Donald Trump amerikai elnök kormányzatának utolsó pillanatban meghozott döntése, hogy harminc nappal késleltetik az acél- és alumíniumvámok kivetését Kanadával, az EU-val és Mexikóval szemben, látszólag lehetőséget ad az Egyesült Államoknak arra, hogy hosszabb távú megállapodást kössön a kereskedelmi partnereivel. Milyennek kellene lennie egy ilyen megállapodásnak?
Nem Trump az első amerikai elnök, aki protekcionista intézkedéseket hozott az amerikai acélipar védelmében.
2002-ben George W. Bush számos importkorlátozást vezetett be, beleértve a néhány acéltermékre kivetett 30 százalékos vámot is. A Bush-adminisztráció általánosságban véve támogatta a szabadkereskedelmet, a hazai acéllobbi azonban megkötötte a kezét egy olyan időszakban, amikor az iparág hatalmas veszteségeket halmozott fel. Az USA azonban betartotta a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) szabályait.
Ezzel szemben a Trump-adminisztráció vágya, hogy megvédi a (most már nyereséges) hazai acélszektort, a kormányzat azon elképzelését tükrözi, hogy a szabadkereskedelem általában másoknak kedvez az USA kárára. Továbbá elmondható az is, hogy Trump elnöksége alig van tekintettel a WTO szabályaira.
Természetesen a Trump-adminisztráció megpróbálja biztosítani, hogy a kivetett vámok közvetlenül ne sértsék meg a WTO szabályait. Arra hivatkozik, hogy ezek a vámok nemzetbiztonsági érdekeket szolgálnak, mert ezt a hivatkozási alapot a WTO indokolható igazolásként ismeri el a hazai iparágak védelmére. Ezt a hivatkozást igen ritkán alkalmazzák, néhány precedens azonban azt mutatja, hogy Trump vámjai jogilag igazolhatók, még ha csupán az acéltermelés egy kis hányadát használják is fel tankok és hadihajók gyártására.
Van egy kis gond azonban. Ha a védővámok valóban nemzetbiztonsági célokat szolgálnak, akkor a vámokat zömében olyan országokból érkező importra kell kivetni, amelyek közeli szövetségesnek számítanak, mint Kanada, Mexikó, Japán és az EU.
Tovább bonyolítja a helyzetet a termékek átszállítása. Az acéltermékek viszonylag homogén árucikkek. Például a hengerelt lapos acéllal olyan szervezett platformon kereskednek, hogy nemigen veszik figyelembe a származási helyét. Vagyis ha az Egyesült Államok csak bizonyos országokra akar kivetni acélvámot, akkor ezeknek az országoknak az exportőrei az USA-val szövetséges államokba vihetik áruikat, amelyek aztán ezzel a tétellel növelhetik saját amerikai exportjukat.
Ez azt jelenti, hogy ha az USA mentesíti szövetségeseit a vámok alól, akkor bizonyos biztosítékra is szüksége lenne a tekintetben, hogy a szövetségesek amerikai exportja ne növekedjen meg hirtelen nagymértékben. Ténylegesen így az USA most azt kéri a szövetségeseitől, köztük az EU-tól, hogy korlátozzák az amerikai acélexportjukat. Ezzel viszont az a probléma, hogy a WTO szabályai nem teszik lehetővé az úgynevezett önkéntes exportkorlátozásokat.
Ez a helyzet dilemma elé állítja az EU-t.
Az unió azzal fenyegetett, hogy válaszintézkedéseket hoz, ha az USA vámot vet ki az uniós importra. Ezek az uniós intézkedések azonban valószínűleg nem lesznek jogszerűek, ha a WTO úgy találja, hogy az USA-nak joga van nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva vámot kivetni. Mégis, ha az EU meghajol az amerikai követelések előtt a saját acélexportjára vonatkozó „önkéntes” korlátozások ügyében, akkor feltehetően azzal is megsérti a WTO előírásait.
Az EU szemszögéből nézve azonban az önkéntes korlátozások tűnhetnek vonzónak. Ezeket az intézkedéseket széleskörűen alkalmazták az 1980-as években – gyakran az EU is élt ezzel, hogy kezelje a Kelet-Ázsiából érkező versenyt. Az exportáló országoknak ez az intézkedés vonzó alternatíva a vámokhoz képest.
A vámok valamekkora pluszbevételt jelentenek az importőr országoknak, bár hogy pontosan mekkorát, az az import visszaesésének mértékétől függ. Például ha az USA általános, 25 százalékos vámot vet ki az acéltermékekre, és az import 15 milliárd dolláros értékre esik vissza – amely a 2017-es szint felének felel meg –, akkor az USA még mindig 3,75 milliárd dolláros éves pluszbevételre tesz szert.
A nagy gyártó országokkal való önkéntes exportmegállapodások sorozatával hasonló eredményt lehet elérni az amerikai acélimport vonatkozásában, de ebben az esetben a külföldi gyártók jutnának pluszbevételekhez. Más szóval, az acéltermékek amerikai fogyasztói külföldi acélgyártókat szubvencionálnának.
A Trump-adminisztráció felelőssé tehető egy ilyen helyzetért, mivel problematikusnak tartja azt, hogy a szövetségeseitől származó importra vámot vessen ki. Amerikai szemszögből a szövetségeseknek egyszerűen meg kellene adóztatniuk az exportjukat, így biztosítva a bevételeiket.
Az USA-val szemben – amely elveti a gazdasági logikát a gyors kereskedelmi győzelem érdekében – az EU egy lassabban döntő entitásnak számít, amely jellemzően a gazdasági észszerűséget a geopolitikai megfontolások fölé helyezi, és a hosszú távú megállapodásokat részesíti előnyben. Ezen különbség miatt igen nehéz lesz harminc nap alatt megállapodnia a két félnek.
Mégis, az EU számára a Trump-követelések elfogadásának gazdasági logikája elég erősnek tűnik ahhoz, hogy az EU biztosítsa Trumpnak a látszólagos győzelmet. Csak az európai acélgyártók hasznának többnek kell lennie majd annál, mint amekkora összeget az ügyvédeknek fizetnek ki az önkéntes exportkorlátozások WTO előtti megvédése céljából.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »
