Néptáncfejedelem. Ezzel a jelzővel is illetik a kilencvenedik életévét a napokban betöltött Takács Andrást, s ebben a megfogalmazásban minden benne foglaltatik. Mert fejedelem nem lehet akárki. Ráadásul a kulturális rangot nem örökség vagy hagyományozás útján szerzi meg az ember, azért, még ha adottak is a talentumok, igencsak meg kell dolgozni.
Pláne, ha olyan kis faluból vág neki a nagyvilágnak, mint a gömöri léptékkel is kicsinek számító Tiba. Gyerekkoromban, lévén szülőfalum szomszédságában, sokszor átmentem ezen az apró falucskán, amelynek alig léptem egyetlen utcájára, máris a végén voltam. Gyerekfejjel sokáig nem értettem, miért van a világon ilyen liliputi méretű falu? (Egy ideje hiába is keresnénk a térképen, Lekenyéhez tartozik.)
Ma már tudom, ha másért nem, legalább azért, hogy olyan tehetséget adjon a magyarságnak, akkora erőt és tartást sugárzó kultúrmunkást, amilyen Takács András, többségünk Bandi bácsija. Alias Taki. A legkisebb királyfi, akiből, mint fentebb jeleztük, néptáncfejedelem lett.
Az idáig vezető út azonban igencsak rögös volt. A mai ifjú generáció talán értetlenül kérdezi, hogyan volt képes a felvidéki magyarság a semmiből új kultúrát teremteni a háború és a jogfosztottság évei után? Hiszen, mondhatnák, ott volt a múlt, a könyvek, az első csehszlovák republika idején szerzett közösségi tapasztalat, a visszacsatolás évei. Mai szemmel nézve nehezen is érthető, de kár ebben vájkálni, feneketlenül mély a múltnak a kútja.
Maradjunk inkább annyiban, hogy Bandi bácsinak gyerekként még megadatott, hogy testközelben, az élet szerves részeként ismerkedjen meg a népi kultúrával, azon belül a néptánccal.
Hiszen amíg Gömörben is a mindennapi élet természetes fundamentuma volt a paraszti kultúra, a zenei anyanyelv, és nem fosztották meg a falusi embert éltető elemétől, mindez logikus volt. Talán izgalmasabb lenne feltenni a kérdést, vajon a mai gömöri fiatalok közül hányan ismerik a Kossuth-verbunkot vagy a békési párost, amelyeket Takács Andrásék falusi közösségi összejöveteleken sihederként még táncoltak?
A gyökerek tehát adottak voltak. Nem csoda, hogy a Magyarországon tanuló, határon átszökdöső diákok nemzedékéhez tartozó Takács András tagja lett a miskolci népi kollégium regös csapatának, ahol felismerték a tehetségét. S amikor 1950-ben visszatérhetett az elcsatolt Felvidékre, Komáromban azt az alapozó munkát végző nemzedéket gyarapította, amelynek talán fel sem fogjuk, mennyit köszönhetünk.
A nagy építőmunka a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttessel, ismertebb nevén a Népessel kezdődött.
Az 1953-ban általa is alapított – művészeti vezetőként és koreográfusként irányított – együttes volt minden felvidéki magyar néptáncműhely és együttes bölcsője. Alig két évig tartott a pünkösdi királyság, mert a hatalom veszélyesnek tartotta a Népest, és megszüntette. A mag azonban el volt vetve, és szárba szökhetett a megtartóerő.
Takács András a szörnyű nevű Szlovákiai Népművészeti Alkotások Központi Házában lett a magyar néptánc szakelőadója,
1956-tól az Ifjú Szivek Dal- és Táncegyüttes művészeti vezetője, koreográfusa, 1960-tól több mint harminc évig a Csemadok Központi Bizottságának munkatársa. A rendszerváltás után két évig (1995–1996) az Ifjú Szivek igazgatója. Dióhéjban ennyi volna a történet, amely természetesen sokkal terebélyesebb a felsoroltnál. Hiszen Takács Andrásnak a magyar néptánctörténet mások mellett a legtöbbet köszönheti.
Az ötvenes évektől folyamatosan járva a vidéket Ág Tiborral, Szíjjártó Jenővel végezte a népdal- és néptáncgyűjtést, a néptánchagyomány feltérképezését. Az alapozómunkának tekinthető kutatás mellett egyik motorja volt a néptáncmozgalomnak, fesztiválok életre hívásának, koreográfusként, művészeti vezetőként több együttes munkáját segítve.
Ma már természetesnek tűnik, hogy az egész Kárpát-medencében felélesztett táncházmozgalom révén népi kultúránk fennmaradása biztosított, de nem volt ez mindig így. Az alapozáshoz olyan szent megszállottakra volt szükség, mint Martin György, Novák Ferenc, vagy a mi Takács Bandi bácsink. Aki ráadásul monográfiákban is feldolgozta egy-egy tájegység (Csallóköz, Mátyusföld, Gömör) táncanyagát, fogódzót nyújtva a tanulni vágyóknak.
„Amikor ezerkilencszázötvenben indultunk, nem volt a tánc területén semmi. Igaz, ének- és zenegyűjtést Bartók Béla, Kodály Zoltán, Manga János már folytatott előttünk, de táncok nem voltak felgyűjtve. Ma már ismerjük, hol mi található a Felvidéken. Ez a gyűjtött anyag pedig nagyobb részben a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében került elhelyezésre. Így és azáltal, hogy számtalan művet alkottak belőlük, ez a hagyománykincs is újból szerves és egységes részévé vált a magyar néphagyomány-kultúrának” – nyilatkozta két éve Takács András. S talán ebben a pár mondatban rejlik a lényeg.
Ami mögött persze ott sorjáznak a sors mérte ütések is, mint például az 1968 utáni retorziók. De Takács András sosem adta fel. Mint 2018-ban Máté László a Magyar Örökség díj átadóján mondta laudációjában Bandi bácsi küldetéstudatáról:
Ennek mindössze két éve. Ha a jubiláló Takács Andrásra gondolok, mégis az a tizenöt évvel ezelőtti kép jut eszembe, amikor a Szlovák Rádió koncerttermében köszöntötték a születésnapján. A Quittner János, Richtarcsík Mihály, Konkoly László, Kupec Mihály, Túri György, Furik Rita, Keszegh István, Németh Ildikó, Szabó Szilárd alkotásaiból összeállított műsoros esten a Szőttes ismét előadta a Takács András által harminc (most már negyvenöt) esztendeje koreografált Vasvári verbunkost. Az akkori est legmeghatóbb pillanata volt, amikor Bandi bácsi a maga szerény módján köszönetet mondott mindenkinek, majd a közönség legnagyobb meglepetésére maga is táncra perdült. Olyan tisztán, könnyedén, olyan eleganciával járta a verbunkost, hogy leesett az állunk.
„Takács Andrásnak, a Népes alapítójának valóban népes a családja – írtam akkori tudósításomban. – Tagjai megtalálhatók minden tájegységünkön, ahol szeretik népi kultúránkat, és őrzik, ápolják legnemesebb hagyományainkat, amelyekért kevesen tettek annyit, mint Bandi bácsi.” A fentiek érvénye azóta sem kopott meg.
Mit is kívánhatnánk a kilencven év apropóján? Egyelőre száz esztendőt. Aztán majd meglátjuk. Addig is, isten éltesse, Bandi bácsi!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/2. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
