A most búcsúzó 2017-es év értékelésével párhuzamosan lassan itt az ideje annak is, hogy megvonjuk a most már csaknem nyolc év mérlegét is. Annak a nyolc évnek a mérlegét, amely először tett komoly kísérletet arra, hogy értelmezze azt a csapdát, amiben igen régóta vergődik a magyar társadalom és gazdaság, és egyben arra is, hogy legalábbis elkezdődjön kivergődésünk e történelmi csapdából
Talán azzal lehetne kezdeni ezt a rövid áttekintést, hogy Magyarország most már több mint egy évszázada próbál „felzárkózni” Európa leggazdagabb országainak anyagi színvonalához, jövedelmi és vagyoni helyzetét sikeresen közelíteni azokhoz. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ez a probléma a Szent István és Hunyadi Mátyás uralkodása közötti fél évezred során nem volt értelmezhető, mert akkoriban a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa minden létező anyagi, fizikai, szellemi mutatóját tekintve nagyjából azonos szinten állt Európa leggazdagabb vidékeivel. Mátyás király halála után kétszáz évvel azonban kietlen és szétdúlt pusztaság volt az ország, elvesztve anyagi, fizikai és szellemi vagyonának nagy részét, hatalmi szempontból is kifosztott és alávetett helyzetben. Bár voltak szépreményű kísérletek, de ezt követően már szinte sohasem sikerült a leggazdagabb nyugat-európai országok anyagi, jövedelmi mutatóinak a felét sem elérni. Az elmúlt százötven év során ez mindössze három alkalommal sikerült a nagyon hosszú távú idősorokkal foglakozók szerint, 1911-ben, 1941-ben és 1971-ben.
Talán nem a dolgok „elkiabálása”, ha az elmúlt nyolc év teljesítményei és ezek feltehetőleg 2018 utáni folytathatósága nyomán reménykedni kezdünk abban, hogy 2021-ben újra elérhetjük a leggazdagabb nyugat- európai országok fajlagos jövedelem-mutatóinak ötven százalékát. Látható, hogy az első és a második világháború előtti maximum-pozíciónk újraeléréséhez mindkét esetben harminc évre volt szükség. Ám most a legutóbbi felzárkózási kísérletünk során ugyanezt a teljesítményt ötven év alatt leszünk képesek elérni. Ennek az az oka, hogy a „rendszerváltás” fedőnéven elhíresült „harmadik világháborús” vereségünk, veszteségünk nagyjából olyan súlyú volt, mint az előző két „rendes világháborúé” együttvéve. És valóban, a globális hatalomgazdaság „láthatatlan” birodalmától elszenvedett katasztrofális vereségünk 1970 és 2010 között nem egyszerűen újabb birodalmi alávetés és kifosztás volt, hanem egyúttal olyan csapás, amelyet szabadságként, felemelkedésként, jólétként és demokráciaként kellett ünnepelni a kifosztott bennszülötteknek, és így sokkal hosszabb idő kellett még magának az újabb brutális vereségnek a felismeréséhez is. Amikor Orbán Viktor 2010-ben azt mondta, hogy mindez forradalom és szabadságharc, talán ő maga sem gondolta, hogy e kihívás mélysége és súlyossága minden elképzelhető szintet felülmúl majd.
A globális hatalomgazdaság „nem létező” birodalmával való összeütközések az elmúlt évek során olyan intenzitású konfliktusmezőt hoztak létre, amelyek Magyarországot a globális véleményhatalmi terror célpontjává tették, és valószínűleg teszik majd a jövőben is. Bár a háború negatív végösszegű játszma, ám azt most már egyértelműen rögzíthetjük, hogy e nélkül az elnyúló konfliktussorozat nélkül nem lett volna, sőt ma és a jövőben sem lenne esély arra, hogy a százötven éve zajló, eddig alapvetően sikertelen felzárkózási kísérletünket mégiscsak sikerre vigyük.
De vajon mi volt a kudarc alapvető oka, és most miért látszik megnyílni a sikerhez vezető út Magyarország számára? Ennek megértéséhez azt kell látnunk, hogy, ha egy ország belső erőforrásokból nem képes beindítani felzárkózását, akkor külső erőforrásokat kell bevonnia. Ezt megteheti úgy is, hogy pénzhitelt vesz fel, és így saját maga dönti el, hogy azt milyen módon fekteti be, és megteheti úgy is, hogy „működő tőkét invitál” az országba. A világban előforduló viszonylag kevés számú sikeres, és annál többször előforduló sikertelen felzárkózási kísérletek legfőbb tanulsága az, hogy a globális hatalomgazdaság mindkét esetben könnyen csapdába csalhatja a gyanútlan lokalitásokat. Mindkét felzárkózást felgyorsítani képes (tehát sikeres) külső erőforrás-bevonásnak van egy igen lényeges feltétele.
Nevezetesen az, hogy a bevont erőforrásokért fizetendő költségek szintjénél mindig nagyobb legyen azok hozadéka az ország számára. Bár mindmáig nem született meg az az átfogó tanulmány, amely a pénzhitel formájában végbement erőforrás-bevonás és a működőtőke-behozatal formájában végbement erőforrás-bevonás „költség-haszon” elemzését elvégezte volna, de a becslések szerint mindkét esetben százmilliárd dolláros vagyonvesztés zajlott le. Megfejtésre várna ugyan az is, hogy inkább a döntéshozók tudatlansága vagy cinikus gátlástalansága volt-e a meghatározó, de a legfontosabb az volt az elmúlt nyolc év során, hogy ezt a pusztító, önfelszámoló folyamatot megállítsuk.
Ma már egyértelműen látszik, hogy a lepusztulási lejtőről való visszafordulás alapvetően sikeres.
A siker fő eleme az volt, hogy először tudtunk tartósan dinamikus gazdasági növekedést elérni úgy, hogy ez nemcsak hogy újabb eladósodáshoz nem vezetett, de egyenesen az eladósodási szint csökkenése mellett ment végbe.
Ez is arra utal, hogy az erőforrásokhoz való hozzáférést a globális hatalomgazdaság mindig olyan feltételekkel biztosította, hogy az számunkra mindig veszteséges, nekik pedig nyereséges legyen.
Nos, ez az, aminek reményeink szerint egyszer s mindenkorra vége! Magyarország végre kifelé tart ebből a végzetes történelmi csapdából.
mho
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
