Prof. dr. Kazár Lajos nyelvész, keletkutató, szótár- és nyelvkönyvíró, műfordító, egyetemi tanár 1996 nyárutóján bekopogtatott a Magyar Fórum szerkesztőségébe, és közlésre ajánlotta föl az akkoriban keletkezett kéziratát. Behozta még a Tények a fikció ellen: Erdély – oláh/román őshaza Kr. e. 70 óta? című, magyarul is napvilágot látott könyvét is. Szerette volna, ha a könyvről recenziót írunk, s a rövidebb, más témájú kéziratát is megjelentetjük. Ám, sem a kézirat, sem a recenzió nem jelenhetett meg, mert szólt a cenzor, akinek hatalma nagy volt, vétózott és megtiltotta. A háromoldalas kézirat végül Kazár Lajos szűkebb pátriájába, Vas megyébe került, ahol csak a csodának köszönhetően nem vált a tűz martalékává.
Kazár Lajos, a nemzetközi hírű, 1996-ban már gyógyíthatatlan betegségének kezdeti fázisában szenvedő nyelvészprofesszor türelmes ember lehetett, mert jó néhány hétig várt, s amikor már végleg letett arról, hogy a Magyar Fórum közli könyvének recenzióját és a kéziratát, egy szép szeptember végi őszi napon újra bejött a szerkesztőségébe, érdeklődött, majd visszakérte a mechanikus írógéppel írt kéziratot. Régimódi aktatáskáját kinyitotta, beletette a gemkapoccsal összefogott, mindössze háromoldalas kéziratot. Miközben csukogatta az aktatáskáját, átvillant az agyamon: illene visszaadni a könyvet is, ha nem jelenhetett meg a recenzió, ám a kezemet lefogva ezt mondta: Őrizze csak meg, József, biztos vagyok benne, hogy jó helyre kerül.
Kazár Lajos a Tények a fikció ellen: Erdély – oláh/román őshaza Kr. e. 70 óta? című, előbb angol, majd a saját fordításában magyarul is megjelent könyvében kifejti, hogy a román propaganda (meg egyes népek ismert magyargyűlölete – H. J.) eredményeképpen a világon szinte mindenütt kész tényként kezelik az amúgy történelmietlen dákoromán folytonossági elmélet nevű hazugságot. A tudós több mint száz idegen lexikon, enciklopédia szócikkét idézi annak bemutatására, hogy a világon miként fogadták el a román történelemhamisítást. Az erdélyi magyarság védelmében mindenképpen komoly ütőkártyaként használható könyvet azonban sem az 1993-as angol, sem az 1996-os magyar megjelenésekor Magyarországon szinte figyelembe sem vették.
Nagyjából a Tények a fikció ellen-könyv magyar nyelvű változatának megjelenésekor Transylvania in Search of Facts (Erdély a tények szerint) címen a balatonboglári Balaton Akadémián, 1996. július 16-18. között nemzetközi Erdély-konferenciát tartottak, s az ott elhangzott előadások szövege Kazár Lajos és Makkay János szerkesztésében 2001-ben, Ausztráliában – sajnos már csak három esztendővel Kazár Lajos halála után – nyomtatásban is napvilágot látott. A Balaton Akadémián megtartott Erdély-konferencia előtt hét esztendővel, 1989-ben, az ausztrál fővárosban, Canberrában a dákoromán elmélet cáfolatára hasonló címen Kazár Lajos megjelentetett egy dokumentumvideót, amelyhez mellékelte a filmen látható és elhangzó ismeretanyag könyvváltozatát.
Az Erdély-ügyet szívén viselő, vele kapcsolatos magyar igazság érvényre juttatását és megismertetését tudósi küldetése középpontjába állító Kazár Lajos az 1989-ben, az oláh falurombolás kiteljesedésének idején megjelentetett Erdély a tények szerint című dokumentumvideóhoz mellékelt 16 oldalas füzetes kiadvány előszavában a többi között ezt írja: „Célunk eloszlatni az Erdély neve köré fonódott balhiedelmeket és hamis információkat, ráterelni a figyelmet az 1920 óta román uralom alatt élő magyar, német, szerb és egyéb nemzetiségek szomorú sorsára, lelkiismeretéhez szólni minden igaz érzésű embernek, a segítségüket kérni, hogy Erdélyről ők is terjesszék a valóságot.”
