Lehajolt, felszedte, berakta

Azokban a bizonyos nehéz – de szép – időkben felnőtt klasszikus városi gyerek számára a szemétkuka olyan megszokott látvány volt, hogy észre sem vette. Se a szemetet, ami törvényszerűen kiszóródott egy iksz sugarú körben. Idősebb falusi rokon, ha jött látogatóba, az igen. Neki még zavaró volt az a kis hulladék is. Le is hajolt érte, fel is szedte, be is rakta a kukába, elárulva ezáltal nemcsak mélységes tudatlanságát a lazább városi erkölcsöket illetőleg, de egyben falusi mivoltát is.

Megeszi a disznó, gyarapodik

Ne feledjük: ez még abban a korszakban történt, amikor falun hulladék gyakorlatilag nem létezett, mert semmit sem dobtak ki. Élelmiszert pláne nem. Egyrészt mindenki sajnálja kidobni a sok munkával készített drága ételt. Másrészt meg, amit nem eszik meg a kutya meg a macska, azt megeszi a disznó, még gyarapodik is tőle. Még a mosogatóvíztől is, amely garantáltan nem tartalmazott semmiféle vegyszert, mivel csak forró vízből állt.

Egy falusi háztartás szükségletei

Még egy konzervdoboz sem kerülhetett kukába, nemcsak azért, mert kuka sem volt. „Majd jó lesz az még valamire” – hangzott az általános bölcsesség, így lett a kimosott doboz kitűnő csavartároló, kukacosdoboz horgászoknak, patkányméreg-tartó, és sok más egyéb, amire egy falusi háztartásnak múlhatatlanul szüksége van.

Banán, kockazsiguli

Így volt ez mindaddig, mígnem mifelénk is egyre kapitalistább szelek nem kezdtek fújdogálni. (Volt is ezzel kapcsolatban valamiféle megemlékezés mostanában, azzal a bizonyos előre megszervezett kulccsörgetéses hatalomátvétellel kapcsolatosan.) Nem kellett már éveket várni a kockazsigulira, banán is lett mindig, nemcsak karácsonykor. Viszont megjelentek a munkanélküliek és a hajléktalanok, úgyis mint a dicső fogyasztói társadalom állítólag szükségszerű velejárói.

Felvették, megcsókolták

És megjelent a pazarlás, olyan mértéket öltve, melyről legmerészebb álmainkból se álmodhattunk. Per pillanat az uniós polgárok 150 millió tonna élelmiszert kukáznak be évente, Szlovákia ebből 800 000 tonnával veszi ki a részét. Lakosságra átszámolva ez igen tiszteletreméltó teljesítmény, főleg, ha belegondolunk, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt sok helyen még a földre esett kenyeret felvették és megcsókolták az ősi hagyomány szerint. Ez bizony nagyon impozáns fejlődési ív, dicsőségére válik bámely kis nemzetnek.

 

Kutyák és patkányok

Amíg csak a hajléktalanok kotorásztak, addig nem is igen figyelt oda senki. Mindenki saját sorsának kovácsa, nem igaz? (Nem.) Csakhogy a kidobott élelmiszerekkel együtt megjelentek a kóbor kutyák falkái, amelyek hol egymással, hol az egyre kövérebb patkánycsordákkal összeverekedve szereztek emlékezetes éjszakákat akár egy egész lakótelepnek is.

Mindenféle tárolók

Az önkormányzatok tették, amit tudtak, már amennyire a minden kormány alatt megnyirbált költségvetésből tellett. A szeméttárolókra egyre vastagabb láncok kerültek, egyre nagyobb lakatok. Megjelentek a betonozott, falazott, acélrácsból hegesztett konténertárolók.

Önkéntes rabság?

Mindegyikről elmondható, hogy nem az iparművészet kiemelkedő alkotásai voltak. Egy idő után minden lakótelep úgy nézett ki, mintha az itt lakók nemcsak önkéntes rabságot vállaltak volna – mely leírás nagyjából fedi is a valóságot – hanem, nyilván merő kegyetlenségből, még a szeméttárolókat is rabságba ejtették.

