Elolvadt a hótakaró, megkerült az elveszettnek hitt egyujjas gyerekkesztyű. Az udvar közepén heverő horpadt lábosból, amely nemrég még a hóember kalapja volt, fölszáradt a hólé. Elpárolgott a hóember, a családkohézió büszke manifesztuma, de már hallom „a pacsirtát, mely tavaszról zengve hírt ád”.
És megérkezett Báró, a jeladós gólya őrhalmi fészkébe. Megújul a természet, a közélet, és a lelki megtisztulás ünnepe, a húsvét fokozottabb önreflexiót hoz.
De az elmúlt napokban sokat fáztunk. Mínusz tíz alatt kemény az élet. A szegényeknek ez a hideg nem azt jelenti, hogy a kocsiban az ülésfűtést bekapcsolják, hanem valami eltüzelhetőt kell keríteniük, hogy meg ne fagyjon a család. Szemetet, gallyakat, bármit, amitől fölhevül a kályha és köré kuporodhat a család.
A fősodorbeli médiában úgy jelzik, tegnap rettentő hideg volt, hogy bejelentik, hány hajléktalan fagyott meg előző éjszaka.
A szocializmusban tabutéma volt a szegénység, a kifejezést is kerülni kellett a szociológusoknak és a kutatóknak. Magyarországon 2015 februárjában az Emberi Erőforrások Minisztériumának Sajtó- és Kommunikációs Főosztálya egy szótárt tett közzé, Az ágazati kommunikáció ajánlott és nem használható elemei címmel. Ebben a jegyzékben a szegénység, a szegény a nem használható szavak és kifejezések közé kerültek. A szegénység helyett a nélkülözést, rászorulást ildomos használni; a szegény helyett pedig az elmaradott (település), rászoruló (személy) szavak állnak a minisztériumi ajánlásban.
A szegénység a mai fogyasztói társadalomban is szégyenteljes. A szegényt megvetik, a középosztály részint azért, mert retteg attól, hogy lecsúszhat.
A Rolexek és Bentley-k világa pedig annyira zárt, hogy ebben a zárt világban élőknek nincs is tudomásuk az „alul” élőkről – és, tegyük hozzá, nem is kíváncsiak rájuk.
L. Ritók Nóra szövegeit olvasom A nyomor széle blogon. L. Ritók az Igazgyöngy Alapítvány alapítója, amely a „leghátrányosabb helyzetű kistérségben szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek oktatásával foglalkozik.” Az ő áldozatos munkája és kétségei, gyötrelmei mutatják, mennyire reménytelen annak az élete: „Aki sosem vesz csirkecombot, ő a csirkefarhátig ér el csupán meg a zsírnak valóig, vagy a húspépig, esetleg a gondosan fóliázott szalámivégekig, amit más a kutyájának vesz meg. Aki nem ismeri a salátákat, gyümölcsöt sem tud venni, és max. két tojásért küldi a gyereket a boltba.” Aki ma is gyűjtöget, fát, fémet, üveget, kajamaradékot, csak levedlett ruhát hord; nem jár moziba, színházba, múzeumba – akit a miniszterelnök az évértékelőjében meg sem említ.
Vajon milyen életet élhetünk mi a 21. századi társadalmunkban, ha tőlünk karnyújtásnyira több tízezren emberhez méltatlan körülmények között élnek? A szolidaritás nem absztrakció, nem tőlünk függetlenül van, mi vagyunk a szolidaritás.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
