Százötven éve, 1873. március 12-én, a trianoni békediktátumig Bars vármegye Aranyosmaróti járásához tartozó Csáradon született a polgári iskolák történetének jelentős alakja: Havas István pedagógus, költő, író, hivatott Lenau-fordító. Édesapja, az egykori 48-as honvéd Hlavácsek József tanítóként szolgálta a magyar kultúrát.
Középiskolai és pedagógiai tanulmányait Léván és Budapesten végezte. 1892-től nevelő volt a Galgóczy családnál, Zsélyen, majd tanító Ürömön. 1895-től a főváros szolgálatába lépett: tanított a Nagymező utcai polgári fiúiskolában, 1911-től a Batthyány utcai polgári leányiskola igazgatója volt 1925-ig, amikor is megvált igazgatói székétől s tíz éven át – nyugdíjba vonulásáig – mint tanulmányi szakfelügyelő működött. Előadó tanácsosa volt az Országos Közoktatási Tanácsnak, tagja az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanácsnak s tíz éven át elnöke az Országos Polgári Iskolai Tanáregyesületnek.
Főként a magyar nyelvi és irodalmi oktatás terén fejtett ki jelentős munkásságot. Számos tankönyvet írt elemi és polgári iskolák számára.
Egy évtized a polgári iskolai küzdelmek élén c. kötete pedagógiai tárgyú dolgozatait tartalmazza (1935).
Belső munkatársa volt az 1906-ban, Bárczy István és Wildner Ödön szerkesztésében megindult, haladó szellemiségű Népmívelés c. folyóiratnak, szerkesztette a Népnevelők Lapját (1907–09), s az általa alapított Képes Kis Lapot (1923–28).
Első versei és novellái tizenkilenc éves korában jelentek meg a Budapesti Hírlapban és a Vasárnapi Újságban. A magyar tanító küzdelmes munkáját tolmácsolja a Benedek Elek előszavával megjelent Töretlen úton c. regénye, amelyben édesapja emlékét örökítette meg (1906). Akikkel találkoztam c. visszatekintő kötete értékes kordokumentum (1944).
1920-tól a Petőfi Társaság tagja, majd 1933-tól a főtitkára, 1938-tól egyik alelnöke volt. Barátjával, Móra Istvánnal tiszteletbeli elnöke volt az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaságnak.
Mint költő a Petőfi Társaság Pintér Jenő elnöksége idején tovább erősödő konzervatív szárnyához tartozott. A dekadensektől elzárkózott, s bár kiállt a parasztságért, mint a nemzet szám szerint hatalmas zöméért: a paraszti írók felé sem kereste az utat.
Fiatal költőkhöz, akik parasztköltőknek mondják magukat c. versének (1941) záró sorait idézem:
„…Mert a paraszti még nem nemzeti,
s a népet sem jelenti a paraszt,
egy rétegét, bár vallom: őserőt,
rend-életünkből kihagyott szakaszt,
természetes észt, csontot, dús hajat,
de ahol annyi, ő is elmaradt.
A harsány szóban, jó fiatalok,
zengje világgá a Homer-i hang:
az őserő tudatra ébredését,
az egyre újhodó nemzeti dalt,
hadd olvassuk! Várjuk. Ki kérdi azt,
úr-e az új Homer, avagy paraszt!”
A még viszonylag szabadon szerkesztett Hungária Irodalmi Lexikon (1947) szerint válogatott verseinek gyűjteménye (1931) a nemzeti klasszicizmus jó szándékú tanítványának mutatta. Ízelítőül három költeménye:
NEHEZTELJEK?
Nehezteljek egy erdőre a csáradi völgy felett,
mely minden tavasz jöttére elcsavarta fejemet?
Keblére vont, dédelgetett, mint az anya kisfiát,
kínálgatta rengetegjét, dalt gőgicsélt, muzsikált.
Sejtelmekkel, gyönyörökkel pátyolgatta szívemet,
mint királyfit: az istenek asztalához ültetett.
Nehezteljek rád is, Csárad, kis falu egy domb alatt,
hol legelső eszményem a föld porából kiragadt?
Hol templomunk kis harangja angyalnyelven üdvözölt,
s varázsával megejtette szívemet a barsi föld!
Te kívántattad meg vélem a szépet és a nagyot –
Bár később a harc porondján annyi eszmém elfagyott!
Nehezteljek?… Ugyan mért is nehezteljek rátok én!
Ott tette meg az első útját szívembe a dal, a fény.
Ott bujkáltam az ér partján, halászgatva, nagy vígan,
daloltam a leányokkal, táncoltam a lagziban –
Száműzve bár berketekből, istenadta szent helyek,
még ma is ti élesztitek kedvre, dalra lelkemet!
(1897)
A SZIGETI TÖLGYEK ALATT…
A szigeti tölgyek alatt
rózsák pírjából álomkép fakad…
Daliás idők fája ég
tábortüzek máglyáin szerte szét.
Túl a hegyen alkonyi pír…
A napsugár rézsútos utat ír…
S Buda réztornyai fölött
az est félholdja némán kikötött.
S a tölgyek alatt a padon
valaki üldögél hallgatagon.
Fönt barna lomb, lent szőke hab
susognak néki ódon dalokat.
Bihari nóták, hallgatók…
De ihol, férfiléptek hallhatók!
Ezüst-sarkantyú csöng, peneg:
az alkonypírban Toldi közeleg.
(1917)
ARANYOSMARÓT
Kisváros képe. Kastély, megyeháza,
karcsú torony Migazzi templomán.
Festői nép jött a hetivásárra,
s megyegyűlésre a gróf négy lován.
Eljött sok földesúr is. Barna arcok.
