A fordítónak legalább annyi köze van a műhöz, mint az írónak – vallja Bart István műfordító, akinek most jelent meg Amerikai kulturális szótár című kötete. Ebben olyan kifejezéseket gyűjtött össze, amelyek benne lehetnek ugyan a szokványos szótárakban, de az őket körülvevő kulturális kontextus ismerete nélkül szinte biztos a köznapi jelentésük félreértése.
– A közfelfogás szerint a nyelvek iránt érdeklődők világot akarnak látni, utazni szeretnének, és az idegen nyelvet ennek eszközéül szánják. Önnel is így volt ez?
– Eredetileg művészettörténetre jelentkeztem, de csak angol szakra vettek fel, és ez aztán eldöntötte a kérdést. Pedig akkoriban még csak németül beszéltem – von Haus aus, ahogy akkor mondták –, angolul nem nagyon. 1962-ben érettségiztem, és abban az időben a középiskolákban gyakorlatilag nem létezett angoloktatás, így egy mindenhonnan kirúgott magántanárhoz jártunk egy barátommal. Egyáltalán nem csak angolul tanultunk tőle, igen szuggesztív ember volt, olyannyira, hogy végül a barátom is fordító lett, bár ő főként angolra fordít. De hogy a kérdésére is válaszoljak… Ne tréfáljon, 1962-ben a nyugati utazás nem létezhetett mint szempont, hiszen az időjárás-jelentés is véget ért Hegyeshalomnál.
– Akkor mi fogta meg az angolban?
– Az, ami miatt az angol mindenkit vonzott abban az időben és még jó sokáig utána is: a modernség. Minthogy nem voltak más források Amerikáról, csak az irodalom, így mindenki, aki legalább némi képet akart alkotni az amerikai életről, ott írt regényeket olvasott. Az angol nyelvű irodalom népszerűségét a tökéletes bezártság és információhiány alapozta meg. Nagy vonzereje volt az angoltanulásnak: általa az ember olyan műveket tudott elolvasni, amelyeket nem fordítottak le magyarra, így senki sem ismerhette őket, aki nem beszélte a nyelvet. Titkos világba léphettünk be.
– Könnyen hozzá lehetett férni angol nyelvű könyvekhez?
– Egyáltalán nem. Amit olvasni lehetett, az a háború előttről maradt, illetve a háborút követő egy-két évben keveredett ide valahogy. Az új könyvek szinte teljesen hiányoztak, idegen nyelvű könyveket nem árultak. Volt egy XIX. századi lipcsei kiadó, a Tauchnitz, amely angol nyelvű könyvek – klasszikusok és a kor modern angol műveinek – kiadásával foglalkozott. A magyar antikváriumok a Tauchnitz 1800-as évek végén kiadott, puha kötésű könyveivel voltak tele, gyakorlatilag csak ezekhez lehetett hozzáférni. Később az NDK-ban „újra föltalálták” a Tauchnitzot, és Seven Seas Books néven kezdtek angol nyelvű köteteket megjelentetni. Ezek nem is voltak rosszak, bár természetesen erősen szelektáltak. Ezek a könyvek jelentették a magyar diákok számára hozzáférhető angol nyelvű irodalom másik forrását. Az egyetemi angol tanszék könyvtárában sem nagyon voltak angol nyelvű könyvek. A legendás angoltanár, Arthur Yolland még a XIX. század végén érkezett Magyarországra, és az egyetemi oktatás mellett főleg teniszedzőként és futballbíróként működött. A pesti angol tanszék könyvtárának alapjait az ő barátjának, Arthur Pattersonnak a magánkönyvtára jelentette, amelyet Yolland professzor úr közbenjárására hagyományozott az egyetemre. Minden könyvbe bele volt pecsételve, hogy „Patterson Arthur könyvtárából”. Ezek mellett csak az úgynevezett fölös példányokból kaphatott a tanszék. Az ötvenes évek elején rengeteg magán- és intézményi könyvtárat foglaltak le, a köteteket pedig szortírozták. A nemkívánatos műveket bezúzták, a maradékot pedig szétosztották arra érdemesnek ítélt helyek között, persze az érdem sorrendjében. Így az angol tanszék könyvtárába is kerültek könyvek, amelyekbe belebélyegezték nagy betűkkel, hogy „fölös példány”. Vagyis olyan könyvek voltak ezek, amelyekre az igazán jelentős helyek nem tartottak igényt. Ezek között voltak valamelyik Zichy gróf gyönyörű szép, vörös bőrbe kötött, XIX. századi könyvei is a tanszéki könyvtárban, amely így aztán eléggé esetleges állománnyal rendelkezett.
http://mno.hu/
– A hatvanas évek elején nem volt gyanús a hatalom számára az, aki annyira érdeklődött az angol és amerikai kultúra iránt, hogy a nyelvüket is meg akarta tanulni?
