Pontosan nyolcvan évvel ezelőtt ezen a napon, 1945. április ötödikén tették közzé Kassán a világháború utáni Csehszlovákia első kormányának programját. Amely – mint ahogy azt Duray Miklós találóan megfogalmazta – nem az újjászületés, hanem a nyers bosszú programját fogalmazta meg, nyíltan kimondva, hogy a „a németekkel és a magyarokkal szemben szerzett szörnyű tapasztalatok miatt” tartós, végleges beavatkozásokra van szükség…
A többi – mondhatnánk – már történelem. Azonban nem az, sajnos nem. Hiszen
a program – mely a magyarok kollektív bűnösségét is kimondta – megvalósítására született rendeletek, a Beneš-dekrétumok nemcsak máig a szlovák jogrend élő részei, de 2007 szeptemberében a szlovák parlament határozatban is megerősítette, s ezt azóta sem vonta vissza.
Mint cseppben a tenger, úgy jellemzi ez az egyetlen határozat mindazt a szellemiséget, amire a (cseh)szlovák államiság a 2. világháború után épült
Így szólt ez a 2007-es határozat:
„A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa
nem felejtve a II. világháború áldozatainak szenvedéseit, elítélve a kollektív bűnösség elvét,elutasítva a szlovák és csehszlovák szervek törvényeinek, dekrétumainak, szerződéseinek és egyéb háború utáni döntéseinek megkérdőjelezésére és felülvizsgálatára irányuló kísérleteket, amelyek a háború utáni vagyoni és jogi rendezés megváltoztatását jelentenék,tiszteletben tartva a győztes és a vesztes államok közötti Egyezményeket,figyelembe véve az 1946. február 27-i Egyezmény a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcseréről, az 1947. február 10-i Békeszerződés Magyarországgal és az 1949. július 25-i Csorba-tói Egyezmény rendelkezéseit,óhajtva a jószomszédi kapcsolatok fejlesztését a Magyar Köztársasággal,törekedve az Európai Unió integrációs folyamatának folytatására, és szilárdan elhatározva, hogy lezárja a II. világháború befejezésével, valamint annak eredményeivel összefüggő kérdések megnyitását, kinyilvánítja, hogy a háborút követő rendezés keretében az alkotmányos, törvényi és politikai döntések más európai államokhoz hasonlóan a II. világháború és a nácizmus vereségének következményeiként lettek elfogadva, és azok a Potsdami konferencia következtetéseibe foglalt nemzetközi jogi alapelvekből indultak ki, a Csehszlovák Köztársaság és a Szlovák Nemzeti Tanács képviseleti szerveinek háború utáni döntései nem okozói diszkriminatív gyakorlatnak, és jelenleg azok alapján nem jöhetnek létre új jogi viszonyok, az ezen döntések alapján keletkezett jogi és tulajdonviszonyok kétségbevonhatatlanok, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok.”
Vagyis ma, 80 esztendővel a sztálini Szovjetunióban fogant, majd Kassán közzétett bosszúprogram után pontosan ugyanolyan kétségbevonhatatlanul és megváltoztathatatlanul kollektív bűnösök vagyunk, mint az elmúlt évtizedekben mindig.
Az azóta történtek, ahogy a felvidéki magyarsággal folyamatosan (el)bántak, világosan megmutatták, hogy nincs helyünk az asztalnál, különösen nem a jogok asztalánál. Maga az alkotmány is a „mi, a szlovák nemzet”-ből indul ki, és ahogy azt a nyelvtörvénnyel kapcsolatos legutóbbi fejlemények kapcsán láthattuk, a legutolsó végrehajtási rendelet, sőt akár csak a fejben létező jogszabály-módosító ötletelések is mind-mind ebbe a sorba igazodnak. Még akkor is, ha korunk feje tetejére állt világában úgy tűnik, hogy a fenti határozat kezdeményezőjével úgymond egy csónakban evezünk és a két ország (nemzet?) közötti kapcsolatok soha nem voltak ilyen jók, mint ma.
De lehetnek bármily szorosak és életbevágóak is a közös érdekeink, s kétségkívül ezernyi szál köt bennünket össze (a közös múlt, a közös kulturális, vallási értékek, stb,) –
mindaddig, amíg ezt a tüskét nem húzzák ki (sőt, néhány évente még mélyebbre nyomják, lásd például 2007 után pár évvel az állampolgársági törvényt), nem lesz tökéletes és őszinte a megbékélés. És így tartós sem.
Pedig a megoldás, úgy tűnik, egyszerű lenne. Duray Miklós, aki egész életét ennek a moszkvai-kassai kormányprogram-szellemiség elleni harcnak szentelte, nagyon világosan így foglalta össze a meghaladásának egyetlen nagyon világos eszközét:
„A ma Szlovákiában élő – talán valamivel több, mint félmillió magyar – elsősorban azt igényli, hogy a Szlovák Köztársaság parlamentje érvénytelenítse a történelem vihara által vert magyar közösség felszámolását célzó, diszkriminatív, második világháború utáni jogszabályokat és fogadjon el a magyar közösség pozitív nyelvi, oktatási, kulturális és politikai jogait kodifikáló törvényeket.”
Félő azonban, hogy nincs valós akarat a megoldásra – egyetlen fél részéről sem. És ezek a kerek évfordulók pedig irtó kényelmetlenek – valamennyi fél számára.
A fogyás ütemét tekintve persze meglehet, hogy a századikra már nem lesz itt semmi látnivaló…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
