Szűk hét esztendeje terjedelmes írásban foglalkoztam a zsákutcás magyar „fejlődés” egyik legfontosabb problémájával, a középjobb gazdasági reformvonal teljes hiányával a releváns (parlamenti) magyar pártok között.
A helyzet azóta sajnos semmit sem változott. Igaz, a középjobb, gazdasági liberalizmust képviselő pártokra az utóbbi időben egész régiónkban is rájárt a rúd, de az elmúlt két-három évben a visegrádi szomszédoknál így is nagyjából 15 és 40 százalék között mozgott ezen pártok támogatottsága. Ezzel szemben a magyar parlamentben az egy szem Kész Zoltán képvisel ilyen nézeteket.
A középjobb pártok hatalmon is voltak (vagy a kormányzó koalíciók fő erejét adták) Csehországban 2006 és 2013, Lengyelországban meg 2007 és 2015 között. Bár kormányzásuk messze volt az ideálistól, a két ország (jelenlegi) teljesítményén azért meglátszik nagyon is pozitív értelemben. Ahogy Szlovákiában is, csak ellenkező előjellel, mivel a 2006 óta eltelt tizenkét évből csak kettőben (2010-2012) volt törékeny, idő előtt felbomló jobbközép kormánykoalíció.
Csakhogy Magyarországon nagyjából az első Orbán-kormány hivatali ideje első felének végétől, azaz körülbelül az ezredfordulótól nincs példa mértéktartó jobbközép reformpárti liberális gazdaságpolitikára. Józanság csak az országot a szakadék széléről visszarántó válságmenedzselő Bajnai-kormány idején mutatkozott, egyébként tombol a balos és nacionalista populizmus. Már úgy tizennyolc éve! Előző cikkemben azt jósoltam, hogy ennek a következménye Magyarország közép-európai szomszédjaitól való további leszakadása lesz, és ez be is következett.
2010-ben az egy főre jutó magyar bruttó hazai termék (GDP) az uniós átlag 65 százaléka volt, 2016-ra ezt sikerült 67-re, azaz két százalékponttal feltornázni. Szlovéniát és Horvátországot kivéve az összes térségbeli versenytárs gyorsabban zárkózott fel, közben Észtország, Litvánia és Lengyelország egy főre jutó GDP tekintetében megelőzte Magyarországot (Csehország, Szlovénia és Szlovákia már 2010-ben is előtte volt).
Az Orbán-kormányok ténykedésének „köszönhetően” ehhez hasonlóan egy sor területen sikerült régiós sereghajtóvá válni az EU-hoz 2004-ben csatlakozott posztszocialista államok (V4-ek, baltiak, Szlovénia) között. Például a svájci világgazdasági fórum (WEF) versenyképességi rangsorán, az IMD globális versenyképességi rangsorán vagy a Világbank vállalkozói környezetet vizsgáló összesítésében (Doing Business 2018).
A kanadai Fraser Institute és az amerikai Heritage Foundation gazdasági szabadságot vizsgáló rangsorán ugyan sikerült leelőzni Szlovéniát ill. Szlovákiát és Szlovéniát, viszont itt meg Bulgária és Románia előzte be Magyarországot. Szóval már azzal sem lehet minden esetben önámítóan nyugtatgatni a magyar lelkeket, hogy a Balkán azért még mögöttünk van.
És van még lejjebb, mert például a Transparency International legutóbbi Korrupcióérzékelési Indexe szerint Magyarország Bulgária után az EU második legkorruptabb tagállama. És itt jön a képbe az, hogy az Orbán-kormányok a gazdasági szabadság elleni harc (véletlenül sem „gazdasági szabadságharc”) mellett újabb frontot nyitottak, és nekimentek a demokráciának és a joguralomnak is, nyíltan vállalva, hogy illiberális államot építenek, ahol Erdogan Törökországa meg Putyin Oroszországa a példakép. Az eredmény: a Freedom House legutóbbi elemzése szerint Magyarország az EU legkevésbé demokratikus országa, és a sajtószabadságról szóló jelentésük szerint Görögországgal együtt szintén a megosztott (globálisan 44.), utolsó helyen áll az EU-ban. De Magyarország a német Bertelsmann Alapítvány (a demokratikus és szabadpiaci átalakulást vizsgáló) Transzformációs Indexe szerint is utolsó az EU átalakuló államai között.
Nyilván a kormányzati propaganda erre azt mondaná, hogy a fenti rangsorok mind Sorosbérenc szervezetek hazug kamu-elemzései, és bizonyára megkapjuk ezt a nívós hozzászólást a kedves internetes kommentelők részéről is. Ez a „körülöttünk mindenki hülye, csak mi vagyunk repülőgép-anyahajó” típusú mentalitás és reagálás bármilyen kritikára egyben jól mutatja, milyen szintre lett lezüllesztve (nem csak a magyarországi) magyar közbeszéd. Főleg a Fidesz és Orbán által.
Megelőző csapásként íme egy idézetet a második Orbán-kabinet (Matolcsy György által vezetett) Gazdaságfejlesztési Minisztériumának honlapján 2011 végén közzétett Magyar Növekedési Tervből: „A Versenyképességi Program azt a középtávú célt tűzi ki, hogy a három legelfogadottabb nemzetközi versenyképességi rangsorban (IMD, WEF, Doing Business) Magyarország három éven belül a legjobb 15 EU-tagállam – és ezzel egy időben a 3 legjobb kelet-közép-európai EU-tagállam – között legyen.”
A megálmodott és a valós helyzet között tátongó szakadék a versenyképességi rangsorok tekintetében csak egy a sok kudarc közül. Ugyanígy kudarc volt az államadósság elleni küzdelem: a Széll Kálmán Terv szerint a közszféra adóssága a GDP 50%-ára csökkent volna 2018-ra, ehelyett egyelőre 74% körül van. Kudarc volt a népesedési politika: a születések száma csökkent, a népességfogyás üteme minden korábbinál gyorsabb volt, ráadásul a fiatalok tömegével hagyták el az országot. Kudarc volt a keleti nyitás, kudarc volt a közszféra karcsúsítására tett igyekezet és kudarc volt Orbán legnagyobb rögeszméje, a foci feltámasztása, a labdarúgásba ölt forintszázmilliárdok eredményeihez alighanem elég három szó: Andorra, Luxemburg, Kazahsztán.
De a valóság véletlenül sem zavarja meg Orbánt, aki a Családok Budapesti Világtalálkozóján tavaly bejelenti, hogy 2018 a családok éve lesz és 2030-ra 2,1 százalékra kell emelni a születési rátát. (A 2,1-es szám egyébként nem a születési, hanem a termékenységi ráta és nem százalékban, hanem egy anyára jutó átlagos gyerekszámban mérendő…) De Matolcsyt se, aki Orbánnal együtt azt tervezgeti, hogy szintén 2030-ra Magyarország a legtöbb mutató tekintetében beéri Ausztriát, és a régió húzóországa lehet.
A grandiózus terveket először is a nyolc év alatt elért eredmények fényében és a versenytársakkal összehasonlítva kellene értékelni, másodszor meg figyelembe véve azt, hogy Magyarország kormánya alighanem egyedülálló lehetőséget szalasztott el, ami már soha nem tér vissza.
Kivételesen kedvező volt a külgazdasági környezet rendkívül alacsony nemzetközi kamatszinttel, pénzbőséggel, növekvő kereslettel az exportpiacokon. Magyarországra kivételes nagyságú uniós forrás áramlott az EU közös költségvetéséből. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a térségben a rendszerváltás óta nem volt olyan kormány, amelynek ilyen hosszú ideig ekkora hatalma lett volna ilyen sok rendelkezésre álló pénzügyi forrással.
És itt nemcsak a „Brüsszelből” évente beömlő eurómilliárdokra kell gondolni, hanem a mintegy tízmilliárd eurónyi elkonfiskált nyugdíjmegtakarításra is a második pillérből, plusz a megemelt (külön)adókból behajtott összegekre, és persze a korrupciós csatornákon magánszámlákra meg fekete pártkasszába csurgatott pénzekre is, ideértve a valóságos iparággá vált áfacsalásokból érkező províziókat is.
Mindezt figyelembe véve nyolc év után az eredmények harmatgyengének a grandiózus tervek meg hiú ábrándnak nevezhetők. A fentiekkel szorosan összefügg, hogy Magyarország egy dologban biztosan listavezető a térségben, éspedig az állami újraelosztás mértékében. A közkiadások GDP-arányosan átlagosan mintegy 49%-ra rúgtak 2010 és 2016 között, ilyen értékkel csak a jóval gazdagabb Szlovénia rendelkezik, a többi új uniós tagország átlaga csaknem tíz százalékponttal alacsonyabb.
A hatalmas állami kiadások túladóztatáshoz vezetnek, de a korrupciót is táplálják. Minél több kiadás, annál több ellopható pénz, minél több állami vállalat, annál többet lehet megfejni, illetve pozíciókba juttatni a haverokat, minél magasabb áfakulcs, annál nagyobb előnybe kerül a piacon, aki el tudja csalni stb. És az állami kiadások Magyarországon a legmagasabbak, újra itt van a legtöbb állami vállalat is, és a fő áfakulcs (27%) itt a legmagasabb az egész unióban.
Különösen fájdalmas, hogy az említett tulajdonságokat a szemlélők többsége egyszerűen csak jobboldali gazdaságpolitikának tartja, hiszen Magyarországon a Fidesz a „jobboldal”. Nem is lehetnénk messzebb a valóságtól. Mert bizony a nagy állami újraelosztás és a magas adók és járulékok nem jobboldali politika, ahogy az állami szektor részarányának növelése újraállamosítások útján szintén nem az.
Nem jobboldali a második nyugdíjpilléres vagyon kisajátítása, az ágazati különadók, sarcok bevezetése, egész ágazatok tulajdonszerkezetének teljes átrendezése és központosítása törvényi erővel (lásd trafiktörvény, tankönyvpiac, energetika, közműcégek), monopóliumok preferálása szabad verseny helyett, az önkormányzatiság megnyirbálása, a közoktatás centralizációja és persze a túlárazott közbeszerzésekkel felhizlalt korrupt oligarcha és stróman világ sem az. Röviden: a Fidesz gazdaságpolitikája döntően nem jobboldali (bár kétségtelen, hogy olyan elemei is vannak).
Ami a programjukat illeti, olyan már rég nincs, ezért a kampány nem is szólhat róla, ehelyett van migránsozás, sorosozás, Brüsszelezés, ENSZ-ezés és újra rezsicsökkentés is. Az ellenzék erre jó szokás szerint újra főleg fedezet nélküli kampányígéretekkel válaszol: megemelt minimálnyugdíj, megemelt közalkalmazotti bérek, megemelt szociális juttatások, megemelt nyugdíjak, ingyenes ajándékok, több állami kiadás erre meg arra, és persze a kihagyhatatlan 13. nyugdíj (MSZP). Amelynek beígérése az egész térségben a szociális demagógia és a balos populizmus lakmuszpapírja, és amely egyszer már jelentős szerepet játszott Magyarország csőd szélére juttatásában. Konzisztens középjobb programmal nyilván senki sem kampányol, például széleskörű privatizációt nem látni, pedig lenne mit magánosítani bőven. A gazdasági jobboldal Magyarországon sajnos (már rég) nem létezik.
Az igazságos az lenne, ha a Fidesz által kiépített rossz rendszer a Fidesz nyakába szakadna, mert beütne a nemzetközi gazdasági válság következő köre, megugranának a kamatok, megcsappanna az exportkereslet, jelentősen csökkenne az uniós nettó transzfer mértéke, elkezdenének felrobbanni az időzített bombák. Mondjuk bedőlne a magyar kézben lévő bankrendszer jó része, nem lenne pénz nyugdíjra és az IMF-hez meg az EU-hoz kellene fordulni mentőcsomagért. Így az emberek egyértelműen szembesülnének a zsákutcás politikával.
Csak az a baj, hogy még egy ciklus, és a Fidesz a liberális demokrácia maradékának jó részét is felszámolhatja, és esély sem lesz arra, hogy szabad választásokon leváltsák.
Az meg már végképp nem várható meg, hogy 2025-26-ban tényleg elkezdenek-e termelni Paks II. új erőműblokkjai és 2030-ban (a hatodik Orbán-kormány utolsó évében!) tényleg utoléri-e Magyarország Ausztriát, illetve felmegy-e a „születési ráta 2,1 százalékra”.
Úgyhogy a zsákutcával való szembesüléshez egyelőre ott van az egészségügy vagy az oktatás, meg úgy általában a közszolgáltatások és az infrastruktúra állapota, a közalkalmazotti és közmunka-bérek, a Mészáros Lőrincek, és a felcsúti akadémiáról kijövő magyar focisták sikerei a világpiacon. Ez a demokrácia létének veszélyeztetésével együtt bőven elég kellene, hogy legyen arra, hogy az ország kritikus többsége nemet mondjon a Fideszre. Sokszor úgy, hogy a kisebbik rosszra szavaz, orrát befogva, gumikesztyűben. Mint a hozzám hasonló gazdasági liberálisok. Alighanem én is így tennék, de bevallom, ezzel kapcsolatban örülök, hogy nem vagyok magyar állampolgár.
Gál Zsolt
A szerző a pozsonyi Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