A Kaposváron, 1993-ban megtartott Nyolcadik Őstörténeti Találkozón Kazár Lajos Az ősi japán nyelv az uráli és altáji népekéihez hasonlítható címmel tartott figyelemreméltó előadást. A Kaposváron elhangzott előadások, köztük Kazár Lajosnak a fentebb említett témában elhangzott előadásának szerkesztett változata csak hat évvel később, a tudós halála után látott napvilágot – a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület adta ki 1999-ben.
De visszatérve a Tények a fikció ellen című könyvhöz, a román dákoromán kontinuitáselmélet hazugságának cáfolatára Kazár Lajos húsz kérdést tesz föl (44-47. oldal) a román történészeknek, politikusoknak, illetve az ő történelemhamisításukat kész tényként elfogadó világnak. A tudós csak kérdez, mi pedig várunk a megszólítottak válaszára. A könyvben olvasható húsz kérdés közül idézünk néhányat:
1. Volt-e 1920-ban olyan történelmi, régészeti vagy egyéb felfedezés, amelynek folyományaként az enciklopédiák nagy része kényszerítve érezte magát, hogy Erdély történetét a dákoromán elmélet szellemében írja meg, amely elmélet állítása szerint az oláhok/románok a dákok uralmától fogva állandó lakosai voltak a ma Erdélyként ismert földnek?
6. Mi a magyarázat arra, hogy az oláhok/románok „dákoromán” őseinek nyelvében a kérdéses területnek a dákoktól származó neve (ha egyáltalán adtak neki), vagy a rómaiaktól való, amely Provincia Dacia volt, nem marad meg? Miért volt szükséges az oláhok/románok őseinek az ómagyar Erdel nevet kölcsönözniük, amelyet némi hangtorzítással a románok mindmáig Ardeal-ként ejtenek?
8. A 19. században élt Alexandru de Cihac, román nyelvész (a „román” nyelvész édesapja egy Hirth nevű heidelbergi tanár, míg az édesanyja leánykori neve Teresia Pitzenverger volt – H. J.) elemzése (Dictionnaire étymologique de la langue roumaine) szerint a román nyelv szókincse akkor a következő összetételű volt: 45,7% szláv, 31,5% latin, 8,4% török, 7% görög, 6% magyar, 0,6% albán eredetű (és valamelyes ismeretlen, de dák eredetű egy sem). Mármost a nyelvtudomány ezt tanítja: ha valamely nép nyelvet cserél, szubsztrátumként (rejtőző rétegként) jelentős számban tart meg szavakat és valamelyest nyelvtani szerkezeteket is a feladott nyelvből. Hol vannak ilyen szubsztrátummaradékok a dákból a román nyelvben?
10. Minthogy a tárgyilagos történelem nem mondja, hogy az albánok elei a ma Erdélyként ismert földről vándoroltak a hagyományos Albánia területére, miként magyaráztatik meg az a tény, hogy számos, feltűnően közös vonás létezik az albán és a román nyelvben? Talán azt kell gondolnunk, hogy az oláhok/románok eleinek Erdély felé vándorlása éppen Albánia szomszédságából indult el? Ismeretes, hogy már a 10. században nagy terjedelmű oláh szállásterületek léteztek Albánia közelében. Az arumun és megleni „románok” ma is ott élnek.
12. Miért volt az oláhok/románok liturgiája (egyházi szertartásrendje) a ma Erdélyként ismert földön se latin, se oláh/román nyelvű, hanem szláv, még a 19. század második felében is, és miért volt oly sok tagja az oláh/román papságnak évszázadokon át szerb és bolgár eredetű?
13. Mi a magyarázat arra, hogy a dákok és a rómaiak állítólagos leszármazottai között még a papok sem használták a latin írást, hanem a cirillt még a 19. században is? Ha az oláhok/románok „dákoromán” ősei a tőlük elvárt latin írást cirillel cserélték fel – amely csere nem történhetett meg a 9. század közepe előtt -, akkor miért és mikor történt ez a felcserélés a Magyar Királyság területén, ahol semmilyen más népcsoport nem használt cirill írást, mielőtt a törökök elől menedéket kérő szerbek és oláhok oda jutottak?
15. Mi a magyarázata azon ténynek, hogy az oláhok/románok – akik részben a dákoktól származtatják magukat, akik megerősített városokat építettek, részben a rómaiaktól, akik messze földön híresek voltak nagyszerű városok építéséről – soha nem létesítettek akárcsak egyetlen várost a ma Erdélyként ismert földön? Mi több: az oláhok/románok nyelvében az oras (=város) szó az ómagyar „waras” kölcsönzése! (Viszont a történelem kerekének fordulásakor ez a cigánynépség annál nagyobb szakértelemmel foglalta el, költözött be a magyarok, szászok és a svábok építette városokba – H. J.)
16. Erdély településtörténete azt mutatja, hogy azon 511 falunévből, amely a 13. század végéig jól megállapítható volt, csak három eredt az oláhok/románok nyelvéből. Talán az oláhok/románok csak a 13. században kezdtek Erdélybe vándorolni?
17. Miként lehet az, hogy Erdélyben egyetlen folyó vagy nagyobb patak neve sem származik az oláhok/románok nyelvéből?
19. Kosztin Árpád és Gyurkó János egy alapos tanulmánya, amely templomok, kápolnák és kolostorok építési idejével foglalkozik a korábbi Kelet-Magyarország és azon területeket illetően, amelyek a 14. századtól Oláhország és Moldva néven ismeretesek, azt mutatja, hogy a 13. század második fele előtt a nevezett területeken semmilyen „dákoromán”, oláh vagy moldvai templomok, kápolnák, kolostorok nem voltak. A dákoromán propaganda azt állítja, hogy az oláh/moldvai/román ősök Erdély földjén a 4. vagy az 5. században keresztények lettek. Akkor hát miként magyaráztatik meg az, hogy nem építettek maradandó templomokat a 13. század második feléig, miközben Európában minden más nép sietett mind szebb templomokat építeni röviddel kereszténnyé válása után?
Miután Kazár Lajosnak megmondtam, hogy végül is kinek a „jóvoltából” nem jelenhetett meg a könyvéről szóló recenzió és a kézirat, meghívott egy „nyugodtabb körülmények” közti beszélgetésre a szerkesztőség közelében levő Vörös Postakocsi Vendéglőbe, ahol elmeséltük egymásnak kalandos életünk egy-egy történetét. Meglepetten hallgattam, hogy milyen sokat tudott az Ó- és Újszövetség keletkezésének koráról, a Szentföld földrajzáról, nyelvi vonatkozásairól, az arab és a héber nyelvről. Beszélt az angol után akkoriban magyarul is megjelent könyvéről, s megkérdezte, hogy korábbi látogatásakor dedikálta-e nekem, mert ha nem, akkor rögtön megteszi. A Vörös Postakocsi asztalán szép szavakkal dedikálta a könyvét, s aktatáskájából kihalászta a szerkesztőségben már eltett kéziratot, amit a „jobb idők eljöveteléig megőrzésre” visszaadott nekem. Nem tudtam, ő sem mondta – vagy akkor még nem is tudhatta -, hogy már nem sok volt neki hátra. Kevesebb mint két esztendő múlva, 1998 pünkösdvasárnapján legyűrte a halálos kór.
A Vas megyei Boba faluban nőttem föl a múlt század ’50-es – ’60-as éveiben, ott sajátítottam el az akkor még romlatlan és rontatlan, ízes magyar nyelvet. Ott tanultam meg megkülönböztetni a nyílt „e” hangot a zárt „e” hangtól. Mert nem mindegy ám, hogy melyik „e”-vel ejtjük például az „elég” szavunkat. Ma azonban már a bobai fiataloktól is hiába kérdezzük, vajon tudják-e, hogy például mi az a bakszekér, kisznyi, lajtergya, gurgula, csollán vagy a búzagánica. Persze hogy nem tudják. Manapság már szinte senki nem mondja ott a szépet „szípnek”, vagy a helyeset „helesnek”. Így tüntettek el egész nyelvjárásokat a rövid, lennebb közölt írásában Kazár Lajos által a „magyar nyelv hóhérainak” nevezett gazemberek.
