte.
Ehhez képest a Trump-féle Egyesült Államokat és a Netanjahu vezette Izraelt nem a piaci nyitás vagy a nem létező iráni nukleáris fegyverkezés leállítása izgatja, hanem a növekvő perzsa befolyás a Közel-Keleten. Bárhonnan is nézzük, az elmúlt másfél évtized folyamatainak Irán lett az elsődleges nyertese: a 2003-as iraki háború, majd a 2011-es szíriai polgárháború okozta instabilitást kihasználva Teherán felépítette és megnövelte jelenlétét a régió országaiban. Irán nem akart teljes államokat dominálni; számára elég az, ha szövetségeseivel egy összefüggő területsávot irányítása alá tud vonni saját határaitól a Földközi-tengerig – vagyis Izrael határáig. Ez a síita félholdként is ismert geopolitikai koncepció mára többé-kevésbé realitássá vált, következésképp jogosan fáj a feje Izraelnek, Szaúd-Arábiának, de az Egyesült Államoknak is.
A hatalmi egyensúly (vagyis a régió legnagyobb államai közötti hatalmi különbségek) ilyen radikális megváltozása természetes, hogy ellenreakciót szül a másik fél részéről. Az iráni nukleáris megállapodás – és ebben jogosak voltak a kritikák – nem a szóban forgó helyzetre adott válasz volt, ezt nem kívánta kezelni, sőt: Trump és Netanjahu narratívája szerint még segítette is Iránt, hisz a szankciók feloldásával bevételi forrásokhoz juttatta az iráni rezsimet.
A JCPOA tehát nem segítette Teherán befolyásának visszaszorítását, ám Washington szerint az egyezmény felmondásával vissza lehet fordítani az említett tendenciát.
Elemzők három lehetséges motivációt azonosítottak Trump döntése mögött.
Vagy ki akarja zsarolni a megállapodás módosítását és Irán számára előnytelenebbé alakítását; vagy a szankciók felépítésével gazdasági válságba akarja lökni az országot, s ezzel aláásni a rezsim belpolitikai pozícióit; vagy ki akarja provokálni, hogy a perzsa állam ismét urándúsításba kezdjen, és így elő tudjon készíteni egy Irán-ellenes katonai akciót. Van tehát stratégiai megfontolás a megállapodás felmondása mögött (amire utal az is, hogy az elmúlt hetekben intenzív diplomáciai tevékenységet végzett az USA Izraellel és Szaúd-Arábiával is), a kérdés inkább az, hogy ezek mennyire racionális és elérhető célok.
Azt, hogy a három motiváció közül melyik bizonyul helyesnek, a következő időszak fogja meghatározni. Önmagában a JCPOA felmondása nem elég egy háború megindításához, ezt Trump is tudja. Nagy kérdés, hogy a tavasz és a nyár folyamán lesznek-e az Egyesült Államok részéről további Irán-ellenes intézkedések, vagy kinyilvánítja Washington a tárgyalási szándékát, e jelekből már többet tudhatunk.
Izrael részéről a jövőben is számíthatunk katonai akciókra, ezek azonban feltehetőleg Irán szíriai és libanoni állásaira és szövetségeseire fognak kiterjedni.
Igazán ez az a terület, ahol az izraeli nemzetbiztonsági érdekek a leginkább sérülnek, a nukleáris megállapodás megingása pedig felbátoríthatja a kormányt nagyobb beavatkozások megindítására. Különösen igaz ez a Hezbollah kapcsán, amely május elején kimagaslóan szerepelt a libanoni választásokon. Ez az eszkaláció sem vezet feltétlenül egy hagyományos háborúhoz a két fél között: sem Izrael, sem Irán nem tudná magabiztosan, az egyértelmű győzelem esélyével megtámadni a másikat. Teherán számára a szíriai és libanoni jelenlét egyfajta előretolt védelem szerepét is betölti, hiszen amíg ott vannak az egységei, Izrael velük, és nem magával a perzsa állammal fog közvetlenül foglalkozni.
Ha tehát racionális gondolkodást feltételezünk a felek részéről, nem jósolhatunk nagyobb háborút Irán és az amerikai–izraeli szövetség között. Természetesen ez nem magától értetődő, a 21. században is több olyan konfliktus tört ki, amely nem esélylatolgatásra, hanem felfokozott hangulatban hozott döntésekre épült. Ha háborút nem is, de e felfokozott hangulatot Trump megteremtette.
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »
