Ötven év, ötven mérkőzés – az Infostart.hu összeállította az elmúlt fél évszázad legfantasztikusabb futballmeccseit, minden évből egyet. 1988 a hollandok nagy éve volt, két elveszített világbajnoki döntő után végre felértek a csúcsra.
Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!
Nincs vita: az 1988-as év a hollandoké volt az európai futballban. A PSV Eindhoven megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, az Ajax eleszítette ugyan a KEK-döntőt, de a legyőzőnél, a belga KV Mechelennél holland volt az edző (Aad de Mos), s holland négy kulcsjátékos (Graeme Rutjes, Wim Hofkens, Piet den Boer és Erwin Koeman). Mi sem jellemezte jobban a holland futball aranytavaszát, mint a Koeman család története: Ronald BEK-et nyert a PSV-vel, Erwin – a későbbi magyar szövetségi kapitány – KEK-et a Mechelennel, aztán együtt Európa-bajnoki címet a válogatottal, az Oranjéval.
Nem kétséges: a három diadal közül a hollandok számára a válogatott NSZK-ban elért diadala jelentette a legtöbbet. Két elveszített világbajnoki döntő (1974, 1978) után végre az új generáció megnyert egy nagy tornát. Az elődök egyike, Johnny Rep ugyan azt állította, hogy az utódok közül legfeljebb Marco van Basten fért volna be a Johan Cruyff köré épített csapatba – mégis csak az „újak” lettek Európa-bajnokok. Mégpedig annak az edzőnek, Rinus Michelsnek az irányításával, aki az Ajax első BEK-győztes gárdáját is összerakta.
Tény: Hollandiában az 1988-as Európa-bajnokság megnyerése után nagyon sokat vitatkoztak azon, melyik az igazi aranygeneráció, Cruyfféké a hetvenes évek első feléből, vagy Gullitéké, a nyolcvanas évek második feléből. A kérdésre adott válasz ízlés vagy még inkább korosztály kérdése, ám alkalmasint már jelzi a hatvanas évek elején született sztárok berobbanásának, sikerének nagyságát, hogy a kérdést egyáltalán érdemes volt feltenni.
Az 1978-as világbajnokság ezüstérme után úgy tűnt, a Johan Cruyff, Johan Neeskens, de akár Ruud Krol, Arie Haan vagy Rob Rensenbrink nevével fémjelzett generáció már nem képes újabb bravúrokra, noha a játékosok még értek azért el klubsikereket, gondoljunk csak Arie Haanra, vagy Ruud Krolra, a következő pedig nem ugyanolyan erős. Az Oranje nem jutott el az 1982-es és az 1986-os világbajnokságra, illetve közben az 1984-es Európa-bajnokságra. (A mexikói tornától részben a magyar válogatott ütötte el.)
Ám egy évvel a közép-amerikai Mundial után már újra erős volt a válogatott, s egyre erősebbek a klubok. A nemzeti tizenegy, a görögöket, a magyarokat, a lengyeleket és a ciprusiakat megelőzve, veretlenül menetelt végig az Eb-selejtezőkön, mégpedig lenyűgöző, 15-1-es gólkülönbséggel. (Ebben a ciprusiak elleni mérkőzés 4-0-val szerepel, az lett a hivatalos. Az eset egyébként az idény egyik legnagyobb botrányát jelentette, 1987. október 28-án Rotterdamban a hollandok 8-0-ra megverték a ciprusiakat. Részben azért, mert egy 21 éves huligán, bizonyos John Staal házi készítésű, egy teniszlabdába elhelyezett bombát dobott be Andreasz Haritu, a vendégek kapusa elé. A sérültet hordágyon vitték le a pályáról, állítólag szívinfarktust is szenvedett. A ciprusiak óvtak, aztán a meccset újrajátszották, de a rivális görögök felháborodása ettől nem csökkent – más kérdés, hogy a továbbjutást még az sem befolyásolta volna, ha elveszik a hollandoktól a két pontot.)
