Korábban írtuk: Építő hazafiság: olvasónk megmentette és felújította egy honvéd repülő hadnagy emlékkeresztjét
Olvasónk írja az Ultras Csapod nevű szurkolói csoport nevében:
2016 novemberében az Ultras Csapod egyik alapító tagja és a csoporthoz közel álló személyek felújítottak és rendbetettek egy emlékkeresztet.
Ez az emlékkereszt Mészáros Géza (1913-1939) repülő hadnagy hősiességét hirdetheti immáron újra. Úgy döntöttünk, hogy meg fogunk emlékezni a fiatalon meghalt honvédról, és kilátogatunk, hogy lerójuk tiszteletünket előtte a halála évfordulóján. Az eredeti terveink között nem szerepelt, hogy meghirdetjük a legnagyobb közösségi oldalon is a megemlékezést. Egyrészt a nagy hó és zord időjárás miatt, másrészt mert nem akartunk felhajtást magunk körül. Ám mégsem bántuk meg, hogy közhírré tettük, mert így olyan személyek is eljöttek, akik szorosan nem tartoznak a közösségünkhöz.
Örülünk neki, hogy 19 ember úgy érezte, itt az ideje, hogy kicsit kimozduljon a komfortzónájából a hideg és a hó ellenére is, és megemlékezzen egy fiatal hősről.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem volt profin kivitelezett a megemlékezés, sem a beszédek, de nemes gesztus vezérelt bennünket és ez mindennél fontosabb!
Ismét bizonyítottuk az ultra csoportokat démonizálók felé, hogy a futballszurkolók nem bűnözők.
Mészáros Géza repülő hadnagy (1913-1939)
A 26 éves Mészáros Géza, a Magyar Királyi Honvédség repülő hadnagya, 1939. február 28-án zuhant le Csapod közelében, a Szobavölgy dűlőben.
A hadnagy úr leszármazottait sokáig kerestük. Szerettük volna őket értesíteni arról, hogy a hadnagy úr emléke nem veszett el a múlt homályában. Az idő vasfoga által megtépázott emlékkereszt immáron újra méltó ahhoz, hogy hirdethesse a fiatal honvéd bátorságát, hősiességét.
A jelen eset jól példázza, hogy igenis van hasznuk a közösségi oldalaknak, hiszen éppen egy ilyen bejegyzés alatt talált ránk Mészáros Géza úr, aki történetesen festőművész, és a hősi halált halt hadnagy a nagybátyja volt.
Természetesen azonnal felvettük egymással a kapcsolatot, és rengeteg érdekességhez jutottam hozzá. Ezek közzétételére engedélyt kaptam, amit ezúton is nagyon szépen köszönök!
Mészáros Géza az 1999-ben megjelent Vidéki Bolygó című könyvében írja le a szerencsétlenséget. A következő sorok a könyvből származnak:
1939. február 28. Németország napokon belül megszállja Cseh- és Morvaországot. Március közepére a magyar vezérkar Kárpátalján kis létszámú ejtőernyős csoport bevetését fontolgatja. Az lesz tehát a tűzkeresztség! A kísérleti keret tervében új feladat, sávdobás – az akkori kifejezéssel élve vándorugrás – szerepel Magyaróvár környékére. Ez azt jelenti, hogy a Szombathelyen felszálló ejtőernyős csoport egy számára ismeretlen terepre ugrik és harci feladatot hajt végre. Igen ám, de tejszerű köd ül a tájon! Műszeres navigáció Magyarországon még nem létezik, a felhőrepülő-kiképzés a rádiós kiképzőgépek és a földi irányítóállomások hiányában még el sem kezdődött. Vakrepülésről tehát szó sem lehet. A mennybolt halott. A szombathelyi repülőtér parancsnoka minden felszállást letilt.
A magyaróvári harcszerű gyakorlat előkészítésére az ejtőernyősök parancsnoka, Bertalan Árpád vállalkozik. Feltehetően önként jelentkezőket kér, és nemcsak minden felelősséget magára vállal, hanem minden tekintélyét is latba veti, mert a repülőtér parancsnokától – a repülési tilalom, a sűrű köd és a józan ész ellenére – egy Junkers Ju-86K-2 típusú bombázó megkapja a felszállási engedélyt. Ami ezután következik, az sem katonai, sem másféle krónikában nem szerepel.
A Ju-86-os pilótája apám édesbátyja: Mészáros Géza repülő hadnagy. A bombázó feldörög a jól ismert felszállópályán és felhúz, messze a vastag ködpaplan fölé. utasai a felkelő nap tűhegynyi, szóró fényében látják a földgolyó légkörének íves, sisakrostély alakú árnyékát. Az éjszakának ebben a földhöztapadt gerezdjében még szikráznak a csillagok. A Nap emelkedik; az árnyék lassan alámerülő síkja alatt hömpölyög a felhők hátának izzó bíbor lilából sötétkék feketébe futó végeláthatatlan sivataga. A gép hasa néhányszor saját árnyékába csapódik, aztán a pilóta egy szűk fordulóval feljebb emeli, és a tervezett cél irányába, észak-északkeletnek repül. Balra elöl a soproni hegynek a ködből kibukkanó púpja sötétlik, épp Csapod fölött, félúton lehetnek. Aztán a hályog mögött már bizonyosan Magyaróvár van alattuk. Az nyilvánvaló, hogy a terep felderítése a vándorugrás előkészítésére lehetetlen, a gép viszont a légtér fogáságába került. Ez a zárvány itt fenn maga a mennyország, az emberi alkotóerő, a motorok és az üzemanyag üdvössége, de alattuk ez az összefüggő semmi napernyő, ez a vékonyka ködlemez tökéletesen elválasztja őket a földtől.
