Az ellentmondásos európai törvénykezés is hozzájárult, hogy Németország a zsidó arckönyv egyik legnagyobb cenzorává váljon. Berlinben és Essenben több mint 1000 tartalommoderátor dolgozik titokban. A tartalomszűrést a Facebook egy német cégnek szervezte ki.
A Süddeutsche Zeitung a múlt év folyamán több cikkben is rávilágított a Facebook rejtett életére. Az alábbiakban Burcu Gültekin Punsmann beszél a tapasztalatairól. Olvasónk összefoglalója, az eredeti német nyelven itt, angolul itt olvasható.
2017-ben Berlinbe frissen érkezettként lettem tartalomszűrő. Főleg a kíváncsiság vitt rá erre a legkevésbé sem vonzó tevékenységre, melynek létezését korábban nem is sejtettem. Három hónap után léptem ki a cégtől.
A betanulás időszakát élveztem. A csapatban mindenki migráns volt, többségében fiatal. A Facebook – mint a legtöbb szociális média – nem vizsgálja a feltöltött tartalmakat. A felhasználóknak van lehetőségük kifogást emelni, a kifogásokat moderátorok bírálják el. Világszerte napi majd’ egymillió kifogást emelnek. A moderátorok a hét minden napján dolgoznak.
Nem éreztem magam cenzornak. Tiszteletben tartottam a sértő véleményeket és az önkifejezés kreatív módjait is. A török osztályon dolgozva sok panasz érkezett hozzám, melyek tükrözték a társadalom megosztottságát, a történelmi tények eltérő megítélését, vallásellenes humoros és durva támadásokat.
A kifogásolt tartalmak egy része bűncselekményt ábrázolt. Ezek a tartalmak felkavaróak voltak számomra. Bármely nem szakember kétséget kizáróan megállapíthatja belőlük, hogy a társadalom beteg. Olyan megnyilvánulásokkal találkoztam, melyek minden normát felrúgva tolakodtak a világba. Magánéletet nem kímélő, meghittséget, tapintatot nélkülöző megnyilvánulásokkal. Vajon a szociális média hatására vetkőzik le némelyek a gátlásaikat? Sok szereplő megnyilvánulásai ellentétesek a társadalmi normákkal, mégsem nevezhetjük antiszociálisnak, hiszen követőket, lájkokat, kommenteket hajszolnak… Gyakran gondolkodtam azon, létezik-e még egyáltalán hagyomány, erkölcs? Milyen visszhangja lenne ilyen megnyilvánulásoknak buszon, kávéházban, parkokban?
Akkor éreztem, hogy abba kell hagynom, amikor magamon tapasztaltam a munka okozta lelki torzulásokat. A Las Vegas-i mészárlás például teljesen elfogadhatónak tűnt. Hétéves lányommal alig találkoztam, mikor délutános voltam. Egy 700 fős csoportban dolgoztam, falak mögött, a külvilágtól elzárva. Munkaidőmet és a szüneteket percre beosztották, hozzánőttem a számítógépemhez. Digitális proletár voltam. Nem vagyok biztos benne, hogy létrehoztunk valamilyen értéket, mindenesetre hozzájárultunk egy sokmilliárdos iparág működéséhez.
Betanulás után a moderátorok napi 1300 panaszt bírálnak el. Egy-egy panaszról másodpercek alatt kell dönteni. A döntés annyira bonyolult, hogy nem lehet gépesíteni. A moderátoroktól mégis azt várják, hogy számítógépes program módjára dolgozzanak. A moderátor nem léphet kapcsolatba a cikkek szerzőivel, nem találgathat a szerző szándékairól, nem tehet észrevételt – csak a Delete gombot használhatja. A szoros munkaszervezés miatt a csoport tagjai egymással is csak minimálisan érintkeznek. A virtuális tér magába szív, és felerősíti a tartalmak hatását. A cenzor nem tudja, mi fog elé kerülni a következő percben. Folyamatos feszültségben, nem szűnő ismétlődéssel telik az idő. Műszak végén sem egyszerű elszakadni a munkától. Ez egyfajta megszokást, később függőséget eredményez. Sokszor a munkámmal álmodtam. Szerencsémre vizuális képzetek nem gyötörtek.
Szociális munkásnak, pszichológusnak, esetenként sürgősségi ügyeletesnek vagy rendfenntartónak éreztem magam, megfosztva a beavatkozás lehetőségétől. Ilyen lenne a digitális társadalom? Azzal nyugtattam magam, hogy csak a szélsőséges megnyilvánulásokkal találkozom. Az erőszak annyira elfogadottnak, elterjedtnek tűnt… Szerencsére szülőhazámról szóló tartalmakkal nem kellett foglalkoznom! Sokszor sajnáltam német kollégáimat.
Nem olyan munka ez amit bárki el tud végezni! A 15 perces felvételi beszélgetésen megkérdezték, hogy bírom-e a lelki megterhelést. Ezt nem könnyű előre látni! És akkor én még a felkészültebbek közé tartoztam, mivel korábban segélyszervezetekben, béketeremtő küldetésekben vettem részt. A rendszert jellemzően fiatal migránsok működtetik, az átlagéletkor 28 év.
A szóbeli átkozódás, gyűlölet aránylag könnyen kezelhető. Már csak a szókincs korlátolt volta miatt is. Ennek ellenére nem tudtam hozzászokni a szóbeli trágársághoz, kegyetlenkedéshez, ami sajnos nem csak a tizenévesekre jellemző. Ami meglepett, és amire korábban nem gondoltam, hogy a szitkozódást milyen nehéz megkülönböztetni – a hasonló kifejezések használata miatt – a szexuális zaklatástól.
Sok tartalom lényege a gyilkos erőszak, ami súlyosan nehezedik a moderátorokra. Folyamatosan küzdeni kell saját érzéseinkkel, haragunkkal, undorunkkal. Ez már önmagában kimerítő. Én ösztönszerűen egyfajta orvosi hozzáállást fejlesztettem ki magamban. Csak így tudtam feldolgozni a belső szervek, szövetek látványát. A feldolgozás még bonyolultabb, ha nem tudsz együttérezni az áldozattal: megcsonkított, elszenesedett testekkel. Ugyanakkor megkönnyebbültem, ha nem vettem észre apró részleteket, amiktől emberré vált volna a meggyötört test.
A lefejezős videó a legtöbb moderátor rémálma. A tartalom rendkívül felkavaró. Számomra a bőséges vér és az áldozat gyors halála tette viszonylag könnyűvé a távolságtartást. De még így is küzdenem kellett a hányingerrel. Zavarba ejtő volt felismerni, hogy a muszlim ünnepségek idején az állatok lemészárlása a lefejezésekhez hasonló hatást tett rám. Már csak azért is, mert az állatok szemlátomást hosszabban szenvednek.
A moderátor egyetlen beavatkozási lehetősége, hogy töröljön. A legritkább esetben küldtem üzenetet a feltöltőnek, hogy miért távolítottam el a cikkét. Szerettem volna, ha gyakrabban használhatom ezt a lehetőséget. Szükség van a társadalom oktatására.
(Kuruc.info – olvasónktól)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