A hollandok rosszul kezdték az NSZK-ban rendezett Európa-bajnokságot, kikaptak a szovjet válogatottól, amelynek gólját Rácz László lőtte. Senki sem gondolta akkor még, hogy Kölnben a majdani finálé két résztvevője találkozott egymással. Michelsnek már akkor megvolt nagyjából az alapcsapata, a június 25-i döntőben kezdő tizenegyből csak Erwin Koeman és Marco van Basten nem kezdett. Az idősebbik Koeman fivér helyén az ajaxos John van’t Schip játszott, a Milan csatára pedig az 59. percben szállt csak be, Gerald Vanenburg helyére. Akkor még John Bosman játszott középcsatárt, Michels tartott attól, hogy a tavasz nagy részét bokasérülése miatt kihagyó Marco van Basten nem bírja majd végig a tornát. Mit mondjunk: az AC Milan csatára elég jól bírta…
A második körben, Düsseldorfban, mesterhármast rúgott az angoloknak, illetve az éppen ezen a mérkőzésen a századik válogatottságát ünneplő (?) Peter Shiltonnak. Az angolok két kapufával kezdtek, ha azoknál bepattan a labda, minden másképpen alakul. Ám a 44. percben Van Basten lőtte az első gólt. Azt még Bryan Robson kiegyenlítette, de a második félidőben, négy perc alatt két további góllal hazaküldte a „háromoroszlánosokat”. Amikor a meccs útán egy újságíró a mérkőzés hőséről faggatta Bobby Robsont, az angol szövetségi kapitány röviden felelt: „Világklasszis.”
Ám azzal a győzelemmel még nem jutott tovább a holland válogatott, még le kellett ehhez győznie az íreket. Nem ment könnyen, de Wim Kieft, a tulajdonképpeni harmadik számú csatár, szó szerint továbbfejelte a csapatát a 82. percben.
Az elődöntőbe a szovjet és az olasz, illetve a másik párban a holland és a nyugatnémet válogatott jutott. A nemzetközi sajtó nagy része azt jósolta, hogy megismétlődik majd a hat évvel korábbi, spanyolországi Mundial döntője: a nyugatnémetek és az olaszok játszanak majd az Európa-bajnoki címért. A hollandok kicsit tartottak a maguk mérkőzésétől, tekintve, hogy 1974-ben és 1978-ban is a rendező ország csapata ellen buktak el, igaz, már a döntőben. A németekkel meg amúgy sem szerettek játszani. Bár akkor már 43 év telt el a második világháború befejeződése óta, a hollandokban elevenen élt a németek iránti ellenszenv. Marco van Basten, például, bár beszélte a szomszéd nyelvét, nem volt hajlandó ezen a nyelven interjút adni. Simon Kuper, a népszerű holland író-újságíró ismertette meg a nagyvilággal az 1974-es vb ezüstérmes kapusának, Jan Jongbloednak a történetét, aki a hamburgi meccs előtt még azt nyilatkozta, hogy a holland–német viszály már a múlté. Aztán a győzelem mámorában táviratozott az utódoknak: „Felszabadítottatok minket a szenvedések alól.”
A mérkőzésen sokáig nem született gól, majd a román Igna megítélt egy vitatható büntetőt a hazaiaknak, amit Lothar Matthäus értékesített. Az utolsó negyedóra kezdetén Ronald Koeman, ugyancsak tizenegyesből, kiegyenlített. Nagyon érett a hosszabbítás… Ám a 89. percben Marco van Basten belőtte (egyik) elhíresült gólját – az Immel hálójába kanalazott gól évekig szerepelt a TeleSport főcím-szignáljában –, s így a hollandok jutottak a döntőbe.
Egyébként miután legyőzték a házigazda németeket, a holland játékosok egész éjszaka mulattak egy hamburgi klubban. Ronald Koeman később arra panaszkodott, hogy a németek a mérkőzés alatt arrogánsan viselkedtek velük, ezért ő „az egyetlen rendes sráccal”, Olaf Thonnal cserélt mezt. Aztán később bevallotta, hogy a németek fehér mezét vécépapírnak használta. Még Rinus Michels, akit éppen rendíthetetlen nyugalma miatt becéztek Szfinxnek (is), kivetkőzött önmagából. Felemelt mutatóujjával integetett a közönségnek. Aztán azt mondta az újságíróknak: „Különösen elégedett vagyok e győzelemmel, de az okokat most nem akarom részletezni.”
