A magyar 20. század legdicsőbb mozzanatának, 1956-nak sok-sok jól ismert, többé-kevésbé rehabilitált és méltón becsült hőse van. És még több olyan „kisember”, aki – sokszor szinte semmiért – a legkegyetlenebb megtorlást szenvedte el. Egyikükre, a kun parasztemberre emlékezünk, így tisztelegve a forradalom résztvevői előtt.
Csillagos téli éjszaka, az ablakon dörömbölés, aztán tompa puffanás az udvaron. A házból kifutnak a fiúk az anyjukkal, hogy kínlódva, nagy nehezen bevonszolják apjukat. A háta, a talpa rojtosra verve, összegörnyed a fájdalomtól. Hatásos kép, akár egy film kezdő jelenete is lehetne, de akkor sem égett volna bele jobban a fiúk retinájába, ha egy hatalmas mozivásznon látták volna. Amikor felidézik azt a képet, hatvan év után is elcsuklik a hangjuk.
– Apánk összeverve… – mondják. Utána csend.
Végh János öt fiából kettő emlékszik élesen azokra a napokra. Egyikük nyolc-, másikuk tizenegy éves volt akkor. A jelenet nem egyszer és nem kétszer ismétlődött meg. 1957 januárjában sűrűn vitték kihallgatni a pufajkások a kunhegyesi Petőfi Kör alapító tagját, aki „jobb” napokon négykézláb vonszolta magát haza a vallatásokról. A közelmúlt eseményei, a forradalmi lobogás fényében valószínűtlennek tűnhetett az éles váltás, igaz, valami balsejtelem már akkor is élhetett Végh Jánosban, amikor ’56 októberében nem engedte elégetni a fiúk kisdobosnyakkendőit.
Végh János katonaként
– Szükséged lehet még rá… – küldte vissza a házba a kendőt szorongató legnagyobbik fiút, Istvánt. Bár önmaga minden kockázatot tétovázás nélkül vállalt azokban a hetekben, öt fiúgyermekét rossz előérzettel óvta a jövőtől. A felszabadult napok után nem kellett sokáig várni a megtorlásra, de ami következett, azt a legrosszabb álmaiban sem sejthette Végh János, mert ha tudja, talán nem ugrik le néhány kilométer után a teherautóról, amely valamikor novemberben Svájc felé vette az irányt. Arról a teherautóról, amelyen a kunhegyesiek koncepciós perének elsőrendű vádlottja, Szabó Károly, a helyi kultúrház vakmerő igazgatója egy jobb világ felé utazott, átadva helyét a másodrendűből így elsőrendűvé előlépő Végh Jánosnak és a harmadrendűből másodrendűvé avanzsált Bényi Árpádnak. De ne szaladjunk ennyire előre!
Hogy mi történt Kunhegyesen 1956 őszén, arról Bényi Árpád visszaemlékezéseiből kaphatunk hiteles képet. A festőművész, aki akkoriban az elemi iskola rajztanára volt, Körmendi Lajos Öt perc az élet című könyvében vallott ezekről az időkről.
Kunhegyesen – mint oly sok magyarországi kistelepülésen – a forradalom októbere jobbára a rádió hallgatásából, az egymástól értesült és egymásnak átadott hírekből, kisebb és teljességgel ártatlan „forradalmi cselekményekből” állt. Ötvenhat valósága a kunhegyesiek számára igazán csak október 23-a után majd egy hónappal érkezett meg. Amiről addig leginkább csak hallottak, az a kézzelfogható dokumentumok láttán vált igazán átélhetővé számukra. A forradalmi lapokat Bényi Árpád, az iskola rajztanára hozta el Budapestről, és terítette szét a községben. A kultúrház igazgatója, Szabó Károly attól a naptól rendszeresen feljárt Pestre újabb újságokért.
November második felében aztán legalább háromszázan vettek részt egy pesti forradalmár lány buzdítására szervezett irodalmi esten, és nem voltak kevesebben azon az összejövetelen sem, amelyet Bényi tartott – a rájuk oltott villany miatt rengeteg gyertya fényénél – budapesti élményeiről.
„Aki lekapcsolta az áramot, tulajdonképpen jót tett, mert fojtóbbá vált az indulat, és az ember az éjszakában, amelyben csak egy-két pislákoló fény van, nagyobb hangerővel, szuggesztívebb módon beszél – olvasható Bényi már idézett visszaemlékezésében. – Beszámolóm elsöprő erejű tapsviharral fejeződoött be. Bár színültig volt a terem, vallatóim erről az estéről sem tudták meg, hogy ki beszélt, mit mondott, kik szervezték… Semmit nem tudtak. Jó néhányszor megkalapáltak miatta Szolnokon, a Ságvári Endre úton, amely most Szapáry utca. […] Tehát 1956 novemberében két hatalmas nagygyűlést szerveztünk a községben, s egyetlen vamzer sem akadt a kunok között. Ilyen a világon sehol nincs, csak a kunoknál!”
Hogy mi minden várt még Véghre és Bényire Szolnokon, arról hamarosan szót ejtünk, de addig még hátravan az „ellenállási tevékenység” java. Eljött december 8., és a salgótarjáni sortűz híre villámgyorsan végigfutott az országon. Bényi izzó elhatározással próbálta képpé formálni „azt az aljasságot, hogy az a kormány, amely magát munkás-paraszt kormánynak nevezi, s amely a népre esküszik, belelövet ebbe a népbe”. Nekifogott elkészíteni egy fametszetet, amelyhez barátai faragták ki a betűket: Szabad Magyarországot! A plakátot kétszáz példányban húzták le, és még aznap este teleszórták vele a községet. A festő alig ért haza, már csöngetett is az ajtaján két állig felfegyverzett rendőr.
A megtorlások csak fokozatosan eszkalálódtak, de a hónapok múlásával egyre keményebbek lettek. Végh Jánost először „csak” a pufajkások verték. Volt egy jóindulatú rendőrparancsnok, Gonda János, maga is öt gyermek apja, aki Véghet látva megtagadta a parancsot. Át is helyezték Jászberénybe, helyére Fehér Árpád jött.
– Gonda védte meg beteg anyánkat, akit apánk hollétéről vallatva éppen gumibottal akart jobb belátásra bírni egy rendőr – idézi fel István, a legidősebb fiú.
Amikor ugyanis híre jött, hogy összegyűjtik az „ellenforradalmárokat”, Végh János nagydobosi bátyjához menekült. Ott tartóztatták le 1957. március 15-én. A jó szándékú rendőrparancsnok, Gonda János értesítette a családot, mikor érkezik az állomásra a vonat, amellyel a családfőt hozzák bilincsbe verve. A feleség – a két nagyobbik fiúval villanyoszlophoz lapulva – csak nagyon távolról láthatta a férjét.
„Felrepedt orrával, szájával rémisztő volt” – emlékezett rá egy interjúban az asszony, még néhány évvel ezelőtt is borzongva. Legközelebb a szolnoki tárgyaláson látta viszont a férjét, harmincvalahány kilósan, teljesen összeverve.
Őt és az öt fiút a családfő elfogatásakor levélben utasították, hogy 48 órán belül hagyják el otthonukat. Tiszafüredre mentek, Végh János kisemmizett nővéréhez és sógorához, gróf bilkei Lipcsey Imréhez, akik egy szűk kis parasztházban éltek négy gyermekükkel. A rokonok most visszaadhatták a kölcsönt, hiszen a család akkor is összetartott, amikor őket fosztották meg mindenüktől. Annak idején Végh Jánosék fogadták be őket – a Végh nagyszülőkkel együtt – háromszobás kunhegyesi házukba, ahol így egy ideig tizenöten éltek.
Pedig Végh Jánosra sem jártak sokkal jobb idők, holott ifjúkorában szebb reményekkel indult az életnek. Joghallgatóként apja nyomdokaiba kívánt lépni. A neves tiszafüredi ügyvéd, Végh József köztiszteletben álló férfiú volt, és gyermekeire is szép jövő várt volna, ha nem jön közbe a „felszabadulás”. Csak néhány adalék a családi album kis színesei közül: a jó nevű ügyvéd kiváló barátságot ápolt Bethlen István miniszterelnökkel, akit időnként közös vadászatok apropóján vendégül is látott; Pesten egyszer a legenda szerint magával Ady Endrével párbajozott egy nőügy miatt, egyébként pedig jóval korábban Móricz Zsigmonddal járt egy iskolába – az író meg is emlékezik róla egy novellájában.
Az ifjú Végh Jánosnak már kevésbé „kedélyes” életút jutott: tanulmányait félbeszakította, majd végleg kettétörte a történelem. Horthyval együtt vonult be Erdélybe, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Benedek Elek másod-unokatestvérének lányával, Benedek Idával. A székely hölgynek azonban nem sok jutott a családi boldogságból. Férjét ugyan az amerikai hadifogság után még visszakapta, de ügyvéd apósa és kulák anyósa miatt nem sok reménye volt a boldogulásra. Végh János csak a Nagy Imre-féle enyhülés után kapott 1954-ben valamivel jobb állást a földnyilvántartó hivatalnál. Feladata a téeszesítéskor beolvasztott földek térképeinek megrajzolása volt.
Bényi Árpád plakátja, fametszet
Egy nap azonban megjelentek nála az ÁVH emberei, és vezető pártfunkcionáriusok jogtalan földhasználata felől érdeklődtek. „Szerencsétlen uram nem tudta, mit csináljon! Félt az ÁVH-tól is, de a »nagy emberek« későbbi várható bosszújától is rettegett” – magyarázta a dilemmát a felesége a már idézett, néhány éve készült interjúban. Végh János végül elmondta az igazat, és bár akkor nem esett bántódása, az ’56 utáni megtorlásban feltételezhetően része volt a személyes bosszúnak is, amely egyébként is sajátságos jellemvonása volt a rendszer kegyeltjeinek. Jó példa erre Nagy István párttitkáré is, akit a forradalom idején éppen Végh János mentett meg a lincseléstől azzal, hogy elbújtatta egy közeli tanyán. Amikor fordult a kocka, a párttitkár hála helyett bosszút állt az őt bújtató paraszton, és később Végh ellen is tanúskodott a bíróságon. Sőt, ennyivel sem elégedett meg, Végh fiainak továbbtanulását is évről évre akadályozta arra hivatkozva, hogy az apjuk ellenforradalmár.
Végh Jánost tehát Szolnokon állították bíróság elé. Az ottani vallatási szokásokról és a börtönviszonyokról ismét Bényi Árpádot kell idéznünk, jóllehet ezzel csak vakuvillanásnyit engedünk láttatni a földi pokolból, amelyben az itt fogva tartott emberek éltek. „Egy példa. Amíg ültünk a vécén, verték a fejünket gumibottal. Később már ki sem akartam menni. Be volt rakva a cellába egy kübli félig teli vízzel, abba végeztem könnyebb és nehezebb dolgaimat. Csakhogy nem adtak inni! Őrült szomjas voltam, s amikor reggel behozták az előzőleg ki tudja, ki által használt edényt, nekiestem, s ittam belőle egy nagyot, mielőtt telecsináltam. A szomjúság volt a legrettenetesebb. Előfordult, hogy egyáltalán nem adtak be vedret. Egy idő után borzasztó vizelési ingerem támadt. Levettem az egyik bakancsomat, és telepisiltem, majd félóránként egy-egy féldecinyit kilocsoltam belőle. Amikor a szivacsos beton felszívta, megint kilocsoltam. Józan ésszel nem lehet fölfogni, amit ott műveltek velünk. Ezek szörnyűbbek voltak a veréseknél, mert velük szemben védtelen volt az ember.”
Első fokon öt, másodfokon hét évet és a közügyektől való tízéves eltiltást szabtak ki Végh Jánosra, akit kezdetben a gyűjtőfogházban, majd később Vácon helyeztek el. Beszélőre évente egyszer-kétszer mehettek hozzá a nagyobb fiúk édesanyjukkal. Ilyenkor csak hétköznapi dolgokról ejthettek szót.
– Apám a dróthálón keresztül megfogta a kezemet, és azt mondogatta: „Vigyázzatok anyátokra!” – idézi fel a visszatérő jelenetet József, a második fiú. A lélektani hadviselés részeként előfordult, hogy a családfő véres ágyneműjét kipostázták a családnak a börtönből.
A börtönévek alatt egy cellában raboskodott Bényi Árpáddal, Mensáros Lászlóval és Darvas Ivánnal is. Megtörtént, hogy a Darvast látogató Tolnay Klári felvette Végh János Pestig vonatozó feleségét, és együtt autóztak ki Vácra. Véghék a börtönben kenyérgalacsinból gyúrt sakkfigurák segítségével múlatták az időt, de nemcsak egymással, a börtönparancsnokkal is sakkoztak.
Az élet néha abszurd, tragikomédiába illő jeleneteket produkált a „szabad világban” is. Ilyen volt az a látogatás, amelyet az öt és fél éven át börtönben sínylődő Végh János legidősebb fia tett édesanyjának keresztapjánál, aki megérkezésekor egyenesen abba a szobába vezette, amelynek falán egy festmény lógott.
– Felismered a szignót a kép sarkában? – szegezte a házigazda a kérdést a fiúnak. Bényi Árpád képe volt. Kiderült, a keresztapa nem volt más, mint a kőbányai gyűjtőfogház börtönparancsnoka, aki jó viszonyba került Véghékkel, olyannyira, hogy a festőtől képet is kapott. Ő mesélt arról a karácsonyi előadásról is, amelyet a fogva tartott színészek adtak rabtársaiknak a szenespincében a Nemzeti Színházból hozatott jelmezekben.
Végh János 1962 nyarán szabadult. Negyvennégy évesen és negyvenkét kilósan, tüdőtágulattal került ki a börtönből. Legkisebb fia, aki 1956 márciusában született, idegenként üdvözölte. Soha nem is alakulhatott ki közöttük olyan bensőséges viszony, mint a többi fiúval. Végh János nem volt a régi többé. Beteges, lesoványodott alakja mégsem erőtlenül tűnik fel egykori barátai és fiai emlékezetében.
– Munkahelyén, az alumíniumgyárban a hetvenes években összetett honvédelmi versenyt rendeztek. Az ötven év fölötti kategóriában ő vitte a prímet, kerékpározásban, úszásban és futásban is megnyerte a vetélkedőt – mondja István fia.
Egykori munkatársa, Percze Miklós a furcsa, börtönből hozott takarékossági technikáira emlékezik, a kettétört cigarettákra és a gyufatrükkre.
– A gyufa fejének egyik felét mindig megnyálazta, így ott nem égett el a foszfor, és még egyszer rá tudott vele gyújtani. Ezek a szokásai szabadulása után is megmaradtak.
Percze novellában is megörökítette azt az esetet, amikor Mensáros László Tiszafüreden adott műsort.
– Végh János számára, akinek rendszeresen jelentkeznie kellett a rendőrségen, tilos volt a „gyülekezés”, így nem vehetett részt az előadáson, de a börtönkódját beküldte a színésznek. Mensáros félbeszakította az előadást, kijött hozzá, és a nyakába borult.
Aztán 1977-ben egy reggelen Végh János hangos kiáltással rogyott vissza ágyára. 59 éves volt. Halálában szerepe volt a börtönben szerzett betegségének.
A volt rabtárs, Bényi Árpád már csak legidősebb fiával találkozhatott azon a kiállításon, amelyen megölelte, és azt mondta neki:
– Apádnál becsületesebb, jobb magyart nem ismertem!
Kilenc unokája – köztük lapunk fotóriportere, Végh László – ma is így emlékszik rá.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
