„Suttogták, két holttest fekszik a temetőben. Elmentünk megnézni és úrrá lett rajtunk a félelem” – emlékezik még most is remegő hanggal a 18 éves Sámson Márai meggyilkolására kortársa, a szőgyéni Václav Matild asszony.
Felidézi, 1945. februárjában verték vissza a németek az oroszokat a Garamon túlra. Az ezt követő első hetekben még nyugtalanság volt, majd kezdték a szőgyénieket munkára vinni. Minden reggel jöttek a „láncos katonák”, lényegében nyilas csendőrök a helyi segítőikkel és 14 évtől egészen 70 éves korig mindenkit munkára parancsoltak.
Általában a régi patika előtt gyülekeztek – csak a gyerekek, a nagyon öregek és a betegek maradhattak otthon.
„Egy napon – március eleje lehetett – kezdték suttogni, fekszik a temetőben két halott. Eltemetni se szabad őket. A tett elkövetése után úgy egy órával már én is a helyszínen voltam, és döbbenetes látvány fogadott. A rokonok vég nélkül jajveszékeltek: Mi történt veled, aranyos Márikánk! … Mári hanyatt feküdt, és arca elé tett kezéről a fél hüvelykujj hiányzott. Úgy nézett ki, a támadók felé fordulva az utolsó pillanatban kapta az arca elé. Sötét, cicás bekecs volt rajta. Teste a temetői nagykeresztnél feküdt egy lengyel fiúval egyetemben, aki állítólag feladott valakiket. Így jár, aki lepaktál az ellenséggel! – ezt akarhatták demonstrálni az elkövetők a két fiatal meggyilkolásával. Páni félelem lett úrrá rajtam. Anyám mondogatta, „Milyen dolog most kezdeni félni, amikor vége a háborúnak!” De én éreztem, ha teljesen ártatlanul lelőttek két fiatalt, akkor én se vagyok biztonságban. Ha a falubeliek képesek egymást elárulni, sőt igazságtalanul megvádolni, akkor a rettegés korszaka itt van.”
Azzal vádolták meg a szinte még gyerek Márit, hogy lepaktált az oroszokkal, sőt bújtatta őket. Igaz, néha látták őt oroszokkal egy autóban, netán lovaglás közben, de ezek csak fiatalos bolondságok voltak. Az a hír terjedt, valaki szerelemféltésből jelentette fel, aminek szikrányi köze se volt az oroszokkal való kollaboráláshoz.
Ennek ellenére máig csak sejteni lehet az igazságot a feljelentő személyével kapcsolatban.
Amit tudni lehet, Máriékhoz a komáromi magyar csendőrök mentek el. Nem találták otthon, de ahelyett, hogy megkönnyebbülve széttárták volna a karjukat: Nincs itt! – a keresésére indultak. Nem messze a németek konyháján segédkezett. Azt mondták neki, valaki látta, hogy élelmet vitt az oroszoknak, ezért velük kell mennie a parancsnokságra. A templom mögötti házban volt a rögtönítélő bíróság. Azt nem tudni, bent mi történt, talán nyelvi akadályok miatt védekezni se tudott, de azt már látták a szőgyéniek, hogy a csendőrök kísérik Márit a lengyellel együtt a temetőbe. Azt már nem tudom, pár napig, netán hetekig feküdtek temetetlen, de végül egy ágyútalp ütötte mélyedésbe kaparták el őket” – fejezte be a megrázó történetet Matild asszony.
A lány a háború után kapta meg a végtisztességet, és helyezték édesapja mellé a magyarszőgyéni temetőbe. Édesanyját kitelepítették, ő az anyaországban alussza örök álmát.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