– Nem, efféle gyanakvást nem lehetett az egyetemen érezni, nem voltunk nagyon érdekesek. Viszont a maihoz képest valóban teljesen mások voltak az egyetemi körülmények. Az én évfolyamom nyolcfős volt, az előzőn tízen, az utánunk következőn megint nyolcan voltak, és őket oktatta öt tanár. Tehát ha tetszik, nagyon jó volt a tanár-diák arány.
– Úgy tudom, mindig is a műfordítás érdekelte. Miért nem inkább a nagyobb presztízsűnek gondolt tolmácsolás, esetleg a külkapcsolatok felé orientálódott?
– A diplomáciai szolgálat szóba sem jöhetett, mert az külön kaszt, oda egy magamfajta kívülállónak lehetetlen lett volna bekerülnie. A tolmácsolás is „bizalmi” foglalkozásnak számított, és nem is volt abban az időben olyan nagyon keresett szakma, minthogy sokkal ritkábbak voltak az angolul beszélő hivatalos delegációk, mint manapság. Még az idegenvezetés merülhetett volna fel, de az sem érdekelt. A műfordítás főleg a presztízse miatt volt vonzó. Annak idején a legjobb magyar írók fordítottak, leginkább olyanok, akiknek saját műveik nem jelenhettek meg. A fordításaik viszont folyamatosan ott voltak mindenki szeme előtt, hiszen akkoriban főként külföldi műveket olvastunk, így a fordítók is ismertek voltak. Az élő magyar irodalom akkoriban még nem volt népszerű: sokan gyanakvással tekintettek a magyar írókra. Meg voltak győződve, hogy az az író, aki megjelenhet, biztosan hazudik, hiszen ha nem hazudna, nem adnák ki a művét.
– Ön rövid ideig dolgozott nyelvtanárként, de hamarosan az Európa Kiadóhoz került szerkesztőnek. Milyen volt akkoriban a könyvszakma?
– Az Európa a hatvanas években már igazán remek kiadó volt, a kínálatát és a szakmai megvalósítást tekintve egyaránt. Az akkori viszonyokhoz képest ma a szöveg minőségében a legnagyobb a romlás. Nincsen manapság akkora figyelem, és talán szakemberből is kevesebb van, akik hasonló minőségű könyveket lennének képesek előállítani. Természetesen a teljes környezet más volt, abban az időben senkit nem érdekelt, hogy egy kiadó veszteséges vagy nyereséges. A szerkesztők hosszan tudtak szöszmötölni a szövegekkel, és nagy élvezettel vitatták meg egymás között a kérdéses mondatokat. Szinte tudományos kutatóintézeti légkör volt.
– Emlékszik arra, hogy mit fordított először honoráriumért?
– Hogyne emlékeznék! Szenczi Miklós professzor úr szerkesztett kötetet Az angol esszé klasszikusai címmel. Valamilyen ritka szerencsének tulajdoníthatóan az Európa Kiadó engem bízott meg, hogy fordítsam le Shelley In Defence of Poetry (A költészet védelmében) című programadó nagy esszéjét. Nem volt kezdő fordítónak való feladat, meg is ijedtem tőle természetesen. Egy romantikus költő lánglelkű szövegét fordítani nem könnyű. Hosszan dolgoztam rajta, de amikor nemrégiben újra a kezembe került a kötet, meg kellett állapítanom, hogy végül is jó lett, elégedetten olvastam. Ez káprázatos kezdete volt pályafutásomnak.
– Mennyi volt a fizetség?
– Már nem tudom, jól emlékszem viszont az első regényfordításom honoráriumára. Ez Jack London Aranyásók Alaszkában című könyve volt, és azóta is megjelent már vagy tízszer. Pontosan kilencezer forintot kaptam érte a hatvanas évek közepén, és tudtam venni belőle egy ülőgarnitúrát. Jack London persze játék volt Shelley-hez képest. Viszont még mindig a romantika a kedvenc stíluskorszakom. De annyi mindent fordítottam már, hogy a korszakok közül alig tudok választani, inkább egyes szerzőket kedvelek. Ilyen Hemingway, akit sajnos kiadói megbízás híján nem tudtam eleget fordítani, valamint Capote.
