Koltai Róbert Világszám című filmjébe Pogány Judit ajánlotta be, miután látta őt Kisvárdán, az Ibusárban.
Parti Nagy Lajos, a darab szerzője azóta is felsőfokon beszél Molnár Xéniáról, aki a Pozsonyi Színművészeti Főiskola elvégzése után a Komáromi Jókai Színházhoz szerződött.
Öt éve már, hogy megvált, mert meg kellett válnia a társulattól. Az igazgatói döntés teljesen megváltoztatta az életét. A felkínált súgói állást nem fogadta el, inkább ugrott egy nagyot – a semmibe. Azóta színésznőként is talpra állt, s már csak annyit vállal, amennyihez valóban kedvet érez. Mint mondja: így tud igazán teljes odaadással, a maga örömére is játszani, ráadásul azokkal, akiket magánemberként is közel érez magához. Dráfi Mátyással, Gál Tamással, Mokos Attilával, Benes Ildikóval és másokkal.
Öt évvel a történtek után hogyan tekint vissza azokra a napokra, amelyek akkor valósággal felforgatták az életét?
Nincs már bennem fájdalom. Annyira más dolgok váltak fontossá a magánéletemben, hogy nem igazán figyeltem a színházra. Inkább a fiamra, magamra és a hozzám tartozókra. Több barátomat, családtagomat veszítettem el. Az, hogy nem hosszabbították meg a szerződésemet a színházban, az utolsó csepp volt a pohárban. Az életet élni kell, nézzen előre az ember, megérteni csak utólag lehet bizonyos történéseket. Én már összeraktam, mi mindenen mentem keresztül. Minden rosszban van valami jó, mondom ma. Még ha fáj is, amikor közlik veled.
A „színészi állás megvonásában” mi volt a jó?
Színésznőktől gyakran hallom ma is: nekünk az anyaság a legszebb, a legnagyobb, a leginkább várt szerep. Valóban az. De azt még nem találták ki, hogyan lehetnénk egy időben két helyen. Az ugyanis kivitelezhetetlen, hogy este, amikor művészetet csinálok, ott tudjak lenni a kiskorú gyermekem mellett. Hogy fürdessem, etessem, mesét mondjak neki. Ami egy anyukának igenis a feladata.
Főleg, ha nem számíthat a párjára.
Nyolc éve váltam. Az exférjem a mai napig rendszeresen jön a gyerekéért, törődik vele, testével-lelkével mellette van. Zolival mi tényleg együtt neveljük a fiunkat, csak nem élünk együtt. Az utolsó pár évben egyébként már nem is éreztem olyan igazán jól magam a színházban. Lelkileg is kimerített, hogy tíztől kettőig próba, utána rohanás, vártak az otthoni teendők, jó esetben olykor még egy kis szusszantás is belefért, aztán szaladtam vissza az előadásra vagy az esti próbára, ami néha még éjjel fél tizenkettőig is eltartott. Ez nem volt buli a gyereknek. Sokszor a műszakbeli kollégák vigyáztak rá. Hiába vittem neki kakaót, másra volt szüksége. Otthon akart lenni. Én meg szétforgácsoltam az energiámat. Az elmúlt öt év alatt beállt a rend az életében. Nagyon jó fejű gyerek, kitűnő tanuló. Most végzi a hatodik osztályt, földrajzból és történelemből jeles, közben focizik, korosztálya nyugat-szlovákiai válogatottjának egyik kapusa, rengeteg díjat nyert. Tavaly, nemzetközi szinten, negyvennyolc kapus közül választották ki a legjobbnak. Ez óriási elismerés nekem is, miközben már attól is izomlázam van, ha végigülöm az edzéseit. Nemrég Csehországba utazott a válogatottal. Azt kérdezte: „Anyu, hogy fogok én ott beszélni, amikor szlovákul sem tudok még rendesen?” Védjél fiam magyarul! – biztattam. Ő az egyedüli magyar a válogatottban, mégsem érzi elveszettnek magát. Van, amikor az édesapja is vele megy a meccsre, van, hogy az edző jön érte. Fura érzés. Rossz idő, jeges utak, és ott áll előttem egy idegen ember, akire rá kell bíznom a fiamat. Van gyereke? – kérdezem az edzőt. Azt mondja: „Van.” Akkor úgy vezessen, azzal a tudattal, hogy a gyereke ül hátul. Ezzel veszi át tőlem Adorjánt. Nem tarthatom őt burokban. Tudja, mit tud, de megtanulta tőlem: az út, amely az ember előtt áll, hosszú folyamat. Olyan nincs, hogy én már kész színésznő vagyok. A tehetséget fejleszteni kell. Ha nem dolgozol magadon, elveszíted azt is, amit már megszereztél. Adorján szorgalmas, kitartó, küzdőképes gyerek. Megy és dolgozik magán.
