Dorel és a Tragumúrák

Dorel és a Tragumúrák

Senki nem tolt kérdőívet az orrom alá ebben a témában, de kijelenthetem, ma Románia egyik legismertebb közéleti szereplője Dorel, a lúzer. Csuda tudja, hol és kikkel kezdődött, de valamiért „Dorel” gyűjtőnéven tettek kétes hírnévre szert a fércmunkák ostoba, mínusz előjeles bajnokai.

A Móricka-Mekk Elek vonal mindig, mindent elpuskázó tragikomikus hőseinek se szeri, se száma. Elég beírni a bűvös „dorel” szót bármely böngésző keresőjébe, máris órákig röhöghetünk – vagy éppen sírhatunk – a számtalan bárgyú cselekedeten. Láttunk már élő fába láncfűrésszel a járdaszegély kövét passzító Dorelt, parkoló autót körbeaszfaltozót, temető kerítését poliészterrel hőszigetelőt, tökrészegen talicskával fejre állót, járművet, polcrendszert, árukészletet ostobán felborítót.

Lehet rajtuk röhögni, fejcsóválva hüledezni, de azért nincs rendben, hogy az egész társadalmat mélyen áthatja a doreli igénytelenség. Kezdve a törvényhozással, ahol nyakkendős Dorelék egymás után izzadják ki az összefércelt, nehezen, sehogy, vagy éppen sokféleképpen értelmezhető, nem egyszer egymásnak ellentmondó jogszabályokat. Lehet tovább haladni a felső és középvezetők vonalán, köztisztviselők dorelizmusán, egészen a részeg kőművesig, akire már dől rá a görbén rakott fal, de rálegyintve mondja, a doreli mantrát: Jól van az úgy, elmegy! Ez a dorelizmus kulcsmondata, életfilozófiája, létének kvintesszenciája: – Las’ că-i bine, merge asa!

Legújabban a dorelizmus végtelen szakmai igénytelensége a marosvásárhelyi városházán szült tragumúrákat. Fájdalmas, groteszk, tragikomikus, de legalább nem eltolt iskolaalapítás… A tragumúrák felháborodást, internetes mémek véget nem érő sorát, zsöszuisz tragumúra profilképeket generáltak a közösségi oldalakon. Ki felhördült, megalázottan, mások a fanyar humorral élcelődtek a legjobb barátunk, a gugli félresikerült fordításán, ami a román nyelven írt „kedves marosvásárhelyiekből” magyarul tragumúrákat csinált.

Pedig semmi más nem történt, csak Dorel ismét dolgozott egyet. Tette ezt a tőle megszokott szakmai igénytelenséggel. Nem vonom kétségbe a jó szándékot, amivel a városvezetés kommunikációval megbízott „szakembere” a magyar közösséget is anyanyelvén akarta megszólítani. Mindössze a kivitelezésbe csúszott – gugli nyelven szólva – fatális error.

Ez történik, ha a vezetés van annyira igénytelen, hogy nem állít a kommunikáció csatársorába mindkét nyelven beszélő személyt, abban a városban, ahol az etnikai arány nagyjából fele-fele. Ha nem is a csapat élére, de legalább sarokba, kopott íróasztal mögé, egy alulfizetett, szürke kisegér sajtómunkást, aki a főnökével szemben bírja mindkét nyelvet és nem hiányzott a magyar, illetve románórákról az iskolában. Aki, ha nem is pályázhat irodalmi Nobel-díjra, de alany-állítmány-tárgy-jelző vonalon elindulva, meg tud írni románul-magyarul egy épkézláb mondatot. Vagy legalább hitelesen, közérthetően magyarítja a vezetői kútfőből románul áradó okosságokat.

Hírdetés

Marosvásárhelyen több tízezer ember akadna, aki képes erre, a városháza kommunikációs csapatában úgy tűnik, még sincs ilyen. Pedig jól jönne ilyen személy a házban. Nem a magyarajkú közösség iránti elegáns gesztusért, á, dehogy. Az egyre inkább burkolatlan magyarellenes hangulatban ilyent alig remélünk.

Legalábbis addig nem, amíg az urak a választások után is politikusok maradnak, csak és kizárólag egy adott tábor szekértolói, nem vedlenek át felelős vezetőkké, városgazdákká, akik közpénzből juttatott fizetésért azokért is kötelesek tenni, akik – fájdalom – nem rájuk szavaztak.

Ellenben éppen olyan adófizető polgárai a közösségnek, mint a többiek, tehát végül is munkaadói a városháza Doreljeinek. Ha nem teszik értünk, magyarokért, megtehetnék legalább saját magukkal szembeni szakmai igényességből, hogy ne járassák le magukat.

Áh, minek, legyint Dorel, vagy izé, Dorin. – Jól van az a magyaroknak úgy, guglival! Aztán a hangos körberöhögés megtörtént, a helyzet kínossá vált, tehát jöhetett a magyarázkodás, elnézéskérés, miszerint tévedés történt. Pedig nem.

A tragumúra nem „tévedés”, sokkal inkább fokmérő, mutató, marker, hogy újabb szintet süllyedt a lúzer dorelisztikus igénytelenség a marosvásárhelyi városházán. Lehet még alább?

Hompoth Loránd


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »