Ötven év, ötven mérkőzés – az Infostart.hu összeállította az elmúlt fél évszázad legfantasztikusabb futballmeccseit, minden évből egyet. Ezúttal egy BEK-döntőt választottunk, amely már rég a feldésbe merült volna, ha nincs Rabah Madjer.
Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!
Az angol klubok kizárásával mintha „kicsit” kiürült volna a nemzetközi kupák mezőnye. Mint azt már emlegettük, 1986 tavaszán a bukaresti Steauát és a Dinamo Kijevet is európai kupagyőztessé avatták a Real Madrid mellett. Egy évvel később az FC Porto, a játékerejével a Cruyff-féle nagy generációt meg sem közelítő, noha, elsősorban Marco van Basten és Frank Rijkaard személyében kiválóságokat felvonultató AFC Ajax és a svéd IFK Göteborg nyerte meg a három nagy európai trófeát. Persze, okkal kérdezheti bárki: ugyanezt a konklúziót vonnák le, ha a BEK bécsi döntőjében a Bayern München megveri a portugálokat?
Őszintén? Igen… S így is, úgy is hozzátesszük: a hat finalista közé mindkét évben befért egy-egy óriás, 1986-ban ez volt a Real Madrid, 1987-ben pedig a Bayern. Mert a KEK és az UEFA-kupa fináléjának vesztese, az 1. FC Lokomotiv Leipzig és a Dundee United semmiképpen sem nevezhető annak. Amúgy tekintsünk még egy évet előre: 1988-ban is igazolt a fenti képlet, s csak 1989-ben kezdődött új korszak, amikor az AC Milan, a Barcelona és Maradona Napolija nyert, majd jött 1990 totális olasz tarolása. 1988-ben a BEK és a KEK serlege is Németalföldre került, hiszen nyert a PSV és a KV Mechelen, míg az UEFA-kupa a Bayer Leverkusené lett.
Mindezzel nem az akkori győzteseket szándékoztunk lebecsülni, sokkal inkább rávilágítunk inkább arra, hogy abban az idényben a döntők nem korszakos csapatokról, hanem emlékezetes mozdulatokról maradtak meg agyunkban. A KEK-döntő, például, a sérülése miatt alig harmincszázalékos állapotban játszó, ezzel a góljával az Ajaxtól búcsúzó Marco van Basten fejeséről, a Bajnokcsapatok Európa-kupája végjátéka pedig, természetesen, Rabah Madjer ravasz-pimasz-szemfülés-hidegvérű-extra sarkalásáról. (Az algériai csatár nevét helyesen Madzsernek kellene átírnunk, maradjunk mégis a nemzetközi és a magyaros sajtóban is meghonosodott, az észak-afrikai futballisták esetében jellemző, a francia nyelvet követő írásmódnál.)
Az algériai futball a nyolcvanas években élte virágkorát, noha korábban is akadt világklasszis képességű játékosa, mint a Saint-Étienne-ben legnagyobb sikereit elérő Rachid Mekhloufi, az aranygeneráció világbajnokságra is el tudja juttatni az ország válogatottját. Mi több, a Lakhdar Belloumi, Ali Fergani és nem utolsósorban Rabah Madjer köré épített gárda Gijónban, világbajnoki bemutatkozásán 2-1-re megverte a torna későbbi ezüstérmesét, az Európa-bajnok nyugatnémet válogatottat, s csak a vb-történelem egyik legátlátszóbb és ezért legszégyenteljesebb bundájával ejtette ki az osztrák és a nyugatnémet válogatott. A teljesség kedvéért: 1986-ban is vb-szereplő volt az abban az évtizedben az Afrikai Nemzetek Kupáján öt kiírásból négyben legalább elődöntős gárda. Mindezt csak azért elevenítettük fel, hogy méltassuk a generáció Európában legismertebb alakjának, Rabah Madjernek válogatottbeli pályafutását. A csatár 1983 óta játszott Európában, természetesen először ő is Franciaországba került, a Racing Paris játékosa volt. Méltatlan nívón, a második ligában játszott egy évet, majd egyet az elsőben is, utóbbi végén klubja kölcsönadta az FC Toursnak.
Madjer 1985-ben klubot váltott, huszonhét évesen szinte újrakezdődött európai karrierje. Új csapata, az FC Porto egy évvel korábban bukta el – a portugálok, sőt a semlegesek egy része szerint is – bírói tévedéseknek tulajdoníthatóan, a Kupagyőztesek Európa-kupáját a Juventus ellen. Akkor már Jorge Nuno de Lima Pinto da Costa ült az elnöki székben, aki 82 évesen még ma is az egyesület első embere, állítólag világrekorder ebben a pozíciójában a megnyert titulusok számát tekintve. 1982-tól 1984-ig a korábbi játékos, Pedroto vezette edzőként, sőt, amolyan sportigazgatóként a klubot, de a KEK-döntő után lemondott, egy évvel később, mindössze 56 évesen elhunyt rákbetegségben. Pinto da Costa akkor Artur Jorge-ot kérte fel edzőnek, aki ugyan profi pályafutását az FC Portóban kezdte, de nagy sikereit a Benfica csatáraként érte el.
Az elveszített bázeli KEK-döntó és a megnyert bécsi BEK-döntő között csupán három esztendő telt el, de Artur Jorge mégis alaposan átalakította a csapatot. Részben kényszerből, részben az erősítésekkel. Öten, João Pinto, Eduardo Luís, Antonio Sousa, Jaime Magalhães és Antonio Frasco mindkét meccsen játszottak, az elsőn védő Zé Beto volt a másodikon Józef Mlynarczik tartalékja. Régi bútordarab volt Inácio. Az újak?
Maradjunk a lengyel válogatott kapusnál, aki 31 évesen lett légiós, előbb Franciaországban, a Bastiában védett, majd átigazolt Portóba. Meg kellett vívnia az első számú kapus posztjáért Zé Betóval, s győzött. Nem úgy, mint az évtized végén, amikor a még tizenéves Vítor Baiával szemben viszont alulmaradt. Quim 1984-ben a Rio Avéből, Antonio André ugyanakkor a Varzimból érkezett. Szintén 1984-es szerzemény volt a szikrázóan tehetséges balszélső, az akkor még csupán 18 éves, de már válogatott Paolo Futre, akiért két játékost, Jaime Pachecót és Antonio Sousát is adott a Porto. (Sousa 1986-ban visszatért.)
Külön „csoport” a braziloké, akik akkoriban (is) szívesen szerződtek a portugál élvonalba. Ilyen volt Celso, aki kétségtelenül jó játékosnak számított, a londoni World Soccer 1987-ben beválasztotta a világ legjobbjainak tizenegyébe – de a brazil válogatottba soha nem kellett. Juary más, ő 1979-ben kétszer játszott az arany-zöld mezesek között, majd 1980-tól öt évet Olaszországban, a Serie A-ban játszott. 1985 és 1988 között viselte a Porto mezét. Különös módon a brazil légió leghíresebb tagja nem játszott a BEK-döntőben. Casagrande a mexikói Mundial után került Portóba, de ott alig játszott Madjer és a nagy portugál sztár, Fernando Gomes mögött.
Utóbbi volt a kor leggólerősebb portugál csatára, 1982 és 1989 között 183 meccsen 164 gólt lőtt vagy fejelt a Portóban, de Bécsben hiányzott, miután néhány nappal korábban eltörte a lábát. Jellemző, hogy Portugáliában Bi-Botának (kétszeres cipősnek) becézték, mert kétszer is elnyerte az európai Aranycipőt.
Ezzel a Portóval állt szemben a Bayern München, amely kitűnő szezont tudhatott maga mögött és sokkal nehezeb ágon jutott el a BEK-döntőbe, mint portugál riválisa. A bajorok ellenfele a PSV, a bécsi Austria, az Anderlecht és a Real Madrid volt, ezzel szemben a portugáloké a máltai Rabat Ajax, a csehszlovák TJ Vitkovice, a dán Bröndby és a Dinamo Kijev volt.
A Bayern München azon a tavaszon sorozatban harmadszor diadalmaskodott a német Bundesligában. Játékosai ezzel lemásolták az elődök 1972 és 1974 közötti produkcióját. Egészen elképesztő, hogy mindkét, tehát a hetvenes és a nyolcvanas évekbeli triplázás is ugyanannak az edzőnek a nevéhez fűződött: Udo Lattekéhoz. A Bundesliga-történet legsikeresebb edzője 1971 és 1987 között nyolc bajnoki címet szerzett. A bajnokcsapat mindössze egy vereséget szenvedett a bajnoki idényben, ez akkor csúcsot jelentett, most is az, csak az utódok a 2012–2013-as idényben ezt megismételték.
A fentiekből nyilvánvaló: a Bayern München számított az 1987-es BEK-döntő esélyesének.
A két kulcsemberüket, Klaus Augenthalert és Roland Wohlfarth-ot nélkülöző bajorok, ezt igazolva, a 25. percben vezetést is szereztek, Ludwig Kögl góljával. Nem feltétlenül rímelt a gól a játék képére, de vezetéshez jutottak. Ám a portugálok egyáltalán nem ijedtek meg. Artur Jorge nagyon jót húzott azzal, hogy Quim helyére beküldte a második félidőre az öntörvényű, de virtuóz technikájú Juaryt. A Porto fölénybe került, Futre óriási helyzetet hagyott ki. A nyugatnémetek egyre többször néztek az órára, reménykedve, elfogy a hátralévő idő.
Aztán a 77. percben Frasco estében Juary elé rúgta a labdát, a brazil Pflüglerrel hadakozva is begyötörte középre, Madjer pedig, négy lépésről, a kapunak háttal állva, a gólvonalon menteni igyekvő Flick mellett a jobb sarokba sarkalt. Elképesztő gól volt, elképesztő helyzetfelismeréssel.
S még nem volt vége: három perccel később megfordult a szereposztás, az algériai szolgálta ki a brazilt. Madjer megkeverte Winklhofert a bal oldalon, bár elveszítette az egyensúlyát, de beadott, s mivel Pfaff bennragadt a kapuban, az érkező Juary három lépésről a léc alá lőtt.
Éppen huszonöt évvel a Benfica második BEK-győzelme után, ismét portugál csapaté lett a legtekintélyesebb európai klubtrófea. Nem akármilyen gólokkal.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