Az ódon székház népes, eleven;
a Balogh János szava itt viharzott,
egykor lelkes szó, ma: Történelem.
Az alvégen a Zsitva kanyarog,
papírhajómat viszi messze, messze…
Virágos partján kísérem gyalog.
Fent a temető s néma kőkeresztje,
egy drága sír, halk szellő-suhanás…
De kő, szél egy szót hord: „Feltámadás”.
(1924)
Ifjú pályatársa iránti megbecsülését egy Galgóczy Béninek írt szerkesztői üzenete is mutatja:
„Büszke lehetsz reá, hogy olyan derék nevelőd van. Művelt, okos ember és, mondhatom, nagyon szép verseket ír. Tele szívvel, lélekkel minden sora. Tanuld meg könyv nélkül a nevelő bácsi verseit, én már tudom mind hiba nélkül.”
(A szerkesztő bácsi postája, 1894/23.)
A lapban folytatásokban megjelent fontosabb elbeszélései: Koncz Márton (1900), Az ihácsi kiskakas (1901), A magyar fiú (1902), A várkúti fiúk, A tarkői idegen (1907). Gyermekversei Csipkerózsák (1905) c. kötetében olvashatók. A két világháború között kiadott fontosabb ifjúsági munkái: Magyar hegedű (1927), Megszólalnak az állatok (1931).
Bár néhány gyermekverse már újra olvasható (például az utóbbi évek egyes antológiáiban: „Muskátli” évkönyvek, 2015-től; Nincs e háznál szebb palota, 2017; Medvenóta, 2022), az életmű további darabjai is bátran ajánlhatók a gyermekirodalom-gondozók figyelmébe.
Idézzünk ezekből is:
A KIS FURULYÁS
Ezt az öreg fűzfát
Nagyapám ültette,
A kis patak partját
Árnyékossá tette.
Ágából csináltam
Zengő furulyámat,
Hallgasd csak, kismadár,
Az én szép nótámat!
Hallgasd csak kismadár,
És dalold utána,
Hiszen ez a szép dal:
Nagyapám nótája!
(1902)
KÉT VERÉB
Kastély tornyán a magasban
Két veréb ül elhagyottan,
Napok óta ül már ottan.
Pedig öreg mind a kettő,
Megárt nekik a zord felhő,
Hideg szárnyú téli szellő.
De kit várnak, kiért áznak?
Fedél alá mért nem szállnak?
Szabad az út a madárnak!
Szól az egyik, könnye pereg:
„Hallod, apjuk, hogy kesereg:
Gyenge szívem majd megreped!”
„Hallom, anyjuk! Szegény árva!
Kalitkába van bezárva,
Tán el is van metszve szárnya!”
Napok óta ez az ének,
Egymást között így beszélnek:
Rab-fiokról a szegények.
Várnak, várnak, jó az Isten,
Ég kapuja zárva nincsen,
Él a remény szíveikben.
Ég kapuja nincsen zárva,
Imádságnak gyors a szárnya:
Kastély-ablak, ím, kitárva!
S egy kis veréb szárnya lebben,
Kerekedik útra sebten:
Szüleihez jutva csendben.
Ablakból egy szőke lányka
Néz boldogan az öreg párra…
A jó Isten majd megáldja!
(1904)
Az elesettek felé együttérzéssel forduló költő alkotásainak egyikére (A jótevők, 1904) Bartók Béla is fölfigyelt: BB 41 (Sz 32 / W 11). „Puha meleg tolla / van a kismadárnak” kezdetű versét (Bartók szerzeményének is ez a címe), Havas utóbb átdolgozta, méghozzá kétszer is. A végleges szöveg összegyűjtött költeményei (1942) Pósa Lajos emlékének ajánlott fejezetében olvasható, Jótevők címmel:
Tél van, meleg tolla
van már a madárnak,
de télikabátja
nincs még az árvának.
Fúj, fúj a hideg szél,
s a rongyos legényke:
merre, hová nézzen?
Föltekint az égre.
És a jóság Atyja
ott fenn meg is látja,
s jótevő lelkeket
meneszt a világba!
„Adjatok, adjatok,
testvér az az árva,
én küldöttem, az én
utaimat járja!”
1945 után már sem az irodalmi, sem a tanügyi életben nem vett részt. A Petőfi Társaság alelnöki tisztségéről romló egészségi állapota miatt lemondott. 1947-ben, az Országos Köznevelési Tanács Könyvtári Bizottsága által az általános iskolák számára elsődlegesen ajánlott ifjúsági könyvtár jegyzékben még két műve szerepelt (Koncz Márton, A csodálatos paripa). A kommunista kultúrpolitika ifjúsági könyvtárakat érintő selejtezési rendelete (1950) az ő műveit sem kímélte. A melegszívű pedagógus és költő 1952. november 1-jén hunyt el.
Végszó:
Önmagában a tény talán nem is érdemelne említést, az irodalomban nem olyan nagy vétek, de mintha a sors furcsa fintora lenne, hogy Az öreg erdész c. versének (ÉNU, 1904/15.) kezdő sorai – „A vén Mátra alján, nagy vadaskert szélén: / Él az öreg erdész nyugalmasan, békén.” – éppen az új hatalom kegyeltjeként fényes pártkarriert befutó Fazekas Anna Öreg néne őzikéje c. verses meséjében (1952) köszönnek vissza: „Mátra alján, falu szélén / lakik az én öreg néném,” alakban… Különben sok víz lefolyt a Zsitván is azóta, s ahogy Péter László találóan kifejezte: „A modern irodalomtudomány a lopásnak ezt a fajtáját szép műszóval intertextualitássá nemesítette”.
(Kun Miklós Jenő/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