Ám ez mind semmi sem volt ahhoz képest, ahogyan Hollandiában ünnepeltek az emberek. A II. világháború óta a németek legyőzése számukra dupla, vagy éppen tripla örömet jelent. A hollandok szívesen emlegették, hogy Ruud Gullit, a csapat vezéralakja éppen olyan volt, mint amilyennek a legtöbb honfitársa látni szerette volna önmagát: virtuóz, laza, szabadságvággyal teli, sikeres, intelligens. Ezzel szemben az ellenfél első számú játékosát, Lothar Matthäust, nem éppen dicséretnek szánt minősítéssel, „a legnémetebb németnek” aposztrofálták. Néhány hónappal később megjelent egy verseskötet (!) amely a Hollandia–Németország, futballköltészet címet kapta. Profi költők és profi futballisták írtak bele. Hans Boskamp, például ezt: „Édes bosszú, azt gondoltam, nem is létezik / vagy csak rövid időn át tart / S akkor itt volt ez a hihetetlenül gyönyörű / kedd este Hamburgban.”
De érdemes idézni Jules Deelder befejező két sorát is, amely Van Basten góljának leírását követi: „Azoknak, akik elestek / Rózsa viruljon a sírjukon.”
Az Oranjéra a németek utáni elődöntőt követően várt még egy feladat: a szovjetek elleni döntő. Rengeteg feszültség halmozódott fel a játékosokban, ezért Rinus Michels addig elképzelhetetlen módját választotta az aranycsatára való felkészülésnek: a találkozó előtt két estével elengedte a játékosait Whitney Houston müncheni koncertjére.
Rinus Michels különleges taktikai értekezletet tartott a mérkőzés előtt. Azt mondta:: „Eljutottunk idáig, fogjuk a kupa egyik fülét. Ugye, senki sem akarja elengedni?” Aztán – bár ez korábban Ronald Koeman és Marco van Basten feladata volt – Ruud Gullitra bízta a kapuhoz közeli szabadrúgások végrehajtását. Így történhetett, hogy Gullit első Eb-szabadrúgásából majdnem gól született: Rinat Daszajev szögletre tolta a „pipába” tartó labdát. Ám az ezt követő beívelésből a raszta frizurás világklasszis megszerezte a vezetést, majd Marco van Basten csodálatos góljával az Oranje 2-0-ra megnyerte a döntőt.
Hollandia, két elbukott világbajnoki döntő után, végre megnyert egy nagy tornát. Maga a második gól szerzője így vélekedett legendássá lett találatáról: „Ilyet az életben csak egyszer lő az ember…” Illendő gyorsan hozzátenni: ennyire nem volt azért sima a győzelem. A szovjet korszakban először fejedelminek minősíthető prémiumért játszó, a vereséggel fejenként 25 ezer nyugatnémet márkát bukó Szbornajának a gyenge kezdés ellenére esélye volt az egyenlítésre. A másfél évvel korábban az európai Aranylabdával kitüntetett Igor Belanov lelkén száradt elsősorban, hogy nem sikerült. Az apró termetű csatár már az első játékrészben is kihagyott egy nagy helyzetet, majd a második játékrészben előbb a kapufát trafálta telibe, majd – miután Hans van Breukelen fölöslegesen földre vitte Gocmanovot – büntetőt lőhetett. Talán nem volt a legszerencsésebb döntés az egyébként is mindig önbizalomhiánnyal küzdő, a kihagyott helyzetek után a szokásosnál is jóval idegesebb Belanovra bízni a lövést. Az elbizonytalanodott csatár Van Breukelen kezébe lőtte a labdát.
Győzött Hollandia. Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard és Ronald Koeman generációjának sikerült, ami a Johan Cruyff fémjelezte Oranjénak nem: felült a kontinens futballtrónjára.
A müncheni Európa-bajnoki döntőben szerepelt futballistáik közül Hans van Breukelen, Berry van Aerle, Ronald Koeman, Gerald Vanenburg, Arnold Mühren, Jan Wouters, Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard és Erwin Koeman is nyert 1987 és 1989 között nemzetközi klubkupa-sorozatot, Rijkaard és Van Basten az Ajaxszal és az AC Milannal is. Csupán egyvalaki maradt BEK- vagy KEK-győzelem nélkül: Adri van Tiggelen.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
