133 esztendővel ezelőtt ezen a napon született az ausztriai Braunau am Inn-ben Adolf Hitler, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetője, Németország kancellárja. Életrajzi adatokat különösebben nem érdemes egy-egy ilyen évforduló kapcsán felsorolni, egyrészt ezek nagyrésze mind köztudott, másrészt személye a mai napig heves vitákat vált ki, így inkább erre a jelenségre érdemes fókuszálni.
A mai napig akár hazánkban, akár Európa- és világszerte, de főként a nyugati világban a bélyegek bélyege az, ha valakire rásütik a "náci" jelzőt. Gyakorlatilag közmegegyezés uralkodik Oroszországtól kezdve Európán át az Egyesült Államokig, hogy mindenkit érintsünk, hogy az általuk nácinak nevezett illető, közszereplő gyakorlatilag egyenértékű a megtestesült gonosszal. Ennek csúcsán természetesen az a történelmi személy áll, ki a legjelentősebbet alkotta a különféle nemzetiszocialista irányzatok közül a 20 században, tehát Adolf Hitler. Róla semmilyen más tónusban nem illik beszélni, csak mint egy közönséges, őrült gonosztevőről. A hisztéria 1945 óta semmit nem csillapodott.
Gondolkodó ember azonban nem fogadhatja el ezt a borzasztóan leegyszerűsített képletet. Ha valakit ennyire gyaláznak, ennyire gyűlölnek, ott komoly kérdések tornyosulnak, és egyre erősebben merül fel a kétely, hogy amit le akarnak nyomni a torkunkon, az nem igaz. Szellemi iránytűnk, mely eligazítást kell, hogy adjon számunkra, mindenképpen magyar. Nem idegen érdekek alapján értékeljük tehát magát Adolf Hitlert sem.
A pártállami bolsevista történetírás által terjesztett legendákat, melyek továbbra is élnek és virulnak a rendszerváltás óta, most inkább hagyjuk, miszerint minket, magyarokat alacsonyabbrendű népnek tartott. Valójában például fő művében, a Mein Kampfban kevés szó esik a magyarokról, egy alkalommal viszont úgy fogalmaz, e térségben egyetlen birodalomalkotásra alkalmas nép él, s ez a magyar.
De kétségtelen, Hitler német nacionalista volt, akinek célja az volt, hogy minden német egy birodalomban egyesüljön. Az sem tagadható el, hogy egy német győzelemmel végződő világháború után egész bizonyos, hogy komoly német dominancia alakult volna ki, és – ahogyan azt Szálasi Ferenc is leírta – könnyen elképzelhetők lettek volna ellentétek a magyar és a német érdekek között. A történelem természetesen nem ismeri a "mi lett volna, ha" kategóriát, de nem túlzunk, ha azt állítjuk: Európa keleti felének bolsevizálásánál egész biztos, hogy egy jobb, szebb, élhetőbb világban nőhettek volna fel szüleink, nagyszüleink.
Azon túl pedig, hogy a nemzetiszocializmus német válfaja, amely, még egyszer mondjuk, kétségtelenül a "leghírhedtebbé" vált a történelmi emlékezetben, számos sajátosan német vonást hordozott, több tantétele kizárólag németek számára nyitott, de mégis hordozott ezen túlmutató, univerzálisan leírható igazságokat. Ezek az igazságok voltak azok, melyek ihlető forrásként szolgáltak Európa más nemzetei számára, akik a két világháború között megalkották sajátos, népük lelkivilágához igazított nemzetiszocializmusokat. Ilyen volt a nemzetiszocializmus magyar gyakorlata is, a hungarizmus, mely nem szolgai másolata a hitlerizmusnak. Már csak azért sem, mert számos ponton merőben más világnézeti célkitűzést hirdetett meg. Jelen írás keretei nem adnak lehetőséget arra, hogy ezeket hosszasan elemezzük.
Szorítkozzunk tehát azokra a pontokra, melyek a német nemzetiszocializmusban univerzálisak voltak. Ilyen a felismerés, hogy az ember úgy élhet teljes, lelkileg egészséges életet, ha aláveti magát egy nagyobb jónak, a népközösségnek, és ilyen örökérvényű igazság az is, hogy egyetlen nemzet sem lehet igazán büszke magára, igazán a maga teljességében nacionalista, ha szégyenkeznivalója van egy társadalmi rétege miatt is. Ez utóbbi forrasztotta egybe az első ránézésre egymással összebékíthetetlennek látszó két eszmeiséget, a nacionalizmust és a szocializmust. Ezzel pedig kiütötte a kommunisták kezéből a fegyvert, a nemzetközi zsidóság többé már nem tudta szédíteni a német munkást Németországban, mert az visszatért oda, ahová mindig is tartozott, a német nép kebelére. A vér szava felülírta a hazug nemzetköziséget, ő elsősorban volt német, és közelebb érezte magát a más társadalmi osztályba tartozó némettel, mint más nemzetek munkásaival.
Ezen felül viszont a hitlerizmus nacionalizmusa nem pusztán egy 19. századi etnikai alapú nacionalizmus volt. Először is összeforrt a rassztudattal, a fehér ember kiválóságába vetett hittel. Másrészt viszont maga a teljes gondolatiság hordozott magában egy olyasféle heroicitást, idealizmust, melyek ma már szinte sehol nem találhatók meg, de már akkoriban is egyre inkább kiveszőben voltak. Ez a "fényszerű erő", mely a távoli, történelem előtti időkbe vezet vissza (a mítoszok világába, az északi Hyberborea), keresztény felfogás szerint az Édenkert, mely át- és átragyogta civilizációnk valamennyi grandiózus erkölcsi és szellemi építményét, a görög-római alapokon nyugvó fehér kultúrkör.
Erről is szólt a második világháború, mely ismert történelmünk legvéresebb, legnagyobb világnézeti háborúja volt. Bármennyire is sorolhatjuk napestig akár a német diplomácia mellényúlásait, sőt, akár Hitler tévedéseit, akár még bűneit is, ez a háború arról döntött, hogy megfosszák Európát a még maradék szakralitásától is. A bolsevik-liberáldemokrata érdekcimboraság fegyveres erővel leverte a Hitler vezette – nevezzük így – világszabadságharcot, és megnyitotta azokat a démoni kapukat Európa erkölcsi és szellemi terébe, melynek nyomán kicsírázott a ’68-as kultúrmarxista felforgató ideológia. 1945 ennek volt kezdete, és azóta fennáll a judeokrata alapokra helyezett világrend.
S bár arra nem volt még példa a történelem folyamán, hogy egy ideológia újra ugyanabban a formában, azonos külsőségekkel jelentkezzen (tehát erősödjön meg, kerüljön hatalomra), de átfogó néven a nemzetiszocialista eszmeiség alapigazságai a mai napig alapigazságok.
Természetesen léteznek korokhoz kötött problémák és válaszok, de léteznek ennél mélyebb dimenziók is, s ezekben a dimenziókban mit sem változott a helyzet. Onnan látjuk majd, hogy kezdetét veszi a fehér nemzetek reneszánsza, hogy a vérrel megírt 1945-ös világrend egyre veszít erejéből, és végül elbukik. Ha eljő valaha ez a nap, akkor bizton állíthatjuk, hogy Adolf Hitler és mozgalma mindenképpen előfutára volt ennek a folyamatnak.
Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
