15 éves a Kuttyomfitty Társulat, akinél a királykisasszony is öntudatra ébredt Havran Kati2026. 08. 31., h – 13:40
Volt olyan időszak, hogy évente több mint kétszáz előadást játszottak. Olyan kis falvakba és közösségekbe is viszik a színházat, ahová az ritkán vagy soha nem jut el. Sajátos, táncos-bábos-improvizatív elemekkel átszőtt színházi nyelvet alakítottak ki – a Kuttyomfitty Társulat tizenöt éve járja a maga útját. A Dobsa házaspárral beszélgettünk.
2012-ben készítette el első műsorát Dobsa Fodor Mónika és Dobsa Tamás, miután lezárták profi táncosi pályájukat az Ifjú Szivekben. A színpadtól nem akartak elszakadni: műsoraikkal azt a számukra oly kedves és inspiráló világot szerették volna közelebb hozni a közönséghez, amely egész addigi pályájukat meghatározta – a néphagyományt.
Legelső darabjuk, a Betyárok így éltek, úgy éltek… történelmi tényekre és fiktív elemekre épülő népi dokumentumjáték volt. Távol áll tőlük a betyárromantika, mondják: már akkor tudták, hogy nem idealizálni akarnak, amikor a folklórból merítenek. Az Elvarázsolt királykisasszonyt népmesékből gyúrták össze ezután, mivel mutatkozott igény a legkisebbeknek szóló előadásra. A műsor máig repertoáron van, bár a címszereplő királykisasszony karaktere jelentős változáson esett át – valamelyest személyes és társulati fejlődésüket is tükrözve. Harmadik műsorukhoz, az Eltáncolt cipellőkhöz Rebro Ágota már nem tudott csatlakozni bábosként, így innentől – a műfaj minden nehézségével dacolva – ők maguk báboznak.
Ősszel a 19. műsorukra készülnek, mégpedig a Lúdas Matyit viszik színre. Előadásaik döntő többségét repertoáron tartják, a Cirkusz Folklórikuszt pedig szlovák változatban is játsszák. Náluk semmi sincs kőbe vésve, hiszen magukat rendezik.
Dobsa Fodor Mónika és Dobsa Tamás az elmúlt tizenöt évről, a közös munkáról és a folyamatos megújulásról mesélt.
A Betyárokhoz és az Elvarázsolt királykisasszonyhoz képest mennyire maradtatok hűek az eredeti elképzelésekhez?
Tamás: A tánc minden műsorunkban van, és lesz is, ameddig bírjuk.
Mónika: Folyamatos tágulás jellemzi az utunkat. A kezdetekhez képest színpadi rutint és önbizalmat szereztünk, tapasztalatot az improvizációban.
Megengedtük magunknak, hogy átlépjük a műfaji korlátokat.
Volt, amikor bábost vagy színészt hívtunk, hogy adjon tanácsot. Aztán rájöttünk, hogy aki az egésznek csak egy szeletét nézi, nem biztos, hogy tud tanácsot adni. És talán nincs is szükségünk tanácsra, hiszen ezt a formát mi találtuk ki, tulajdonképpen műfajt teremtettünk. Sok követőnk van már.
Amikor Rebro Ági nem tudta vállalni a közös munkát, kénytelen voltunk megtanulni tánc közben bábokat is mozgatni. Először egyszerű botbábokat használtunk, később marionettbábukat, a Paprika Moncsiban már kesztyűbábot is használunk. Le a kalappal minden bábművész előtt: kinyújtott karral tartani a bábot perceken át sokkal nagyobb kihívás számomra, mint végigtáncolni fél órát.
Van-e olyan, amiről tizenöt évvel ezelőtt nem gondoltátok volna, hogy ilyenre adjátok a fejeteket?
Tamás: Az első darabnak azzal vágtunk neki, hogy tizenöt-húsz előadás után lecseng az egész. Amikor az Elvarázsolt királykisasszonyt próbáltuk, már éreztük, hogy nem biztos, hogy könnyen el tudjuk engedni. Azt sem mondtam volna, hogy egyszer még képezni fogom magamat.
Korpás Évihez évekig jártunk énekórákra, össze kellett csiszolódnunk a zenészekkel, sőt színészi órákat is vettünk.
Mónika: Valahol hallottuk, hogy amikor a gyerekek kirepülnek, azok a párok maradnak nagyobb eséllyel együtt, akiknek van valami közös elfoglaltságuk. A társulat a harmadik gyerekünk, a személyiségünket is építi.
Én afféle jókislány-szerepben nőttem fel, aki azt csinálja, amit mondanak neki, mert mások sokkal jobban tudnak mindent. A társulatnak köszönhetően léptem ki ebből a szerepből, a színpad adta hozzá az erőt. Mert improvizálni nem lehet úgy, hogy valaki rábólint, hogy így a jó.
Nyáron a Művészetek Völgyében találkoztunk Sándor Ildikóval, aki amellett, hogy néprajzkutató és mesemondó, mesemondókat is oktat. Azzal fogadott, hogy képzeljem, ő engem beemelt a tananyagba. Amikor ugyanis évekkel ezelőtt a Művészetek Völgyében eljátszottuk a János vitéz-feldolgozásunkat, elmeséltem neki, hogy mennyire élvezem a banyaszerepet. Eleinte királylány-típusú karaktereket játszottam kizárólag, ebben voltam először banya. És hű, de nagyon élveztem a banyaságot!
Ez a szerep segített abban, hogy integráljam magamban a személyiségrészeimet. Megláttatta velem, hogy az én személyiségemnek is – mint mindenki másénak – vannak sötétebb részei.
És ezeket elfogadhatom, magamévá tehetem és meg is szerethetem. És ezt hozza fel Ildikó példaként, hogy milyen fontos egy ilyen tapasztalat a mesemondóknak, akiknek több karaktert kell megtanulnia megjeleníteni.
A Paprika Jancsiban pedig már egy nagyon szemtelen Paprika Moncsit játszom. Kiporolom a Tomi fenekét, aki az ördög, mert Paprika Moncsi ilyeneket csinál. Ez volt az a szerep, amely igazán megerősített abban, hogy nem kell jó kislányként mindig, mindenkinek megfelelnem. Sőt, egyre kevésbé akarok bárkinek is megfelelni.
Elég, ha igaz ember akarok lenni, akinek lehet, hogy éppen az a legnagyobb igazsága, hogy jól fenékbe rúgja az ördögöt.
Rengeteg dolgot a hosszú autóutakon tisztáztunk le önmagunkkal, a közös céljainkkal és a társulati célokkal kapcsolatban. Amikor utazunk fellépni, van erre idő, és főképp: nem lehet kiszállni. A társulat egyébként Tomi személyiségfejlődéséhez is sokat hozzátett. Felismerte, hogy amikor megjövünk egy fellépésről, és nekem tanulni kellett a gyerekekkel, akkor ha ő nem készít, nem lesz vacsora. És hogy ez teljesen normális, hogy elosztjuk az otthoni munkát.
És gondoltok-e a dolog másik oldalára? Arra, hogy nemcsak ti fejlődtök annak a tapasztalatnak köszönhetően, amikor egy-egy karakter bőrébe bújtok, hanem hogy ti is formáljátok őket. Hiszen ezek a szereplők ott élnek a folklórban, az irodalmunkban, mélyen beágyazódtak a tudatunkba. Ti pedig azt hajlítjátok, alakítjátok tovább. Paprika Jancsiból például Paprika Moncsi lett.
Mónika: Paprika Jancsi ugyanis nem tud eljönni, ez az előadás elején derül ki, mert Amerikába hívták vendégszerepelni. Ezért Moncsi testvére jön el helyette…
Tamás: Ehhez a történethez hozzátartozik Juhász Zsuzsa, aki újvári pedagógus és bábkészítő. Hosszú évek óta ő készíti a bábjainkat, gyönyörű a munkája. Mondtuk neki, hogy szükségünk lenne egy Paprika Jancsi-szerű kesztyűbábra. Amikor hívott, hogy elkészültek a bábok, és mentem értük, akkor látom, hogy Zsuzsa lánybábot készített. Meglepetten kérdezte, hogy hát miért, nem Moncsi lesz?
Úgy döntöttünk, maradjon akkor ez így, csináljunk belőle poént.
Vitéz Lászlóból meg Paprika Jancsiból egyébként is rengeteg van. Ma már szinte alig van olyan bábszínház vagy gyerekszínház, amelynek ne lenne Paprika Jancsi- vagy Vitéz László-előadása. Bár kemény Henrik bácsit sokat adták a tévében annak idején, ma már persze nemigen kerül Vitéz László képernyőre, mégis ismerik a gyerekek, egy részük legalábbis. És vannak nagyon szép visszajelzéseink a saját Paprika Jancsi-verziónkra.
Amihez az alapot tehát egy véletlen helyzet szolgáltatta.
Tamás: Nagyon jó sztorijaink vannak arról is, hogy miket felejtünk otthon, és hogyan fejlődik a darab tovább ilyen helyzetekből.
Mónika: A csúcs az volt, amikor elmentünk bábos előadást tartani úgy, hogy otthon maradtak a bábok. Akkor még élőben zenélt velünk Kurdi Gábor a Betlehem csillaga adventi műsorunkban.
Tamás: A Szőgyéni Alapiskolába tartottunk, Köbölkúton jöttünk rá, hét kilométerre Szőgyéntől, hogy nem pakoltuk be a bábokat. Két órába telt volna visszafordulni, és az nem fért bele.
Mónika: Tisztán emlékszem az érzésre, hogy én akkor és ott válaszút előtt állok. A régi működésem azt diktálta, hogy könnyekben törjek ki. A másik lehetőség az volt, hogy gondolkodom, hogy mit lehetne ebből kihozni. És akkor jött az ötlet, hogy vonjuk be a gyerekeket, hogy legyenek ők a szereplők. Majd mozgatjuk őket, mint a bábokat… Egyébként is voltak olyan énekes részek, amelyek lehet, hogy túl hosszúak, unalmasak voltak a gyerekeknek.
Tamás: A következő évben már ezen a vonalon fejlesztettük tovább az előadást.
Ez a tapasztalat adta tehát a kiindulópontját az interaktív elemeiteknek, ami gyakorlatilag az egyik védjegyetek?
Tamás: Igen. Van olyan darabunk, amiben bábokat használunk, és bevonunk gyerekeket is. Van olyan, amelybe nem vonjuk be hagyományos módon a gyerekeket, csak kérdezzük őket, hogy merre menjen a főhős, vagy arra kérjük őket, hogy segítsenek visszaemlékezni, esetleg énekeltetjük őket. Sokat lépünk fel speciális igényű gyerekek előtt, van olyan közösség, ahol az efféle bevonás működik jobban.
És aztán vannak műsorok, mint a Cirkusz Folklórikusz, a Három az igazság és a Kukorica Jancsi, ahol nem használunk bábokat, hanem minden szerepet a gyerekek segítségével játsszuk el, mi gyakorlatilag csak mesélőkként veszünk részt. Ilyen a Háry, a 70kedő obsitos is. Amikor énekelünk és táncolunk, visszatérő motívumkét jelenik meg egy-egy dallam, vagy ruhadarab, így a közönség érti, hogy ilyenkor a Garay-vers megy tovább.
A Kukorica Jancsi volt egyébként az első alkalom, hogy irodalmi műhöz nyúltunk, azóta ezt már sokkal bátrabban tesszük.
Ez idő tájt jöttünk rá – és ez főleg nekem probléma –, hogy nem is olyan egyszerű feladat a szöveget pontosan mondani…
Márpedig nem kevés irodalmi alapú mű van a repertoárotokban.
Tamás: A Kukorica Jancsiban nem okoz gondot. A János vitéz eredeti szövege felvételről szól, Zakál Gyula mondta föl nekünk a kiválasztott részleteket, én csak itt-ott mondom Petőfi eredetijét. Másrészt rendkívül gördülékeny, könnyed a szövege, ami Garay Háryjáról nem mondható el. Érezzük is a darab elején, ahol kicsit több a szöveg, hogy ébernek kell lennünk, nehogy elveszítsük a gyereket.
A legújabb műsorunkban Arany János Bajusz című költeményét dolgoztuk fel.
Ezt sem gondoltam volna, hogy én valamikor színpadon fogok verset mondani.
Lehet az folklóralapú vagy irodalmi, mindig roppant viccesek vagytok. Milyen számotokra a jó humor?
Tamás: Nagyon szeretjük az abszurd humort és azt, amikor nem csak könnyed a poén, hanem képes elgondolkodtatni. Egy Charlie Chaplin-film is jó, mert van, amin önfeledten nevet, de a következő pillanatban már inkább sírna az ember. A Bajusz is egy tragikomédia. Ettől a darabtól egyébként jócskán tartottunk. Mert lehet, hogy a tizenkilencedik század végén önmagában humoros volt az, hogy lopnak a cigányok, de szerintem ma már magában a versben semmi humoros nincsen.
A humort nekünk kell belecsempészni, de úgy, hogy igyekeztünk érzéssel feldolgozni a mai szemmel problémás részeket.
Ehhez hogyan álltok hozzá? Merthogy a folklórban is számos olyan, például női szerepekkel kapcsolatos elem van, ami a mai néző számára nem korrekt.
Tamás: A néphagyományban az a tipikus felállás, hogy a nő a szolga: ő az, aki kiszolgálja az urát.
Az adomák, nóták, tréfás történetek tele vannak ilyen típusú megjegyzésekkel.
Két felnőtteknek szóló előadásunk van: az Aranyfészek, aranymadár egy pajzán műsor, a NoÉs? pedig egy boros műsor. A szövegekben, amiket ezekhez az előadásokhoz vettünk alapul, egy csomó „asszony verve jó”-típusú megjegyzés szerepelt. Az ilyeneket egyszerűen kivesszük. Vagy ha nem, akkor úgy fordítjuk a poént, hogy visszafelé süljön el.
Mónika: Engem rengeteget foglalkoztat ez a kérdés. Az Eltáncolt cipellőkben a királykisasszony eredetileg afféle passzív elszenvedője volt annak, hogy elvitte őt az ördög, majd a királyfi megmentette.
A játékom azonban fokozatosan, mostanra pedig teljesen átalakult.
Most már úgy játszom, hogy a királykisasszony maga ébred rá, hogy meg tud menekülni, mert látja az ördög fonákságait, és voltaképpen ő teszi lehetővé, hogy a királyfi megmentse. Tehát öntudatra ébred. Csakúgy, mint én, aki most már azt szeretném közvetíteni a lányoknak, hogy igenis küzdjünk a saját boldogulásunkért.
Az Egyszer egy királyfi is felvet kérdéseket. Itt a gazdag bíró lánya elutasítja a kocsislegényt, aki valójában álruhás királyfi. Számomra Tóth Erzsébet Fanni egyik írása volt igazán gondolatébresztő. Milyen mese az, amiben azért alázzák meg a lányt, mert elutasít egy férfit, akiről úgy gondolja a társadalmi státusza alapján, hogy nem illik hozzá? A gazdag bíró lánya, aki valószínűleg műveltebb, és mert így nevelték, voltaképpen miért is mondana igent egy kocsislegénynek?
Tamás: Igyekszünk úgy árnyalni, hogy nemcsak gazdag bíró lányáról, hanem gőgös gazdag bíró lányáról legyen szó. Azt figurázzuk ki, amikor valaki többnek képzeli magát másoknál.
Ennek a darabnak a végén táncházat tartunk egyébként, amiben szerepel a Szervusz, kedves barátom népi játék. Ebben van egy refrén, ami úgy szól, hogy „Feleségem dolgozik, magam aluszom.”
Mónika: Fellázadtam. Mondtam, hogy jó, legyen, de akkor egyszer az eredetit énekeljük, másszor meg azt, hogy „Férjem dolgozik, magam aluszom.”
Tamás: És ezzel így nincs is semmi gond. Az elején nem mertünk hozzányúlni a népi szöveghez. Most már úgy alakítjuk a szövegeket, ahogy szükségünk van rá a darabban. Ha kell, megváltoztatjuk a neveket, ha kell, akkor új szöveget írunk, ami lendületet ad a darabnak.
Mónika: Tehát már nem szigorúan vett népművészeti alkotásként, hanem színházi darabként kezeljük a műsorainkat.
Tamás: Van egy táncjátékunk, a Sárga rózsa, Jókai kisregénye alapján. Szerelmi háromszöget boncolgatunk, ott öt Petőfi-verset ültettünk népdalra. Mert ott éppen arra volt szükségünk.
Mónika: Ebben a darabban is nagyon érdekesek a női szerepek. Egy nő abban az időben nem mondhatta ki nyíltan, hogy nekem a Sándor tetszik, nem pedig a Ferkó, és ebből ered a szerelmi háromszög konfliktusa. Ezt úgy játszom, hogy teljesen nyilvánvalóvá tegyem, hogy nekem a Sándor tetszik, és én a Ferencet nem szeretném – bár ezt egy tizenkilencedik századi nőként nem mondhatom ki így, merthogy akkoriban nem volt megengedett, hogy nő elutasíthasson férfit.
Amikor kamaszok nézik az előadásunkat, látom a döbbenetet az arcukon, hogy fú, azért az mennyire durva, hogy egy nő nem állhat ki magáért.
Volt-e olyan pillanat az elmúlt 15 év alatt, amikor olyannyira pengeélen táncoltatok, hogy felmerült a kérdés, érdemes-e egyáltalán ezt csinálni?
Tamás: Nem is olyan régen volt egy hullámvölgyünk. Ez egyrészt korral jár – együtt már túlléptük a százat – és hát elgondolkozik az ember, hogy meddig bírja. A Covid idején nehéz volt, és az is bosszantó, amikor valahol azért mondanak vissza előadást, mert szereztek egy kevésbé igényes, de olcsóbb fellépőt.
Mónika: A Covid alatt nem csak az volt a kérdés, hogy hogyan élünk meg, de azt is óriási veszteségnek tartottam, hogy külföldi előadásokat mondtunk le. Akkor mentünk volna másodszor Angliába, Németországba a szokásos éves turnénkkal készültünk és Kanadáról is szó volt, ott már jártunk a nyugati parton, keleten még nem. Ilyenkor betekinthetünk a nyugaton élő szórványmagyaroknak életébe, ami óriási élmény.
Tamás: 2018-ban és 2019-ben is kétszáz fölött volt az előadásaink száma évi szinten. Ez aztán visszaesett, most olyan százhatvan-százhetven körül stabilizálódott.
Mónika: Tavaly nyáron pedig azért voltam krízisben, mert a tavaszi hónapok során nagyon kevés előadás volt, és júniusban, a legnagyobb melegben pedig rengeteg.
Kidőltem, végig kellett gondolnom, hogy mit ad ez nekem.
Pszichológushoz kezdtem járni, erőszakmentes kommunikációt tanulok, végigvettem, hogy mi a motivációm, tisztáznom kellett, mik a céljaim. Azóta megtanultunk nemet is mondani.
Tamás: Egy kőszínház kiadja a havi tervet, aztán vagy jön a néző, vagy nem. Mi pedig megyünk a nézők után, ez itt a nehézség.
Mónika: És éppen ez az előnyünk is.
Gömörben olyan helyekre, olyan kis roma közösségekbe jutottunk el, ahol az ottani gyerekek még sosem jártak színházban.
Mi vittük el nekik. Mi mutattuk meg, hogy van díszlet, lámpa, hangfal meg hangosítás. Nagyon hálásak voltak, nekünk pedig csodálatos élmények ezek.
Félkerek születésnapját egy egynapos, családoknak és gyerekeknek szóló kulturális rendezvénnyel, a Kuttyomfitty Meseudvarral ünnepli a társulat, Dobsa Fodor Mónika és Dobsa Tamás. Az idei lesz a hetedik meseudvaruk: szeptember 6-án, vasárnap Ekecsen várják a látogatókat. A rendezvényen a társulat 15 évét bemutató tárlat is nyílik, a teljes program itt található.
A Kuttyomfitty Társulat egy felhívást is közzétett a jubileum alkalmából: arra biztatják az oktatási intézményeket, hogy készítsenek egy rövid videót arról, miért szeretnék, ha a társulat hozzájuk látogatna. A jelentkezők közül 15 intézményt sorsolnak ki, amelyekben a társulat ingyenesen lép fel.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