– Előfordul, hogy fordítói felkérést elutasít?
– Újabban már igen. Korábban, amikor ebből kellett megélnem, mindent megcsináltam, de mostanában előfordul, hogy visszaadok valamit. Van úgy, hogy nem érek rá, illetve egyszerűen nincs kedvem hozzá. Beleolvasok, és ha nem érint meg, nem gyötröm magam vele. Hogy mi fog meg, az nem a műfajtól, témától, stílustól függ, hanem csakis az író képességeitől. Az az első tíz-húsz oldalból kiderül, hogy elég jó íróról van-e szó. Amikor még szinte mindent lefordítottam, a háború utáni angol irodalmat szerettem a legkevésbé. Kifejezetten érdektelennek, unalmasnak találtam. Nekem mindig fontos volt a fordítás élvezete. Ha ugyanis elég jó az író, az ember belekarolhat, és együtt korcsolyázik, bógnizik vele, az nagyon jó érzés. Igyekszem követni, utánozni az írót, próbálok versenyezni az ötleteivel, fordulataival.
– Lehet tanítani a műfordítást, vagy csak a nyelv tökéletes ismerete kell hozzá?
– Fordítást persze tanítanak, de hogy a műfordítást lehet-e tanítani, abban nem vagyok biztos. Gyakorlott fordító mindenkiből válhat, anélkül is, hogy különösebben jó fordító lenne. A gyakorlott fordító végül is elő tud állítani mindenféle szöveget, ezek azonban mind egyformák lesznek. A jó fordító viszont azonosul az íróval, így a fordításai is különböznek egymástól, az alapanyagtól függően.
– A műfordító művészi hozzájárulása összemérhető a szerzőével?
– A külföldi szerzőjű, magyar nyelvű könyvek, például Lev Tolsztoj bármelyik kötete tulajdonképpen csak nagyon távoli rokonságban van az eredeti művel. Annak minden egyes szava, betűje ki van cserélve valami egészen másra. Ez az új szöveg csak a közmegegyezés alapján feleltethető meg az eredetivel, és ezért tekintik a lefordított művet szintén Tolsztoj írásának. Pedig valójában minden betűjét a fordító írta. Gőgösen azt kell mondanom, hogy a fordított szövegben a fordítónak nagyobb része van, mint a szerzőnek. Emiatt még az is előfordulhat, hogy a magyar könyv jobb, mint az eredeti, de hiába kérdezi, most egy ilyen sem jut eszembe. Másrészt persze a zseni a legrosszabb fordításon is átüt.
– Amikor fordít, másképp olvassa a művet, mint ha kikapcsolódásként olvasná?
– Természetesen. Rettentő lassan olvasok olyankor, ugyanis fejben elemzem és fordítom azonnal. De miután megrágtam, és – ahogy a fordítók mondani szokták – „megszólal a szöveg”, megvan a ritmusa, a hangja, és tudom, hogyan kell szólnia, már gyorsabban megy.
http://mno.hu/
– Van olyan szöveg, amelyik még manapság, évtizedek gyakorlata után is megdolgoztatja?
– Egyre több ilyen van, egyre lassabban fordítok. Manapság többet kétkedek magamban, egyre többet javítok. Mára odáig jutottam, hogy nekem szinte minden szöveg, akár egy használati utasítás is nehéz.
– Most mit fordít?
– Most éppen semmit. Nem vagyok passzionátus fordító, nem fordítok a magam szórakoztatására. Ha nincs kiadói megbízás, akkor nem fordítok.
– A kulturális szótárait a fordítási szünetekben írta? Mi volt a célja a most megjelent Amerikai kulturális szótárral?
– Ez az Angol kulturális szótár folytatása; az is hamarosan újra meg fog jelenni. Azért írom ezeket, mert világéletemben bosszantott, hogy milyen felületes az emberek nyelvtudása. Emiatt rendszeresen félreértenek sok mindent, nem ismerik a szavak mögöttes értelmét. A szótárban olyan szavakat, kifejezéseket gyűjtöttem össze, amelyek valódi jelentése nem ismerhető meg a hagyományos szótárakból. Próbáltam feltárni azt a kulturális környezetet, amelybe egy-egy szó illeszkedik, mivel ez adja a szavak tényleges értelmét. Ebből tudható meg, hogy az angol vagy amerikai mire gondol – öntudatlanul is –, amikor kiejt egy szót, amelynek van ugyan szótári jelentése, de az köszönőviszonyban sincs azzal a jelentéstartalommal, amelyet ő ki akart fejezni vele.