Édesanyám 2006-os halála után ebben a kemenesaljai faluban, Bobán vettem egy kis házat. Rozogát, egyszerűt, de majdnem olyant, mint amilyenben egy utcával odébb felnőttem. Budapestről levittem jó néhány könyvet és az újságírói munkám folyamán megjelent, vagy nem megjelent kéziratomat. A falumba vitt kéziratok, könyvek között volt Kazár Lajosnak a Magyar Fórum szerkesztőségébe behozott, ám megjelentetésre alkalmatlannak nyilvánított kézirata is.
Summa summarum, a legutóbbi karácsony előtt elutaztam a falumba, Bobára, s amikor be akartam gyújtani a sparheltbe, beletúrtam a gyújtósnak szánt papírhalmazba, s döbbenten meredtem rá Kazár Lajos 1996-os, a mai magyarság szegényes nyelvkincséről, s az állapotot előidézőkről szóló kéziratára. A nyelvészprofesszor profetikus látlelettel fölérő rövid írása oda került, ahol az egyik tájnyelvünkkel pontosan az történt, amit Kazár Lajos is megállapít. Még szerencse, hogy a rossz szememmel idejében megláttam, észrevettem, s így aztán a kéziratot nem emésztették el a lángok.
A tűzből megmenekült kézirat közlése előtt azonban a fentieket kiegészítve röviden szólunk arról, hogy ki volt az életében mellőzött, halála után elfeledett keletkutató, nyelvésztudós. Prof. dr. Kazár Lajos nyelvész, történész, egyetemi tanár, keletkutató, műfordító, szótár- és nyelvkönyvíró 1924-ben Huber Lajos néven született a Vas vármegyei Balozsameggyesen (Balozsameggyes és Rábakovácsi egyesülésével jött létre 1970-ben a mai Meggyeskovácsi – H. J.) Eredeti vezetéknevéből ítélve a magyar nyelv és őstörténet kiváló, ám elhallgatott, idehaza többek által gúnyosan bírált tudósa németnek született – legalábbis apai ágon. Akárcsak Huber Jenő, a nevét szintén felnőtt korában Hubayra magyarosító világhírű zeneszerző és hegedűművész. Kazár Lajos édesapja, a falu szorgalmas, de szerény anyagiakkal bíró kovácsa, fiát beíratta a Vas vármegyei Németújváron (Güssing) született jezsuita költőről, Faludi Ferencről elnevezett patinás szombathelyi Magyar Királyi Állami Faludi Ferenc Gimnáziumba.
Sárközy Csaba író, történész, Kazár Lajos barátja, szerencsére még időben összegyűjtötte, feljegyezte a nyelvészprofesszor életére, tudományos munkásságára, magyarországi vesszőfutására vonatkozó adatokat, s minderről írt egy hiánypótló életrajzi tanulmányt. Sárközy munkájából a többi között megtudjuk, hogy a gimnázium elvégzése után Kazár Lajos az 1938-ban visszatért Kassán kezdte meg az egyetemi tanulmányait, nevét ott magyarosította Huberről Kazárra, ám a felvidéki városból a szovjet hordák elől a második világháború végjátékakor elmenekült az akkor már jórészt romokban heverő Németországba. Jobbnak látta, hogy meneküljön, pedig az 1945 után nyakunkra ültetett, s onnan máig levakarhatatlan „véleményformálók” kedvenc szóhasználata rá nem volt érvényes: Kazár ugyanis nem volt sem náci, sem nyilas, sem fasiszta. Szóval, semmilyen „ista” nem volt, csak jó magyar és jó keresztény.
Németországban a fegyverek elhallgatása után igyekezett folytatni a Kassán félbehagyott egyetemi tanulmányait, s közben feleségül vett egy a Bánságban született, de szülőhelyéről szintén elmenekült lányt. Az ifjú házaspár 1949-ben úgy döntött, hogy mégsem maradnak Németországban, hanem továbbvándorolnak a távoli Ausztráliába, ahol Kazár Lajos jó egy évtizeden keresztül gyári, majd mezőgazdasági munkásként tartotta el a családját.
