Barátaim, most kicsit üljünk le a sorok mellé. Szívesen leülnék egy forralt bor mellé, egy forralt cujka mellé is, de ez helyszűke miatt egyszerűen lehetetlen.
De Erdélyben még mindig elég sok hely van.
Kedves román barátaim. Egyre többen vagytok, és egyre normálisabb a hangvétel közöttünk. Ez engem örömmel, de kis aggódással tölt el. Örömmel, mert jobb a legsoványabb béke is, mint a legkövérebb hadakozás. És kis gyanakvással, mert ez már azt jelenti: nem éreztek veszélyt, fenyegetést felőlünk.
És ez így is van. Nincs is ilyen.
Mi viszont érzünk. Ennek nem kellene így lennie, de ez van. Mindenkinek meg van a maga söpredéke: de mi nem vonulunk fel nemzeti gyásznapjaitokon Vasluiban vagy Mehedinten. A Ti söpredéketeknek sem kellene Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, bárhol Erdélyben.
Tisztelet kérdése. Nyilván, Ti, remek román barátaim, Radu, Silviu, Cristi, és sorolhatnám a sort: ugyanígy éreztek, és ugyanolyan kínos ez mindannyiunknak.
Egyre több a remek román közíró, médiaszemélyiség, művész, aki empatikus, baráti szóval szólal meg. Ezt így is fogadjuk. Tetszik, nem tetszik: közel száz éve élünk a román állam keretei között. Nem mi választottuk, nem Ti választottátok: ezt adta a történelem.
Több száz éve együtt élünk. Megtanultuk tisztelni egymást, miután megtanultuk utálni egymást.
Bocsássatok meg nekem, román barátaim, a román Egyesülés évfordulóján nekem két dolog is fáj. Az egyik a hatalmi arrogancia, vagy ahogyan a „plebs”viselkedik, aki magyar esernyővel vonul dák kucsmában, és román zászlóval Székelyföldön: ez nem jó.
A másik, ami jó, de valami csak belenyilall a szívembe: az Óregátból érkező baráti üzenetek, a nyitott, szeretteli szavak.
Örülök neki. De ilyenkor azt is érzem: minket már szerethettek, mert szinte elmúltunk. A szászokat is megtanultátok szeretni, miután elmúltak. A zsidókat is. Lassan minket is. A cigányokat még nem, egyikünk sem, mert ők egyre többen vannak. Pedig ők is a mieink lassan. Aki alkalmazkodik.
Ilyen ez a Kelet-közép-európa és a Balkán. Mindenki utálja a szomszédot, de áthívja azért egy rostonsültre, miccsre, aztán meg az ellenségem ellensége az én barátom.
Lassan normalizálódik minden. Legalábbis ebben hiszünk, talán így is lesz.
Mélységesen mély a történelem kútja. Kit érdekel ma már, hogy Bethlen Gábor románra fordíttatta a Szentírást, hogy közben városokat építettünk Erdélyben, ami nem a mienk?
Mi is megtanultunk pacallevest és miccset enni.
A történelem során vannak győztesek, és vannak vesztesek.
Ez tény. Most éppen, Ti, román barátaim, az elmúlt száz évben nyerőágon vagytok. Isten éltessen Benneteket. Szomszédaink vagytok, barátaink.
De fogjátok fel: sosem hatalom, sosem elnyomó. És amilyen az adjonisten, részünkről olyan a fogadjisten..
Ezerszáz éve élünk itt. Adtunk mi, magyarok, már egy Basarab-dinasztiát és Dragos vajdát is. Ez nem érdem, ez tény. Együtt, és egymásért kell feszülni, nem egymás ellen.
Isten bizony, olyan szívesen koccintanék veletek egy nemzeti ünnepeteken, ha Ti is velem az enyémen. És elismeritek: ilyen a történelmi rulett. Ma az enyém, holnap a Tied.
Én sosem mondok le Erdélyről.
Ti sem.
És ez jól van így.
Erdély. Transilvania. Siebenbürgen. A Hazánk.
György Attila: Facebook
Nyitókép: Facebook (Fall Sándor)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
