1944-45-ben módszeres magyarirtás folyt az egész Kárpát-medencében

A Polgárok Házában kedden két rettenetesen fontos könyvet mutattak be. Mindkét jelző indokolt: amiről ezek a kötetek szólnak, az maga a rettenet, és éppen ezért annyira fontos, hogy beszéljünk róla.

„A Kárpát-medence elveszített területeiről (Kárpátalja, Erdély, Felvidék és Délvidék) szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája” címmel tavaly novemberben tartott konferencia előadásait tartalmazó kötet, illetve Domonkos László „Goli otok, a Pokolsziget” című munkája egyaránt a huszadik század szégyenletes, hosszú évtizedekig gondosan titkolt, és sokak előtt a mai napig ismeretlen rémtetteit veszi górcső alá.

A könyvbemutatón a konferenciakötet szerkesztő Botlik József történész beszélt az elszakított magyarság 1944-45-ös kálváriájáról. Hangsúlyozta: a különböző területeken különböző módon és intenzitással folyt a megtorlás, amely azonban sehol sem a konkrét, megnevezhető felelősök, hanem a kollektív bűnösség elve alapján a magyarság egésze ellen irányult.

Az atrocitások és vérengzések jellemzően a Vörös Hadsereg asszisztálása mellett történtek. Egyetlen kivételként Erdélyt említette, ahol ugyan a szovjetek is a szokásos könyörtelenséggel bántak a civil lakossággal, ám a román szabadcsapatok barbár kegyetlenkedései még számukra is vállalhatatlanok voltak.

Így aztán a vérgőzős magyarellenes őrjöngésnek Moszkvából vetettek véget. A román közigazgatást kiparancsolták a Magyarországtól visszafoglalt területekről, ahol ily módon Botlik szavai szerint egyfajta sajátos „észak-erdélyi köztársaság” működött mintegy fél éven át.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a valamennyi megszállt területen alkalmazott deportálásokat ne gyakorolták volna Erdélyben is a szovjetek. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcoltak el. Jelentős részüket a helyi románok jelentették fel azzal a váddal, hogy „partizánháborúra” készülnek a Vörös Hadsereg hátában.

Még szisztematikusabban folyt a magyartalanítás Felvidéken, ahol már az 1944 augusztusában kirobbant „szlovák nemzeti felkelés” idején megkezdődtek az atrocitások. A lázadást a németek két hónap alatt leverték, így a megkezdett „munkát” csak az orosz „felszabadítás” után folytathatták. Edvard Benes csehszlovák elnök még Kárpátaljáról is hajlandó volt lemondani a Szovjetunó javára, hogy Sztálin engedélyezze számára a brutális etnikai tisztogatást – mutatott rá Botlik József.

A Vörös Hadsereg több ezer magyart hurcolt munkatáborokba, majd ezt követte a Benes-dekrétumok értelmében a teljes jogfosztottság, a kitelepítések és a csehországi deportálások. Utóbbira Botlik szerint elsősorban azért került sor, mert a több mint 3,5 millió szudétanémet – Csehország lakosságának mintegy egyharmada! – elűzése súlyos munkaerőhiányt eredményezett. Ezt akarták pótolni a rabszolgamunkára befogott magyarokkal, akik között a történész szavai szerint

„a cseh gazdák úgy válogattak, mint a vásárban az állatok között.”

Összefoglalásként Botlik megállapította, hogy

„1944-45-ben az egész Kárpát-medencében tudatos, módszeres magyarirtás folyt a Vörös Hadsereg asszisztálásával.”

A kárpátaljai magyarság megpróbáltatásairól Dupka György, a Szolyvai Emlékpark igazgatója szólt. A történész elmondta: eredetileg költőnek készült, ám, amikor a háború alatti és utáni borzalmakról már nyíltabban lehetett beszélni, úgy döntött: felhagy a versírással, és kizárólag a „magyarság szenvedéstörténetének” feltárására koncentrál. Ennek személyes oka is volt: a szovjetek az ő édesapját is elhurcolták, és beosztották egy „munkaszázadba”, majd, miután innen megszökött, büntetésül egy GULAG táborba zárták – ily módon a magyarok százezrei által megélt pokoljárás mindkét fő módját megtapasztalhatta.

Dupka szerint jelkép erejű, hogy az első szovjet kényszermunkatábort a Fehér-tengeren fekvő Szoloveckij-szigeteken létesítették, ahol korábban az ortodox egyház egyik leghíresebb kolostora működött.

„A keresztény kulturális központ így vált a bolsevik uralom alatt az embertelenség egyik szimbólumává.”

A szakember úgy véli: Kárpátalja helyzete azért speciális az elszakított területek között, mert ezt a régiót érte el először a szovjet haderő, így itt zajlott a később kárpát-medencei méretűvé szélesedő magyarirtás főpróbája.

Történelmi unikumnak tekinthető, hogy a Vörös Hadsereg nem a harcok során, hanem a front elvonulása után szedte a hadifoglyok többségét” – mutatott rá Dupka, hozzátéve: elsősorban ennek a gyakorlatnak köszönhető a civil áldozatok rendkívül magas száma.

Kárpátalja esetében ezt a jelenséget még tetézte, hogy Sztálin számos más népcsoporthoz hasonlóan a magyarokat is a kollektívan bűnös nemzetek közé sorolta. Ennek jegyében adták ki 1944 november 16-án a hírhedt 0036-os számú parancsot, mely szerint

18-55 éves kör között minden magyar férfit „jóvátételi munkára” köteleztek a Szovjetunióban.

A történész megjegyezte: a háború végén felmerült a Kassától Máramarosig húzódó „Nagy-Kárpátalja” létrehozása is. Az elképzelést végül Moszkvában ejtették – ám addigra a magyarok deportálásáról szóló rendelkezést már ezeken a területeken is végrehajtották.

Sokaknak az életkor sem jelentett védelmet. Aki ugyanis 1938-1944 között, a magyar uralom idején bármilyen vezető pozícióban volt, mindenképp deportálandónak számított. Volt olyan országgyűlési képviselő, akit 80 évesen vagoníroztak be.

A kutatások jelenlegi állása szerint Kárpátaljáról 1944-45-ben

mintegy hetvenezer nemzettársunkat hurcolták el.

Domonkos László író-történész a „jugoszláv GULAG-ról” Goli Otokról írt könyvéről beszélt. A szerző hangsúlyozta: ez a kötet az első magyarul írt munka a témában, az egykor rettegett börtönsziget véres története ma már a délvidéki magyarok nagy többsége előtt is ismeretlen.

Jugoszláviát a háború utáni évtizedekben Nyugaton a „demokratikus szocializmusnak” a szovjet modellel szembeállítható példájaként ajnározták, a keleti blokkban pedig csodálattal vegyes irigységgel tekintettek rá. Holott valójában

„Tito rendszere egy világméretű átverés volt”

-szögezte le Domonkos. A tetszetős felszín alatt ugyanolyan brutális kommunista diktatúra bújt meg, mint Rákosi, vagy Sztálin rezsimje. Ennek a szakember szerint a legékesebb példája Goli Otok, amelynek első lakói paradox módon azok a sztálinista, vagy annak tartott kommunisták voltak, akik a jugoszláv és a szovjet diktátor 1948-as szakítása után egyik percről a másikra. „ellenséges elemekké” váltak. Déli szomszédunknál ugyanaz a tisztogatás zajlott le ezekben az időkben, mint nálunk – csak nem a „titóista”, hanem a „sztálinista” vált szitokszóvá, és sokszor szó szerint halálos bélyeggé.

„Így született meg az antisztálinista sztálinizmus”.

-összegzett Domonkos.

Ennek egyik rettegett intézménye volt Goli Otok, amely magyarul „koár szigetet jelent”. Ez tökéletesen jellemzi is az Adrián található 4,5 négyzetkilométeres, szinte kizárólag csupasz sziklákkal borított földdarabot, amelyen növényzet és ivóvíz gyakorlatilag nincs, a nyár tikkasztóan meleg, télen pedig az olykor 150-200 km/órás sebességgel is tomboló Bora szél fúj. Ennél tökéletesebb helyet aligha lehetett volna találni egy bolsevik büntetőtábornak – mutatott rá Domonkos László.

A börtönsziget számos tekintetben ugyanúgy működött, mint a GULAG. Az első „lakóknak” szinte nulláról kellett felépíteniük mindent, beleértve a saját szegényes barakkjaikat is. A foglyoknak kegyetlen kínzások sorát kellett kiállniuk. A történész jellemző példaként említette, amikor a veteményeskert zöldségei számára a raboknak saját testükkel kellett árnyékot adniuk a tűző nappal szemben.

Goli Otok egy tekintetben azonban a GULAG-ot, vagy Recsket is túlszárnyalta embertelenségben. Az ide hurcolt emberekre ugyanis aránylag kis létszámú őrség vigyázott, – rabok ugyanis

felváltva őrizték és gyötörték egymást.

A szerencsétlen rabok jelentős részét így nem csak fizikailag, de lelkileg is tönkre tették, kiirtva belőlük az egymás iránti szolidaritást, kényszerű bűntárssá téve őket a rémtettekben.

A mai napig nem készült pontos statisztika arról, hányan fordultak meg hosszabb-rövidebb időre az adriai pokolszigete a becslések igen széles skálán 16 és 60 ezer fő között mozognak. Domonkos László kutatásai szerint fennállása alatt 244 magyar raboskodott itt, köztük a délvidéki értelmiség számos jeles alakja.

Míg a Szovjetunióban és csatlósállamaiban az ötvenes évek végére-hatvanas évek elejére javarészt felszámolták a GULAG-jellegű táborokat, Goli Otokon

1980-ig raboskodtak politikai foglyok.

A Sztálin halálát követő enyhülés Jugoszláviában is éreztette hatását, a sziget lakóinak száma átmenetileg megfogyatkozott. Ám 1971-ben, a zágrábi egyetemisták lázongása, a „horvát tavasz” idején „második virágkorát élte” az intézmény.

Tito 1980-as halála után a szigetre már nem deportáltak több politikai foglyot, a nyolcvanas évek végén történt bezárásáig köztörvényes bűnözők töltötték itt büntetésüket.

Napjainkban „torz közép-európai Alcatrazként” börtönturizmus virágszik a szigeten – mutatott rá Domonkos László. A kíváncsi turistákat kocsma, étterem, és kisvasút szolgálja ki. Nemrég arról cikkeztek a horvát sajtóban, hogy az állam bérbe adná, vagy privatizálná Goli Otokot – még olyan felvetés is napvilágot látott, hogy homoszexuálisok üdülőszigetévé alakítsák. Emlékhely, vagy múzeum azonban a mai napig nincs a szigeten.

Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »