„Sztálin elvtárs mélyen alszik. Ne zavard őt, minket pedig ne zaklass”.
A pártfőtitkár utolsó napjairól fennmaradt fontosabb beszámolók alapján máig nem tudni, mennyi idő telhetett el az agyvérzés és az első orvosi vizsgálat között. Annyi bizonyos, hogy február 28-án este, miután a Kremlben Sztálin legközelebbi munkatársaival megnézett egy filmet, szokás szerint a fővárostól félórányira lévő dácsájába hajtatott. Innen, a könnyű grúz borral kísért vacsorát követően, hajnali 4 óra körül bocsátotta el vendégeit a generalisszimusz, majd miután az őrséget aludni küldte, maga is nyugovóra tért.
A korabeli szovjet viszonyokra jellemző, hogy a baj felfedezése után először nem az orvosokat riasztották, hanem Szemjon Ignatyev állambiztonsági minisztert. Ő pedig Berija és Malenkov elvtársakhoz irányította a tanácstalan személyzetet. Korántsem csupán a felelősség áthárítása vagy az említettek politikai súlya miatt, hanem azért is, mert amióta úgymond kiderült, hogy „fehér köpenyes gyilkosok ártó kezelésekkel akarták megrövidíteni a szovjet vezetők életét”, Berija jóváhagyása nélkül tilos volt orvost engedni Sztálin közelébe.
A végül csak március 2-án 9 órakor, vagyis minimum 15 órával a súlyos agyvérzés után kiérkező orvosok érthető módon rendkívül idegesen, szinte remegve végezték a dolgukat, egyikük leejtette a generalisszimusz műfogsorát, és a szemtanúk szerint a doktorok még a beteg ingének kigombolásához is engedélyt kértek a jelen levő Berijától. A jobb oldalára teljesen megbénult Sztálinnak hideg borogatást, hashajtó hatású magnézium-szulfátos beöntést adtak, a füle mögé piócát raktak, ám mindez mit sem használt.
A diktátor állapota a következő három és fél napban semmit sem javult, bár többen megemlítik, hogy legalább egy ízben magához tért. Az egyik orvos, Alekszander Mjasznyikov úgy emlékezett, hogy a szintén jelen levő Kliment Vorosilov marsall a főtitkár váratlan eszmélődése láttán felkiáltott: „Sztálin elvtárs, itt vagyunk mindnyájan, az ön összes igaz barátja és munkatársa! Hogy érzi magát, drága barátunk?” Bár a generalisszimusz nem válaszolt, láthatóan igen rosszul érezhette magát; az orvosi jelentések szerint március 4-én megállíthatatlan csuklás kezdte rázni, és többször is vért hányt. A „Béke Őreként” is aposztrofált diktátor szíve március 5-én este 10 előtt pár perccel dobbant utoljára.
Bár a vezér életét valószínűleg az azonnali orvosi beavatkozás sem mentette volna meg, „közvetlen környezete, elsősorban a fenyegetett régi vezetők nem voltak érdekeltek sem abban, hogy felépüljön, sem abban, hogy magatehetetlen állapota esetleg hónapokig, évekig elhúzódjon, mint Lenin esetében” – állítja Kolontári Attila történész. Ezzel is magyarázható, hogy az elmúlt évtizedekben újra és újra felmerült: Sztálin nem természetes halállal halt meg.
A gyanú elsősorban az első éjszakán a betegtől a segítséget megtagadó Berijára terelődött. Sztálin lányának, Szvetlanának például az tűnt fel, a főbelügyér milyen diadalittasan szaladt ki a halottas szobából és sietett el Kuncevóból, a többszörös külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov pedig évtizedekkel később úgy nyilatkozott, hogy az 1953. május 1-jei felvonulás alatt a Lenin-mauzóleum mellvédjén Berija félreérthetetlen célzást tett saját szerepére, odasúgva neki: „eltakarítottam őt az útból”.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