Kazár Lajos az 1960-as évek közepén négyévi tanulás után, a kassai és a németországi tanulmányait kiegészítve, diplomázott a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetem (ANU) japán és kínai nyelv, általános nyelvészet és ázsiai civilizáció szakán. A jó angoltudása birtokában Kazár 1970 és 1974 között a Bloomington városbeli Indiana Egyetemen uráli-altáji tanszékén mélyítette el tudását. Az Indiana Egyetemen, 1974-ben megvédett doktori disszertációjának címe: Urali-japán nyelvi kapcsolatok: Bevezető tanulmány.
Az Egyesült Államokban végzett tanulmányainak, kutatásainak említésekor föltétlenül szólni egy másik kalandos életű, értékes magyarról, az 1919-ben, erdélyi menekült magyar szülők gyermekeként Rákospalotán egy marhavagonban született Szathmáry Lajos újságíróról, íróról, gazdag magánkönyvtár és értékes Kossuth-relikviák tulajdonosáról, akinek chicagói könyvtárában Kazár Lajos éveken keresztül kutathatott. Szathmáry Lajos Észak-Erdély visszatérte után előbb a Marosvásárhelyen megjelenő Székely Szó főmunkatársa, az MTI ottani tudósítója (azok voltak a szép idők, amikor az MTI-nek még ilyen jó magyarok voltak a tudósítói… – H. J.), majd a sepsiszentgyörgyi Székely Nép szerkesztője. Szathmáry a háború utolsó hónapjaiban bevonult katonának, s a nyugati fronton amerikai fogságba esett, majd 1951-ben kivándorolt Amerikába. Szathmáry Lajos Amerikában a többi között a Nemzetőr, Magyarság és az Új Látóhatár című emigrációs lapban írta történelmi és irodalomtörténeti esszéit, visszaemlékezéseit. Az Egy konyhaséf titka szakácskönyv című kötete évtizedeken keresztül vezette a műfaj slágerlistáját Amerikában. Irodalmi veretű gasztronómiai írásai miatt Magyar Elek munkássága folytatójának tartják. Szathmáry Lajos Chicagóban hunyt el, 1996-ban.
A doktori cím megszerzése után Kazár Lajos majdnem három évtizeden keresztül egyetemi előadóként és kutatóként dolgozott Amerikában, Finnországban, Németországban, Ausztriában, Japánban és Ausztráliában. Közben írta a tudományágával kapcsolatos könyveket, neves folyóiratokban a tanulmányokat. A politikai, társadalmi változások után, 1993-ban az akkor már nemzetközi tekintélynek örvendő nyelvészprofesszor nagy reményekkel a szívében hazaköltözött Magyarországra. Csakhogy rövid időn belül Kazár Lajos is kénytelen volt rájönni arra, hogy rendszerváltozás ide, rendszerváltozás oda, itt továbbra is azok – vagy azoknak ivadékai – ülnek a nép nyakán, akik elől annak idején Kassáról elmenekült.
Hiába örvendett nemzetközi hírnévnek, volt előadó, kutató a nyugati világ több neves egyetemén is, írt jó néhány nyelvészeti kötetet, hosszabb-rövidebb tanulmányt, a hazai egyetemeknek, vagy a „Magyar” Tudományos Akadémiának ő nem kellett. Pedig mennyire szeretett volna japán tanszéket alapítani a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Piliscsabán, ám ott jóformán szóba se álltak vele. Annyira biztos volt benne, hogy ez az egyetem örömmel foglalkoztatja, hogy már családi házat is vásárolt Piliscsabán, a Zrínyi utca 16. szám alatt. A hazaköltözése után nem sokkal a Pécsi Tudományegyetemen is próbálkozott, ám anyagi támogatást nem kapott, s a kezdeményezése kútba esett.
Mindez megesett azzal a prof. dr. Kazár Lajossal, aki elsősorban a japánok csodálatát kiváltva lefordította magyarra, és magyarázatokkal látta el a Ko-dzsi-ki: ’Régi történetek feljegyzései’ című, legrégibb japán krónikát (Magyar Történelmi Társulat, Sydney, 1982). Szintén magyar nyelven látott napvilágot a Wolfgang Hadamitzkyvel közösen írt Kanji és Kana – A japán írásrendszer kézikönyve és szótára (Scholastica Kiadó, Budapest, 1995.) Vagy a két esztendővel korábban angol nyelven írt Japán-uráli nyelvhasonlítás; a japán nyelv eredetének meghatározása a szamojéd, finn, magyar stb. nyelvek segítségével (Tsurusaki Books, Hamburg, 1980) Vagy a halála előtt egy évvel magyar-japán-angol-német nyelvű A japán és a magyar nyelvek rokonok? című könyve (Tsurusaki – Daruszeg könyvek, Pécs, 1997.) Ez utóbbi könyvét támadták a legvehemensebben, már-már sértegetésbe hajló stílusban idehaza, főleg a finnugor nyelvrokonság tézisének képviselői.
Kazár Lajos hazatérése után egy esztendővel, 1994-ben a Károly Gáspár Református Egyetemen elkezdték tanítani a japán nyelvet, a nyelvészprofesszor megtartotta az előadásait, ám nem ismerve a posztkommunista mentalitást, meggondolatlanul, de jobbító szándékkal bírálni merészelte az érinthetetlenek nyelvoktatási módszereit. A bírálat miatt „természetesen” megindultak ellene a támadások, s Kazár Lajost nemsokára ki is tették az egyetemről. Pedig a tudós nyelvész szeretett volna kormoly tudásra, pedagógiai módszerekre alapozott japán tanszéket létrehozni a református egyetemen, s az ügy érdekében még az igen gazdag keleti könyvtárát is végleg odaajándékozta volna, az emigrációban összegyűjtött pénzével együtt. A Károly Gáspár Református Egyetemnek azonban inkább Kun Béla unokája kell, mint Kazár Lajos.
A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő Kazár Lajos életének utolsó heteiben hazament a szülőfalujába, a Vas megyei Meggyeskovácsiba, az egykori Balozsameggyesre, ahol a testvéri szeretet szép megnyilvánulásaként Rózsika nevű húga ápolta egészen az 1998. május 31-én bekövetkezett haláláig. Kazár Lajos haláláról az ismert összetételű és felfogású (lásd, például Nyirő József és Wass Albert megítélését – H. J.) „Magyar” Tudományos Akadémia és más intézetek, illetve a sajtóorgánumok éppúgy nem vettek tudomásul, amiképpen az életművéről sem.
Hering József – Kuruc.info
Végül álljon itt Kazár Lajosnak a Vas megyei Boba községbe elkerült, a tűzből megmenekült, s ám előtte még, 1996-ban közlésre alkalmatlannak nyilvánított rövidebb írása:
Kazár Lajos:
Miért ijesztően szegény a mai magyarok szókincse?
Miért ijesztően szegény a mai fiatalok és középkorúak magyar szókincse, és ennek mi a veszélye? A fenti kérdések kapcsán számos okra lehet gondolni. Az okok közül néhányat meg is említünk:
1. A szovjet csapatoknak a megszállt területek lakosságával, különösen a nőkkel szemben 1944 őszétől kezdve tanúsított viselkedése miatt rengeteg jól iskolázott ember menekült Nyugatra. Így a magyar kultúra tudatos hordozó rétege, a középosztály sorai erősen megritkultak.
2. A szovjet szuronyok védelme alatt a Szovjetunióból szinte készen behozott kormány és a meghamisított választás 1948-ban félresöpörte az addig megtűrt, félig-meddig nemzeti kormányt, és rövid időn belül a kommunista párt szempontjából megbízható, de legtöbbször rosszul iskolázott emberekkel töltötték be a korábbi tisztviselői és oktatói kar vezetőállásait. Az ilyen emberek kiválasztásában a párthűség volt a lényeges, nem pedig a szakértelem.
3. A kezdeti negatív kiválasztás, amely szükségszerűen önmagától folytatódott, rohamosan silányította a tanári, tanítói és óvónői képzést. Tanításuk során ugyanis a silányan képzettek természetesen nem voltak képesek jobbat nyújtani, mint önnön elégtelen tudását. A Hóman Bálintoknak meg kellett „dögleniük”, ahogyan azt rabtartó kínzóik felsőbb utasításra egyenesen meg is mondták nekik. Így lett a szint egyre alacsonyabb.
4. Az alacsony színvonalú amerikai tanítási mintára a középiskolákban beszüntették nemcsak a latin nyelv, hanem gyakran a magyar történelem igaz és alapos tanítását is, miközben költemények és mintaszerű prózai művek emlékezetbe vésését és emlékezetből (memoriter) felmondását feleslegesnek nyilvánították. Mindez sokat ártott, hiszen az ifjúi években felszívott példás mondatalkotásoknak kellene mintául szolgálni egész életünkön keresztül. Ezen kívül a szókincs ugrásszerű gyarapítása is a példás értékű irodalmi alkotások ismeretéből valósul meg a leghamarabb. Igaz, korábban a régi falusi környezet is bő szókincset kínált, de a félig vagy egészen tudatos szókincsbővítés csak rendszeres olvasással és minél több költemény emlékezetbe vésésével vált, válik lehetővé.
5. Később ránk szakadt a pokolinak is nevezhető, elhülyítő rockzene mániája, a tévé-, majd a videó-kergeség. Ennek eredményeként a családokban manapság alig van értelmes beszélgetés, közös olvasás vagy zenélés. A felnőttek – sokszor a kimerítő munkától, de rossz szokásból is – esténként csak lehuppannak a tévékészülék elé, és bámulják a legtöbbször csak időt rabló, de sokszor erkölcsromboló, pocsék műsorokat. A gyerekek és a felnőttek szinte falják a videofilmek kosztját. Pedig alig van benne arra érdemes, hogy időnket rááldozzuk, kivéve a valóban értékes természetismertető filmeket és bizonyos történelmi ihletésű alkotásokat. A legtöbb film okos gondolat nélküli, feltűnősen szegényes szókincsű, művelt emberhez nem méltó, erőszakra és kapzsiságra csábító moslék vagy pornográfia. Különösen a budapesti szinkronizáló műhelyekben a magyar nyelv hóhérai által elvégzett fordítások és azok felmondásai is rendszerint tele vannak nyelvtani, kiejtési és hangsúlyozási hibákkal. Így aztán apránként megfertőzik, és rossz minőségűre változtatják az egész ország magyar nyelvhasználatát.
Az így megraboltak és megfertőzöttek természetesen az idegen nyelvekkel sem boldogulnak rendesen, mert ha az anyanyelvüket is kétségbeejtően hiányos szókinccsel sajátították el, nincs biztos viszonyítási alapjuk, idegen nyelvi szókincsük is szegényes és megértésében rossz lesz.
A fentieket figyelembe véve csoda-e, hogy manapság alig találni olyan fiatal vagy középkorú magyart, aki képes lenne helyesen értelmezni, például Arany János Toldi című trilógiája Első énekének indítását:
„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.”
(…)
„Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:”
(…)
„Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:”
(…)
„Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.”
Majd folytatjuk a Toldi Ötödik éneke, 9. versszakának soraival:
„Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.
Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:”
Magyar szellemi kincsünk, nemzeti megtartó erőnk igaz keresztény hitünkkel együtt a magyar nyelvünk az ő teljességében, s nem pedig csökevényes sorvadásában. Minthogy a magyar falu hagyományos életformáját a kolhozosítással, a földtulajdon és a felszerelés észbontóan romboló eltulajdonításával csaknem teljesen szétverték, a falvak népét központosított, városi módú életbe kényszerítették, vidéken is jórészt megszűnt a régi szókincs és a hagyományos életforma továbbörökítése.
Ha gyermekeink az idejük tekintélyes részét giccses amerikai, a legalacsonyabb szellemi szinthez szabott, erőszakkal és gazemberséggel megtömött filmek bámulásával töltik – ahelyett, hogy elődeik világviszonylatban is gyakran egyedülálló írásait olvasnák, tanulmányoznák, és legalább kifogástalan magyar nyelvű néprajzi filmekből ismernék meg a hagyományos életmódot – minden bizonnyal könnyen eltaposható, nemzettudat nélküli, értéktelen, fogyasztó tömeggé válnak.
Egyébként pontosan ez a céljuk az, úgynevezett „új világrend”, az „egyesített világ” és az egyetlen „világkormány” alattomos, de rendkívül eredményes tervezőinek: minél hamarabb tudatlan fogyasztó és munkavégző milliók legyenek a kiváltságos tervezők, a világbankosok lábai alatt.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