Vissza kell fordulniok.
A pilótafülke most laposan balról kapja a napot. Itt mára csak egyetlen feladat maradt: valahogyan épségben visszatenni a földre a gépet, Bertalan századost és három emberét. De hol? Kell valahol egy használható lyuknak lennie ezen a felhő és ködlepedőn! Újra Szombathely fölött járnak, az órája a pilóta legmegbízhatóbb műszere, de tovább kell menniük, Graz felé. A nap már magasabban jár, alattuk minden vakító fehér. Grazban fognak leszállni, az Anschluss német Ausztriájában, a táj erre is majdnem mindenhol lapos, csak az erdőkre és a házakra kell vigyáznia.
Két hete éppen, hogy Kanizsáról nála járt az öccse. „Ne félts engem, Jankó, én soha nem fogom odaverni magam!” – mondta neki. Most felhúz négyszáz méterre, még magasabbra, szemben a felhők fölött havas sziklacsúcsok falai ragyognak. Magyarország éppen négy napja csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Olaszok, németek, japánok és mi, magyarok.
A pilótának három napja volt a neve napja, épp egy hónappal az esküvője előtt; volt hát rá jó okuk, hogy megünnepeljék őt ezek az ördögtől megszállott fiúk. Leszállni azonban itt sem lehet. Vissza kell fordulnia, újra Szombathely felé. Hátha odalenn is feltámad a szél, talán a napsütés valahol megbontja kissé ezt pokoli fehérséget. A pilóta a menyasszonyára és az esküvőjére gondol. Még huszonöt nap, és összeházasodnak, két menyasszony és két vőlegény.
„- Meglásd öcsém, én soha nem verem oda magam!”
A százados mindvégig ott áll mögötte. Ilyen vakító, habos felhősivatagot ő még sose látott. úgy tűnik, ezúttal túllőtt a célon. Beszélgetni itt a motorzúgásban alig lehet. Pedig a szíve szerint most hasznos lenne elnézést kérnie. Egy féléve sincs még, hogy életében először ugrott. Egy erős széllökés belekapott az ernyőjébe, és alig engedte földet érni. Mindjárt elsőre alaposan meghúzta a jobb bokáját. Azóta minden ugrójának kötelező a bokapólya.
Már több mint két órája repülnek. A gép lejjebb ereszkedik, erősen rázkódni kezd. Ilyenkor jobban érzik a hideget is. A Ju-86-os karcsú árnyéka mellettük rohan a vizes felhőtesteken. A pilóta észleli, hogy valami baj van a jobboldali hajtóművel… az az átkozott tápszivattyú!
Ez nem lehet egyszerűen csak a gép közismert nehézkessége. Egyszerre ólmos szürkeségbe csapódnak. Ha eddig a mennyben jártak, akkor most itt kezdődik a pokol. Valahol itt kell lennie a repülőtérnek. A gép túl gyorsan veszít a magasságából. Hirtelen sötétszürke mélység tátong alattuk. Fák! Ez a legnagyobb csupasz erdő, amit valaha látott! A bombázó szinte súrolja a fák tetejét. Hófoltok, hosszú csíkokban… a menyasszony fátyla… felakadt a fákra… Szántók csíkjai, füzes, szélesebb, jeges patakmeder, a Rába ez, vagy a Répce? No, ez az, ami totálisan mindegy.
A pilótafülke ablakára csíkokban ráfagy a köd. Nincs mese, a gépet most kell letenni! Üvölt:
– Mindenki feküdjön hasra a gép farában! Százados úr, te is! Kapitány, feküdj oda te is, nagyon kérlek!
A kapitány azonban úgy érzi, ő most nem mozdulhat a pilóta mögül; a karjait felnyújtva két kézzel megkapaszkodik és kifeszül.
A motorok bőgése már visszaverődik a földről. 9 óra 30. Végre tisztul az erdő, az erdő szélén egy sima földcsík fut alattuk. Itt kell letenni a gépet. Jobbról, az erdő széléről most egy magas fa lép elő… a gép lelassult, már nem emelkedik. Balra dönt, a bal szárny és a gép fara majdnem a földet éri. A jobb szárny élének harminc centije így is a fába akad, forgácsként fröcskölnek szét az ágai. A gép könnyű legyezőként jobbra pördül, és a fák fala előtt szinte megáll a levegőben. A mélyrepülésnek vége. A bombázó mint egy elszabadult liftkabin, tompa dörrenéssel levágódik a földre. A motorok felsivítanak, mint a fűrész, aztán lefulladnak és hörögve, üres reszeléssel, egyenként hallgatnak el. Biztonsági öv még nem létezik, a pilótát az ülés rugózata vágja fel a mennyezetre. Azonnal szörnyethal. Egyedül ő – az utasai mind életben maradnak.
Csillag László egyik cikkéből szeretnék zárszóként idézni, aki az Egri napló című lapban számolt be Mészáros Géza temetéséről. Cikke zárásaként, a következő sorokkal búcsúzott a 26 éves repülő hadnagytól:
A gépek egyre keringtek, a motorok egyre zúgtak és mi levett kalappal és tisztelegve álltunk Előtted, néztünk fel Rád és köszöntöttünk:
„Mészáros Géza repülő hadnagy úr, jó repülést az ég felé!”
Dicsőség a Hősöknek!
Videó a megemlékezésről:
Üdvözlettel:
Kovacsics Norbert
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