A sport komoly fizikai munka.
Megtanít becsületesen győzni, és emelt fővel veszíteni. Ezt Hemingway mondta. A foci, akárcsak a színház, csapatmunka, amely barátságokat szül. Köztünk, szülők között is. Mivel délutánonként tanítok, előfordul, hogy Adorjánt a barátnőm viszi edzésre. De akkor is! Az elmúlt öt évben ott tudtam lenni a fiam mellett, és a pálya szélén, őt figyelve megpihenhettem egy kicsit. A színházban be voltam zárva. A szép zöld gyep mellett pedig nem Molnár Xénia színésznő vagyok, hanem Adorján anyukája. Ott a szókimondó ragyolci lányt szerették meg bennem. Imádom nézni, ahogy a gyerekek együtt küzdenek. A színházban, ha nézek egy előadást, azonnal észreveszem, ha a színészek nem együtt játszanak, hanem túl akarják szárnyalni egymást.
Ez alatt az öt év alatt nem is érezte a csapatmunka hiányát?
Egyfolytában érzem. Nem mintha belefáradtam volna a nagy szerepek sorába, de a „felvidéki karrieremet” feltettem a legfelső polcra. Félreértés ne essék, nem adtam fel. Szeretnék még egyszer bekerülni egy jó csapatba. Van még erőm hozzá, és tudom, hogy el fog jönni ennek is az ideje.
Tüskét, haragot hordoz még magában?
Már nem. A hét főbűn egyike a harag. Hívő ember vagyok, többször átgondoltam már, mi történt az életemben. Engem megaláztak a színházban. Nem dicsekvésképp mondom, de vörös diplomával végeztem a színművészetin.
Egykori tanárai, évfolyamtársai, jó nevű szlovák kollégái is megdöbbentek a történteken.
Hogy súgói státuszt ajánlottak fel… igen! Rémületemben majdnem elfogadtam. Az első kérdésem az volt, mennyit fizet a súgói állás, el tudom-e tartani belőle a gyerekemet. Poénnak vettem, hogy én leszek a Jolly Joker. Ha valaki kiesik, majd beugrok helyette.
Aztán mégis a „kiugrás” mellett döntött.
Pedig nem tudtam, hogyan tovább. De rá kellett jönnöm, hogy a felkínált formában nem maradhatok a színházban. Nem is maradtam. Egyetlen napig sem voltam súgó. Hozzáteszem: vendégként játszhattam volna, de a saját színházamban legyek vendég? Diplomával a zsebemben Komáromba szerződtem, mert magyarul akartam játszani. Marasztaltak Pozsonyban, jól ment a szlovák, de én nagy elánnal Komáromba jöttem. Aztán, mint egy rózsaszín lufi, kipukkant az egész. Hogy neheztelek-e valakire? Értelmét veszítette a kérdés. Lenyomtam tizenegy-tizenkét évet a Jókai Színházban, szívvel-lélekkel játszottam, persze, hogy vannak dolgok, amelyek még ma is érzékenyen érintenek. Egy nézőtéri ügyelő kérdezte a minap, hogy mikor megyek vissza játszani. Vissza? Hiszen már nem is vagyok állásban, feleltem. A közelmúltig három ember barátsága határozta meg az életemet. Benkő Géza elment. Maradt Gál Tomi, az öcsém és Mokos Attila, a bátyám. Szakmailag és emberileg ők azok, akik mellettem állnak.
Mennyi esélyt lát arra, hogy ismét társulati tag legyen a Jókai Színházban?
Én csak azt tudom, kopogtatni nem fogok. Nem kérek, és nem koldulok. Sem munkát, sem szeretetet, sem odafigyelést. A Jóisten úgy megsegített, hogy van annyi munkám, felkérésem, előadásom, hogy tisztességesen meg tudjak élni belőle a fiammal.
S hol játszik mostanában?
Itt, ott, amott. Ahol lehetőséget kapok. Úgy rakom össze az életemet, mint a puzzle-t. Gál Tamással az Ibusár után új bemutatóra készülünk. Charles Bukowski, a 20. századi amerikai irodalom híres fenegyerekének Ponyva című regényét visszük színre. Dráfi Mátyás Teátrumával a Görgey című darabot utaztatjuk, bár most éppen Matyi bácsi műtét utáni felépülését várjuk. Benes Ildikóék csapatával József Attila-verseket mondok, Mokos Attilával felújítjuk és átrendezzük Spiró György Prah című darabját, amely mindkettőnknek régi szíve vágya. A Beugró is Gál Tamáshoz köt. Megyünk, ahová hívnak. A színházon kívül is van színház, szoktam mondani. Vagy ahogy Törőcsik Mari nyilatkozta: „A színész addig színész, amíg van néző, aki nézi.” Nekem teljesen mindegy, hol vagyunk, hol lépünk fel, én tizennégy embernek is boldogan játszom.
S mindeközben tanít is.
Eljöttem a színházból, és egy ideig irodai alkalmazott voltam. Aztán jött a tanítás egy művészeti magániskolában. Eredetileg magyar–történelem szakos pedagógusnak készültem. Furcsa is volt az első két év a színművészeti főiskolán. Végül színészi diplomát szereztem, és most tanító néniznek. Komáromban van két csoportom, de Izsára és Farkasdra is járok. A falu, a vidéki lét mindig közel állt hozzám. Valérral, az új párommal egyszer családi házba szeretnénk költözni. Könnyű szívvel fogom otthagyni a kétszobás panellakást.
A Barackliget óta volt más filmes felkérése?
Most találtak meg egy készülő szlovák filmhez. Még csiszolják egy kicsit a forgatókönyvet. A fiamtól már zöld utat kaptam. Mehetek. Ha nincs más megoldás, egyedül is elvan otthon, nem kell izgulnom miatta.
Volt olyan periódusa az elmúlt öt évnek, amikor azon bánkódott, miért döntött a színészi pálya mellett?
Nem. Emiatt nem voltak nehéz éjszakáim. Egyébként sem azért lettem színésznő, hogy ide nekem a 10 ezer Wattot, és ünnepeljetek! A diplomamunkámat is a közönségről írtam. Azért mondtam az előbb, hogy engem egyáltalán nem zavar, ha nem ötszázan néznek. Sokkal lényegesebb számomra, hogy kikkel játszom és mit. Nekem az együttjátszás jelent igazi örömet. A partner tekintete. Már ha van neki! Szeretem, ha tehetséges, őszinte emberek vesznek körül. Magánemberként képtelen vagyok maszkot ölteni, mert látom, egyszer minden álarc félrecsúszik.
Akkor nem állt meg, megy tovább a maga útján.
A hitem sok mindenen átsegített. Hét évig társ nélkül, egyedül éltem. Ennek is vége. Boldog a lelkem. Nem hiszek a véletlenben. Valérnak és nekem találkoznunk kellett. Család, kertes ház, és néha egy jót játszani. Ez minden vágyam. Valér intelligens, karakán férfi, erős jellem. Apukám azt szokta mondani: „Szendike, te olyan vagy, mint egy lepke. Repülsz, szárnyalsz, egyszer csak puff, lecsapnak!” Igen, Így van. De aztán megrázom a szárnyaimat, és újra felrepülök. Ha túl magasan szállok, a barátom visszahúz a földre. Kezében a zsinór.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