– Melyek a legismertebb, de rendszeresen félreértett kifejezések?
– Az „easy rider”-t legtöbben a Szelíd motorosok film eredeti címéből ismerik. Gondolhatnánk, hogy a motorozáshoz van valami köze (ride = motorozni). Ugyanakkor a hatvanas évek hippikultúrájában az easy rider a szabad szexszel és a szabadság keresésével függött össze (egyebek mellett a szabad szexet gyakorló nővel – easy ride – együtt élő férfiakat jelölte – M. Cs.). Egy másik példa az amerikai mindennapi beszédben Lee tábornok említése. Lee, a konföderációs tábornok legalább annyira ellentmondásos figura Amerikában, mint nálunk Görgey Artúr. Teljes történelmi azonosságtudat van tehát a név mögött. Abból, hogy valaki hogy beszél Leeről, tudni lehet, ő milyen ember. A „fireside chat” kifejezést (amely tűz vagy kandalló melletti beszélgetést jelent szó szerint) gyakran használják az informális megszólalások, politikusi nyilatkozatok jellemzésére. Ennek eredete a második világháború előttre vezethető vissza, amikor Franklin D. Roosevelt 1933 és 1945 között 28 alkalommal mondott a közvetlenség érzését keltő, a családon belüli, tűzhely melletti beszélgetések hangulatát idéző beszédet a rádióban, aminek óriási hatása volt a közvéleményre.
– Előfordult a pályafutása során, hogy egy-egy fordítása a kulturális kontextus ismeretének hiányában nagyon félrement?
– A hatvanas években még egyáltalán nem ismertük az amerikai szlenget, miközben már bőven beszüremkedett a modern amerikai irodalomba. Lásd például a „Zabhegyező” régi fordítását. Nekünk abban az időben még valóban használható, kellően átfogó szótáraink sem voltak, nemhogy szlengszótáraink lettek volna, amelyek csak jóval később jelentek meg. Ilyen körülmények között találtam szemben magam egyszer a heat (forróság) kifejezéssel. A fene se tudta, hogy azon a helyen ezzel mit akart mondani a szerző. Szerintem akkor nem volt ember Magyarországon, aki ezt képes lett volna megfejteni. Így persze a mondatnak nem volt semmi értelme, mégis bele kellett szuszakolni valahogy a heatet, aminek a végeredménye valami nagy marhaság lett. Később tudtam csak meg, hogy a heat itt a rendőr megfelelője volt. A modern szótárak és persze az internet előtti világ fordításai tele vannak efféle hibákkal.
– A fordító soha nem nélkülözheti a szótárakat?
– Soha, én mind a mai napig rendszeresen forgatom a szótárakat, az oxfordi nagyszótárt még kikapcsolódásképpen is szoktam olvasgatni. Lenyűgöző alkotás, a szavak etimológiája mellett rengeteg példamondatot tartalmaz, amelyek akár a brit előidőkig is visszamehetnek. Az ember folyamatosan gyanakszik, kételkedik magában, hogy hátha rosszul tud valamit, vagy hogy van a szónak olyan jelentése is, amely hozzám még nem jutott el. A hatvanas években közel sem voltak a szótárak ilyen elérhetők, mint manapság. A legkönnyebben hozzáférhető nagyszótár a környezetemben Göncz Árpád óriási, ezeroldalas Websterje volt, amelyet amerikai ismerőseitől kapott. Megengedte, hogy az ember felmenjen hozzá, ott hevert az asztalon a Webster, és szabadon lehetett böngészni benne.
– Az angol irodalmi nyelv gyorsan változik az utóbbi évtizedekben?
– A magja, a nyelvet meghatározó, évszázadok alatt felépült architektúra nem változik, de a körülötte futó szövegek nagyon megváltoztak. Folyamatosan áramlik be a mindennapi beszéd az irodalmi nyelvbe. Ez persze mindig így működött, Shakespeare is a korának köznyelvén alkotott. Az angol nyelv abban a korszakban is hihetetlen bőségben asszimilált új szavakat, és ezek akadálytalanul folytak be az irodalmi művekbe.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.02.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
