1920. június 4-én, tehát napra pontosan 101 évvel ezelőtt ratifikálták a trianoni "békeszerződést", amelyet a Horthy-korszakban – rendkívül találóan – csak trianoni békeparancsként emlegettek. A trianoni "békeszerződés" a Párizs körüli békék egyik "állomása", hiszen nem ez az egyetlen "békemű", amely az első világháború utáni állapotokat rendezte – vagy nem rendezte. Létrehozásával az addig egységes Kárpát-medence apróbb államokra esett szét, az utána következő bő két évtizedben pedig kegyetlen verseny indult, hogy ezen államok közül ki képes megteremteni a térség hegemóniáját (a válasz talán nem meglepő: önállóan egyik sem).
Tagadhatatlan, hogy ez a 101 éve történt esemény mind a mai napig kihatással van nem csak a Kárpát-medencére, de az itt élő talajgyökeres népek úgynevezett néplelkére, identitástudatára is. Az időnek azonban van egy olyan ambivalens tulajdonsága, hogy sosem áll meg, miként a történelem sem szokta megbocsátani a gyengeséget. A régi problémákhoz újak csatlakoztak (amelyek persze csak még inkább felerősítik a régieket is), így az ember egy idő után egy kétségbeejtően átláthatatlan problémaspirállal szembesül, ahonnan annál nehezebb kijutni, minél hosszabban elhanyagolja vagy éppen rosszul kezeli az ember.
A Horthy-korszaktól kezdődő magyar identitástudat sarkalatos pontja a trianoni békeparancs létrejötte és ratifikálása. Azonban a legfájóbb pontnak mégsem ezt, hanem a második világháború elvesztését nevezhetjük, hiszen a tengelyhatalmak által megálmodott Új Európa berkein belül a magyarság ismét magára talált volna, ahogyan azt az első és második bécsi döntések is bizonyítják. Fájó, hogy végül nem így alakult. Majd az 1945 utáni magyar politika szisztematikusan leépítette az egészséges magyar öntudatot és gondolatvilágot, ám ebben nem csak az államszocializmus volt ludas, hanem az ún. "rendszerváltást" végrehajtó és követő politikai struktúra és "politikai elit" is, egészen napjainkig. A baloldal lényegében nem hajlandó szembenézni a trianoni tragédiával, ignorálja azt, a Fidesz meg valami érthetetlen "ünnepet" szokott ilyenkor emlegetni (mondjuk valamilyen szempontból érthető, hiszen a kormány Izrael nevezetű legfőbb szövetségesének ez tényleg egy ünnepnap lehet).
E gondolatokat követően – egy történész szájából talán furcsán hangozhat – de szeretnék elszakadni a történelmi távlatoktól, és egy kicsit a jelenre koncentrálni.
Fentebb említettem, hogy a régebbi problémákhoz újak csatlakozhat, amelyekkel lépcsőzetesen egyre nehezebb szembenézni, még nehezebb őket megoldani. A 20. század viharai után merőben más jellegű, de ugyanolyan veszélyes – ha nem veszélyesebb – viharok érkeznek. Sem az eszetlenül progresszív nyugati liberalizmus, sem pedig a kizárólag saját, önző hódítási törekvéseit szem előtt tartó, diktatórikus Kelet nem a barátunk. Európa harapófogóba került, gyenge, s már egyáltalán nem számít globális világhatalmi tényezőnek. Érthető okoknál fogva, akik "benne élnek egy korban", azoknak ezt mindig nehezebb átlátni, hiszen jobbára a régi reflexből táplálkozunk, ám a klasszikus értelemben vett Európa már nem létezik, az "öreg kontinens" perifériára szorult.
Noha Nyugat-Európához képest hazánk valóban jobb helyzetben van, tévedés lenne azt hinni, hogy a negatív változásoktól mentesülni tud. Ezek már most folynak, az elképesztő méreteket öltő népesedési problémáinkat (egész Európára is igaz) egyáltalán nem túlzás úgynevezett "harmadik Trianonnak" emlegetni (mert ugyebár "másodiknak" a második világháborút lezáró párizsi "békét" nevezhetjük, amely egyébként messze súlyosabb volt az 1920-as változatnál). Az etnikai arányok végzetes eltolódása a mi "21. századi Trianonunk" , amelyből – ha ebben a mederben haladunk tovább – nincsen kilábalás, ahogy paradox módon a Kárpát-medence egyéb államalkotó nemzeteinek sincs.
A mi "21. századi Trianonunk" még a kilátástalanság és a depresszió, amely a "rendszerváltás" óta csak folyamatosan nő, s amelyen az elmúlt 12 év "jobboldali" kormányzásának nevezett huzavona csak még inkább rontott. De a mi "21. századi Trianonunk" a liberalizmus parlagon hagyott terjeszkedése, vagy a sok hazugság és a sok szenny is, amely a politikából és a médiából ránk ömlik. A folyamatos elszegényedés, a keresztény középosztály előre megtervezett, szisztematikus szétbarmolása, miközben nem általlanak az emberek arcába hányni, hogy a havi átlagkereset 400 ezer forint felett jár.
Soha ennyire messze nem voltunk még attól az álomtól, hogy a Kárpát-medence ismét erős és egységes legyen. A történelmi Magyarország teljes helyreállításáról már a Horthy-korszakban is irreális volt álmodozni, de szépen lassan eljutunk oda, hogy a bécsi döntések által megszabott korrekció is egy távoli délibáb marad csupán. Mert aki a szűk "Anyaországban" végre rendet vág, csak az fordulhat erőtől duzzadó keblekkel "kifelé".
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Ui.: Hab a tortán, hogy a magyar sors egyik fő megrontója, Gyurcsány Ferenc is ma ünnepli 60. születésnapját. Ironikus.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
