Az amerikai elnökök egyik legfontosabb jogkörének számít, hogy sok olyan testületnek nevezhetik ki a vezetőit és a tagjait, amelyek az ország törvényeinek és szabályozásainak megvalósításáért felelnek, illetve sok esetben irányítják a gazdaságot. Talán e tekintetben nincs fontosabb intézmény az amerikai jegybanknál (Federal Reserve – Fed).
E jogkör gyakorlásában Donald Trump szakított egy régóta jellemző, csaknem fél évszázadra visszanyúló gyakorlattal, amely szerint az elnök újra a hivatalban lévő Fed-elnököt jelöli a jegybank élére, ha az jó munkát végzett. Talán egyetlen Fed-elnök sem látta el jobban hivatalát, egy különösen nehéz időszakban, mint Janet Yellen.
Yellen két közvetlen elődje nagyban befeketítette a Fed jó hírét azzal, hogy nem foglalkoztak megfelelően a pénzügyi szektor súlyos kockázataival – és jelentős csalások történtek –, ő azonban helyreállította a Fed hírnevét. Nyugodt és kiegyensúlyozott módon széles körű konszenzust alakított ki a Fed – eltérő gazdaságfilozófiai nézeteknek helyet adó – kormányzótanácsában.
Továbbá egy lassú élénkülési folyamatba kormányozta a gazdaságot egy olyan időszakban, amikor a pénzügyi politika szükségtelenül korlátok közé lett szorítva azzal, hogy a kétszínű republikánusok folyamatosan a deficit veszélyével riogattak. A józan költségvetési politika iránti felszínes republikánus elkötelezettséget mutatja az is, hogy a cégek és a milliárdosok számára kedvező jelentős adócsökkentést támogatnak, ami 1,5 ezermilliárd dollárral növelné az államháztartás hiányát a következő évtizedben.
Azt is el kell ismerni azonban, hogy Trump mérsékelt jelöltet választott, miközben pártjából sokan egy radikálisabb irányt követő jelöltet akartak. Trump sosem félt az érdekkonfliktusoktól, félelmetes képessége van arra, hogy olyan intézkedések mellett álljon ki, mint például a tervezett adócsökkentés, amellyel személyesen jól jár. Felismerte, hogy a radikálisabb irányt követő jelölt emelné a kamatokat, ami egy ingatlanfejlesztőnek szörnyű rémálom lenne.
Trump egy másik értelemben is szakított az eddigi gyakorlattal, ugyanis Jerome Powell személyében egy olyan jelöltet választott, aki nem közgazdász. A következő öt évben a Fed súlyos kihívásokkal néz majd szembe, ahogy visszatér a korábban megszokottabbnak tekinthető monetáris politikához. A magasabb kamatok piaci felfordulást válthatnak ki, miközben az eszközárak jelentős „korrekción” esnek át. Továbbá sokan nagyobb recesszióra számítanak a következő öt évben, mivel szerintük máskülönben az történne, hogy a gazdaságban egy eddig még nem látott, közel másfél évtizede tartó növekedési szakasz következne be. Miközben a Fed eszközei számottevően kibővültek az elmúlt évtizedben, a Fed alacsony kamatai és hatalmas mérlege – és Trump adócsökkentési tervének megvalósulása esetén az adósság feltehetően jelentős emelkedése – még a legjobban képzett közgazdászokat is kemény kihívás elé állítaná.
Még fontosabb, hogy tapasztalható egy olyan, mind a republikánusok, mind a demokraták által támogatott, globális szinten is érzékelhető törekvés, amely a monetáris politika depolitizálására irányul. A pénzkínálat ellenőrzésén keresztül a Fed hatalmas gazdasági erővel rendelkezik, amit könnyen fel lehet használni politikai célokra, például a munkahelyteremtés rövid távon való fokozására. A jegybankokba vetett bizalom hiánya a papírpénzek világában azonban (amikor a jegybankok pénzt tudnak teremteni) gyengíti a hosszú távú gazdasági teljesítményt – részben az inflációs félelmek miatt.
A közvetlen politikai befolyás hiányában is a Fednek még mindig szembe kell néznie azzal a problémával, amit a Fed Wall Street általi „kognitív elfoglalása” jelent. Ez történt, amikor Alan Greenspan és Ben Bernanke volt a Fed elnöke. Ismerjük ennek következményeit: az utóbbi háromnegyed évszázad legnagyobb válsága alakult ki, amelyet csak egy óriási mértékű állami beavatkozás tudott csillapítani.
Mégis úgy tűnik, hogy a Trump-adminisztráció elfelejtette, mi történt kevesebb mint egy évtizede. Miként lehetne másként magyarázni a Trump-kormányzat azon törekvését, amely az újabb pénzügyi válságok kitörésének megelőzését célzó 2010-es Dodd–Frank-féle szabályozási reform visszavonására irányul? A Wall Street világán kívüli konszenzus szerint a Dodd–Frank-törvény szerinti szabályozás nem ment elég messzire. A túlzott mértékű kockázatvállalás és az alattomos pénzügyi magatartás még mindig valódi probléma, ahogy arra különböző adatok, például a másodrangú (subprime) autóhitelek növekvő volumenéről szóló jelentések ismétlődően emlékeztetnek. A jogszabályok megszegésének legalattomosabb friss példája az volt, amikor a Wells Fargo bankárai számlákat nyitottak az ügyfeleik részére azok tudta nélkül, amivel további díjakat tudott beszedni a pénzintézet.
Természetesen ezek a kérdések nem érdeklik Trumpot, aki olyan üzletember, aki nem tekinthető járatlannak az ilyen aljas eljárásokban. Szerencsére úgy tűnik, hogy Powell tudtában van a jól kialakított pénzügyi szabályozás fontosságának.
A Fed politikai befolyás alá vételére azonban úgy kell tekinteni, mint amely egy újabb példája Trump azon harcának, amely a volt stratégiai főtanácsadója, Steve Bannon által adminisztratív államnak nevezett jelenség ellen folyik. Erre a harcra egyben a felvilágosodás tudományos, demokratikus kormányzási és jogállami örökségével szembeni nagyobb háború részeként kellene tekinteni.
Ennek az örökségnek a megőrzéséhez szakértelemre és – ahogy Edward Stiglitz, a Cornell Law School professzora kiemelte – az állami intézményekbe vetett bizalomra van szükség. Kutatások sokasága bizonyítja azt a feltevést, hogy e nélkül a bizalom nélkül a társadalmak rosszabbul teljesítenek.
Trump két-három naponta tesz valami olyan dolgot, ami az amerikai társadalom szövetét bomlasztja, és amivel súlyosbítja a már amúgy is mély társadalmi és politikai megosztottságot. Egyértelműen fennáll az a veszély, hogy az ország kezdi annyira megszokni Trump gaztetteit, hogy azok már normálisnak tűnnek. Több mint hét évtizeden át Amerika azért harcolt, hogy a bigottság, a fasizmus és a nativizmus összes formájával szemben érvényesítse kijelölt értékeit. Most Amerika elnöke egy nőgyűlölő, rasszista, xenofób ember, akinek a politikája az emberi jogok kérdésének megvetését testesíti meg.
Lehet támogatni vagy kifogásolni a republikánusok adójavaslatait, az egészségügy „reformját” célzó erőfeszítéseiket (amelynek következtében több tízmillió ember veszítené el a biztosítását) vagy a pénzügyi deregulációra vonatkozó törekvésüket (amely a 2008-as válság következményeit hagyná figyelmen kívül). Bármilyen lehetséges gazdasági hasznot hoz is azonban ez a politika (miközben a Fed talán biztonságban van), a haszon elhomályosul azokhoz a politikai és társadalmi kockázatokhoz képest, amelyek Trumpnak Amerika leginkább védelmezett intézményei és értékei elleni támadása miatt jönnek létre.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »
