Tokár János atya távozása után 2014 nyarától Szabó Zoltánné Mónika ferences világi rendi munkatárs vette át az esztergomi otthon irányítását, folytatva az akkor már több mint húsz éve működő gondozói hagyományt és továbbadva azt a lelkületet, amely merőben különbözővé teszi az intézményt a hasonló tevékenységet folytató, más szociális létesítményektől. Keppel Dániel beszélgetett Szabó Mónikával.
Részleteket közlünk a ferencesek Franka című lapjában megjelent interjúból.
– A Ferences Szociális Otthon harmincéves fennállásának ünnepe lehetőséget ad a számvetésre. Mit kell tudnunk az otthon jelen helyzetéről? Milyen változások történtek az elmúlt időszakban az ön vezetése alatt?
– Jelenleg 26 lakónk van az intézményben, a működési engedélyünk is 26 főre szól. Igen magas a gondozottak átlagéletkora, 85 év feletti. A legidősebb lakónk 99 éves, de a legfiatalabb is már jóval betöltötte a 80. életévét. Lakóink nagy ápolási igényűek, azaz a napi ellátásukban segítjük őket, legyen szó étkezésről, öltöztetésről vagy fürdetésről. Minden tevékenységükben támogatásra szorulnak. Vannak mentális problémákkal küzdő gondozottjaink is, tehát demensellátásból is bőségesen kijut. A takarítószemélyzettel együtt 13 fő dolgozik az intézményben. (…) Az egészségügyi ellátásban annyi változás történt, hogy az elmúlt évben megkaptuk a szakápolásra szóló engedélyt, így elvégezhetünk olyan feladatokat is, amelyeket egyébként csak kórházi körülmények között vagy szakrendelőben lehetne. (…) Beszélhetünk még a létszámbővítésről is, sikerült még két hellyel növelnünk az intézmény kapacitását. Infrastrukturális szempontból pedig kialakítottunk két egyágyas szobát, amelyet kifejezetten a ferences szerzeteseknek tartunk fenn, és mivel a kollégium betegellátása is a mi feladatunk, az átalakítások során mostanra már a diákok betegszobáját és az orvosi vizsgálót is szeparálni tudtuk az idősotthon területén belül. (…) A bekerülési feltételek nem változtak, elsőbbséget élveznek a rendtagok és hozzátartozóik, valamint a támogatók, de azok felé is nyitottak vagyunk, akiknek semmiféle kötődése nincs a rendhez, sőt még a vallásos elköteleződés sem kritérium. Ettől függetlenül tartjuk magunkat a lelkiségi programunkhoz, például a miselátogatás, gyóntatás, áldoztatás megszervezéséhez, már csak azért is, mert a rendházból naponta többször jönnek fel szerzetesek, és bekapcsolódnak az életünkbe. Gyakran tapasztalom, hogy a lakók lelki fejlődésében történik változás, könnyebben el tudják viselni a helyzetüket, ha azt látják, hogy szeretve vannak.
– A szociális otthon ferences jellegén tehát a ferencesek konkrét jelenlétét értsük?
– Elsődlegesen igen, de ez jellemző az otthon egész légkörére. Arra törekszünk, azt valljuk, hogy
A ferences jelenlét bennünket is megerősít, az atyákkal való találkozás támaszt nyújt felénk is…
– A szerzetesi jelenlét mellett hogyan sikerül Szent Ferenc életének üzenetét, karizmáját jelenvalóvá tenniük az otthon mindennapjaiban?
– Milán atya, korábbi lelki vezetője az otthonnak, egy lelkigyakorlat során, amely minden kollégámat nagyon magával ragadta,
Alázattal kell elfogadnunk a lakóinkat, a szakmai végzettségünk még kevés ahhoz, hogy betöltsük a hivatásunkat. Szent Ferenctől azt tanultuk, hogy legyen bennünk alázat a lakóink felé, csak így tudjuk igazán szeretni őket. Manapság erről nem esik szó azokban az iskolákban, ahol ilyen jellegű munkára képezik ki az embereket.
– Mit jelent az alázat a gyakorlatban, akár egy magatehetetlen vagy demens gondozottnál?
– Számomra elsősorban azt jelenti, hogy elfogadom őt emberként úgy, ahogy van. Nem én mondom meg, hogy hogyan élje a mindennapjait. Elfogadom abban az élethelyzetben, amelyben éppen van, a kiszolgáltatottságában, a demenciájában, vagy ha élete utolsó szakaszához ér. Benne kell élni ezekben a helyzetekben vele együtt és nem rutinszerűen.
– Van olyan történet Szent Ferenc életéből, amelyet gyakran fölemlegetnek, esetleg vezérfonalul szolgál a munkájukban?
– Igen, a leprásokkal való találkozás alázatát szoktuk felidézni. Ferenc is először viszolygott a másik elesettségétől. Velünk is megtörténik, hogy főként a végstádiumban lévő lakóinknál olyan feladatokat is el kell látnunk, amelyeket a hétköznapi ember nem tudna megtenni. Ahogy Szent Ferenc meglátta bennük az embert, nekünk is ezt kell szem előtt tartanunk, hiszen azzal, hogy számolok az ember mivoltával, egyszersmind az istenképmás voltát fogadom el.
– (…) Ön hogyan vélekedik a halálról?
– Nagyon nehéz kérdés. Itt is van egy szakmai oldal, amelyet megtanultunk, és meg is követelnek tőlünk, ugyanakkor
és önmagunk előtt is el tudjuk ismerni azokat az érzéseket, amelyek egy haldokló ellátásának feladatai során ott kavarognak bennünk…
– Hittel ápolni egy magatehetetlent vagy haldoklót, megváltoztatja az életünket? Ön más ember lett azáltal, hogy itt vállalt munkát és nem egy állami intézetben?
– Nagyon. Ötvenévesen lettem elsőáldozó és bérmálkozó. Ezt követően meghívást kaptam a világi rendbe, idén tettem le az örökfogadalmam. Misszióként fogom fel a munkám, beleértve az intézményvezetést is. A világi rendtől nagyon sok olyan lelki többletet kapok, amelyet át tudok ültetni az itteni munkámba. A figyelmem nemcsak a lakókra terjed ki, hanem a hozzátartozóikra, sőt a kollégáim lelki egészségére is. (…) Olyan feltétel nélküli szeretetet kaptam, amely elindított bennem folyamatokat, s most ezt a feltétel nélküli szeretetet szeretném visszaadni az itt lakóknak.
– Mi foglalkoztatja az embert élete vége felé?
– Legtöbb esetben a kapcsolataik a családdal és a környezettel. A kapcsolatok átértékelése történik. Sok alkalommal tartunk olyan ünnepséget családtagok meghívásával, amelyről tudjuk, hogy az utolsó. Utolsó házassági évfordulók és születésnapok, utolsó karácsonyok. A hozzátartozóknak ugyanúgy nehéz elfogadni ezt a helyzetet. Sokszor látom, hogy egymás vállán sírnak, és ez alól az érzés alól mi se tudjuk kivonni magunkat…
– És ha már a diákokról is esett szó, előnynek vagy hátránynak érzi a kollégium közelségét?
– Intézményvezetőként előnyként élem meg a diákok jelenlétét. Mivel megvan a munkánknak a monotonitása, a fiúk egészségügyi ellátása mindig nagy változatosságot mutat. Az ő esetükben sokszor és gyorsan kell döntéseket hoznunk a továbblépés érdekében. Így együtt olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Döntő fordulat akkor állt be a két intézmény életében, amikor bevezetésre került a kötelező közösségi szolgálat. (…) A diákok társasjátékozást, felolvasást vállalnak, bevásárolni mennek vagy egyszerűen csak a lakókörnyezetet takarítják. Igyekeztünk és igyekszünk mind a mai napig személyre szabott tevékenységi kört találni nekik. (…) Miért jó mindez? Mert
Van olyan fiatalember, aki érettségi után még ma is visszajár az egyik lakónkhoz. (…) Ezekben a találkozásokban a diákok megtanulják tisztelni az időseket. Olyan életutakat látnak, olyan élettapasztalatokat hallanak, amelyek fontosak a fejlődésükben. A mi lakóink pedig belelátnak a mai fiatalok gondolkodásába azzal, hogy a saját hétköznapi történéseiket mesélik el, és ezáltal ők is könnyebben el tudják fogadni őket. Egyszóval kölcsönösen alakítjuk egymást.
A teljes interjút ITT olvashatják.
Szöveg: Keppel Dániel
Forrás: a Franka c. lap karácsonyi száma (XXXII. évfolyam, 2022/4. szám); szerzetesek.hu
Fotó (archív): Varga Mónika
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