Bűzlő konténer nem opció

Ez a korszak is eltartott egy darabig. Úgy tűnt, nem is akar véget érni. Aztán hirtelen, szinte a semmiből olyan járványok jelentek meg, amik ellen már régen nem kapott védőoltást senki. A Szlovákián végigsöprő sárgasághullám megmutatta, hogy ez a visszaszorított, sokak számára már ismeretlen kór milyen gyorsan képes megtölteni a kórházakat. Azt is megmutatta, hogy ilyen közegészségügyi állapotok mellett a bűzlő konténerek már nem tekinthetők opciónak, hogy finoman fogalmazzunk.

Hogy néz ki egy lakótelep?

A vásárlási, táplálkozási szokásokat átalakítani – ez a kettő ma már lényegében egy – vagy akár csak befolyásolni rövid távon igen nehéz. Ha nem lehetetlen. Marad a potenciális fertőzésforrások – mint például a szeméttárolók – modernizálása. Jöttek a kósza hírek, hogy nagyvárosokban – főleg külföldön – azért nem egészen így néz ki egy huszonegyedik századi lakótelep, mint mifelénk.

Nyugatról Keletre

Szép knédli alakú országunkban van egy olyan titokzatos matematikai állandó, mely megszabja, hogy bizonyos dolgok – támogatás, intézményrendszer, drogfogyasztás, forradalom – milyen gyorsan jut el a köztudottan fejlett Nyugatról az állítólag némileg szegényesebb Keletre.

Hű, a mindenit

Pontosan nem tudni, mi történt. Lehetséges, hogy valaki ránézett a térképre és ámulva vette észre, hogy Kassától mintegy nyolcvan-száz kilométerre még mindig tart Szlovákia. Nagy csodálkozásában okostelefonján nyomban kiszámolta – az MI éppen nem volt kéznél – hogy hű, a mindenit, ez az ország majd huszonöt százaléka. De a legalsó becsléshatár szerint is legalább húsz, választópolgárokkal együtt.

Támogatás, legómódszer

Akár így történt, akár nem – bár miért ne történt volna – a végeredmény számít. Sorra kerültünk. Ezúttal konkrétan Nagykapos városa kap a környezetvédelmi minisztériumtól majd négyszázötvenezer euró támogatást, huszonegy új konténertároló építésére. A tárolók modulrendszerűek – köznyelven: legómódszer -, ami nem csak azt jelenti, hogy összeszerelhetőek, de egyformák is, ami esztétikai szempontból máris siker.

Napelemek, információs kampány

Egy adott lakóközösséget szolgálnak, illetékteleneknek belépni tilos. Az elektronikus zárrendszerhez szükséges áramot környezetbarát napelemek szolgáltatják. A szolgáltatás része egy információs kampány is, mely két lépcsőből áll: az elsőben a polgárok az új szelektálási rendszerrel ismerkedhetnek meg, a másodikban a modern hulladékgazdálkodás rejtelmeibe nyerhetnek bepillantást. A tárolók tervezett építési ideje valamivel több, mint egy év.

A város, mint jelkép

Egy város sosem csak nagyobb épületek halmaza. És sosem csak az ott lakóké, inkább szimbólum, jelkép.  Különösen így van ez itt, ahol a magyarság egy tömbben él ugyan, de szigetszerűen.  Keletről-délről az ukrán és a magyar államhatár, északról, nyugatról nyelvhatárok közé szorítva, és mindössze két történelmi várossal rendelkezünk: ez Nagykapos és Királyhelmec. (A harmadik Tiszacsernyő, amely ugyan szintén városi státusszal rendelkezik hivatalosan, de mesterségesen hozták létre, „Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjének” építésekor. Jelenleg ijesztő ütemben fogy a lakossága.)

Életünk első fagyija

Egy bizonyos korosztályon felül itt csaknem mindenki vagy a gimnáziumba járt, vagy az EVO-ba, a szakközépbe, vagy a mezőgazdaságiba (alias „poloska”). Csaknem mindenki fizikailag is itt született, az évtizedekkel ezelőtt bezárt poliklinika szülészeti osztályán. Valószínűleg mindenki itt nyalta el élete első fagyiját a cukrászdában, melyet stílusosan „Cukrászdának” neveztek.

Nem csak egy város

Nagykapos nekünk, mindannyiunknak, azoknak is, akik nem ott laknak, nem csak egy város volt. Hanem „A” város. Sosem volt mindegy, hogy néz ki. Most sem mindegy.

Tóth Ferenc

Képek: Körkép.sk

Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »