Kell történni valami nagy európai eseménynek, mely mint 1848-ban egyszerre, véletlenül magasra emelt, úgy majd egyszerre úrrá tesz a szolgából – írta a forradalmi kormány miniszterelnöke, Szemere Bertalan már száműzetése idején. Naplóját tovább böngészve tűnt fel, milyen gyakorisággal használta az „úr” szót és annak származékszavait. A basáról mint úrias kinézésű emberről beszél, Batthyány Lajost úrilag utazóként említi, és úr Kossuth Lajos is. Felhasználja iróniához: „Táblabirói modorú urak ezek: azaz röstek”, az alacsonyabb rangúak esetében udvariasságról van szó, de legtöbbször az előkelőségeket urazza. Na és hogyan emlegeti a nőket? Mond egyszer úriasszonyt is, éppen arra, aki megsejti, hogy a szekerén lévő nagy láda a gondjaira bízott Szent Koronát rejtheti. A feleségét olykor asszonynak nevezi, de előfordul a háziasszony, az özvegyasszony, herceg asszony, kisasszony és a kevésbé hízelgő vénasszony is, ám az asszony legtöbb esetben a nő szinonimája.
Szembeszökő, hogy amíg az asszony alatt jórészt nőt ért, az úr ekkor még többet jelent, mint a férfi megfelelőjét. E szavak döbbenetes inflálódására a kiváló nyelvész Kertész Manó Szállok az Úrnak – Az udvarias magyar beszéd története című 1930-as írása világít rá. Kinnamosz középkori bizánci történetíróra hivatkozik, aki azt állította, hogy II. Géza király halála után (1162) a fia, III. István melletti ellenkirályok, II. László és IV. István közül az utóbbi trónörökösként kapta az uram elnevezést. „Ez a méltóságnév ti. az uralkodásra következőt szokta jelenteni a magyaroknál” – erősíti meg Hunfalvy Pál, a Magyar Nyelvészet, első nyelvtudományi folyóiratunk alapítója. Kertész szerint fölmerülhet a kérdés, hogy a szláv gyökerű király szó előtt vajon Árpádot nem az uram megszólítással illeték-e.
Az udvari előkelőségek után a XVI. századra – a korabeli levelek alapján – a végvárak tisztjeire, nemes személyeire devalválódott a megnevezés. A XVII. században már a főrangúak előkelő udvari embereit nevezik uraimnak – derül ki gróf Esterházy Miklós nádor udvari rendtartásának egyik intézkedéséből.
A XVI. század fejlődő városaiban a nemesség és polgárság között szorosabb lett a kapcsolat, ezért az alacsonyabb társadalmi rétegből származókat is többször uramként tisztelték meg. A lefokozással egyúttal egyedi esetekben már odáig jutott a szó, hogy egyenesen sértésnek is számíthatott – véli Kertész. Ehhez hozzájárulhatott, hogy a kódexek szerint akkoriban bármely nő gyakran nevezte a férjét urának, ami vélhetően néhány évtized múlva hal ki a nyelvünkből.
A XVI–XVII. század fordulóján még ismert volt, hogy az úr valójában előbbre való az egyszerű nemesnél, az ebből a korból származó szövegek rendszerint ebben a következetes sorrendben említik őket: urak, nemesek, azaz az úr főrenden való nemest jelentett.
Az asszony alatt pedig sokáig úrnőt kellett érteni a XVI. századi levelek tanúsága szerint. Az asszony úrral való egyenrangúsága ekkor azzal igazolható, hogy az uralkodik ige női megfelelője az asszonykodik volt, amit Károlyi Gáspár Két Könyv című írása vagy Bornemisza Péter Elektrája is igazolhat. Hogy mégis miért értéktelenedett el hamarabb az asszony szó, mint az úr, az azért lehet – feltételezi Kertész –, mert a férjezett nőt egyéb szó híján nem tudták másként illetni, így aztán a XVI. században már a jobbágy feleségét is asszonynak nevezték.
Végezetül a vénülő ifjak: a kis uram mára sehol sincs, párja, a kisasszony is igencsak fonnyadozik, ahogy a kis uram rokona, a fiatalember is lassan nyugdíjba mehet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.07.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
