Száz évvel ezelőtt, 1919. november 16-án vonult be Budapestre a Nemzeti Hadsereg, élén az azt megszervező Horthy Miklós ellentengernaggyal.
A bevonulás pontosan a Károlyi Mihály-féle népköztársaság kikiáltásának évfordulójára esett, két nappal azután történt, hogy a megszálló román hadsereg elhagyta a magyar fővárost. Az alábbiakban a Pesti Hírlap november 18-i lapszámában megjelent A Nemzeti Hadsereg ünnepe című tudósításából idézünk.
„Diadalmenet volt Horthy Miklós fővezérnek s a nemzeti hadseregnek bevonulása Budapestre. (…) Nekünk ez nem katonai parádé volt, hanem nemzeti ünnep, politikai esemény. (…)
Budapest polgárságának lelkesedését növelte még az a lélektani motívum is, hogy ebben a nemzeti hadseregben a rendnek, belső békének, az élet- és vagyonbiztonságnak, a nyugalomnak, a termelő munka megkezdésének biztosítékát látja. (…)
Tüzes fehér lován Horthy Miklós alakja tűnt fel. Tengernagyi formaruhában, összes érdemrendjeivel, kemény üléssel lovagol táncoló paripáján és megáll, amikor az emelvény elé ér. Mögötte Soós tábornok, akit szintén lelkes örömmel köszönt a közönség.
A polgármester föllép az emelvényre, s amikor lecsitul a mámoros éljenriadalom, emelt hangon, nekipirult arccal kezdi üdvözlő beszédét: (…) Íme, itt üdvözölhetlek titeket. Hadd zengené bele hangom mindnyájatok szívét a mi boldogságunk, hogy végre itt vagytok, vérünkből való vér, akik Budapest lakosságának nyugalmát, zavartalan munkálkodását, boldogulását, békés megértését vagytok hivatva biztosítani. (…) Balsorstól megtépázott, ezer bajtól megalázott, fájdalmas sebektől vérző várost találtok itt, mely mártíromi szenvedéseket volt kénytelen elviselni. De a szebb jövőnek a reményét nem adták fel és nem adjuk fel soha! Hiszen él magyar, áll Buda még! És mi hűségesen villogó, bizalommal tekintő fiatal szemeitekből új színekben látjuk kibontakozni Magyarországnak, Budapestnek jövendőjét. (…)
Az üdvözlőbeszédet több ízben megszakította a tömeg lelkes éljenzése és tapsa. A beszéd végén Horthy fővezér tisztelgett, majd érces hangon a következő szavakkal válaszolt: (…) Tetemre hívom itt, a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobbon leolvadt szívünkről a jég és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek és hatványozott erővel segítenek egy nemzeti erényekben tündöklő Budapest felépítésében. (…)
Kendők, zászlók, kezek, csokrok, virágok, kalapok lengenek feléje és feléje árad a tér minden sarkából és minden zugából és minden ablakból az éljen-riadal. Horthy az Alkotmány utca végén leszáll lováról és gyalog lép az Országház-térre. Ahogyan megindul a Parlament felé, a harsonák szakadatlanul fújják a tábornoki jelzést. (…) A zenekar ekkor már a Szózatot játssza. A közönség a szűnni nem akaró éljenzés kíséretében hatalmas erővel énekli a Hazádnak rendületlenül-t. Horthy elérkezik a Parlament elé és felhág az első lépcsőre.”
Szerkesztette: Szekeres Attila / Háromszék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
