„Az ott a sarokban a szószék, arabul minbár. Könnyű megjegyezni, olyan, mint a minibár.”
– mondja a derékig érő hajú raszta muszlim lány/nő/anya/irodalmár, katolikus nagykátai származék, és már töltik is ki nekünk a forró teát a Bartók Béla úti mecsetben a datolya mellé, azt eszegetjük, amíg a böjti szabályokba kapunk bevezetést. Ez itt a Köztünk élő muszlimok városi séta, a sztereotípiákat pedig már a megjelenésével is hatékonyan összezavaró sétavezető Dr. Kármán Marianna afrikanista, aki ránézésre a teljes ellentéte annak, amilyennek a muszlimokat el szoktuk képzelni.
„Azt szoktam mondani, én egy kijavított keresztény vagyok, mint az iPhone 5S az iPhone 5 után. Nekem az iszlám ilyen a kereszténységhez képest. De mindenki abban a vallásban találja meg önmagát, amiben, a lényeg, hogy valamiben megtalálja a megnyugvást.”
Ez a szöveg kicsit mintha egy nyugatias színtérre lenne szabva, ahol a vallás magánügy, az érdeklődők jelentős része leginkább spirituális kereső, aki egyéni ízlése alapján váltogatja vagy barkácsolja össze a személyes hitét a buddhizmustól az ezotérián át a misztériumvallásokig – és az iszlám is egy a lehetséges opciók és legókockák között. Itt érezhetően az az egyik hangsúly, hogy az iszlám egyáltalán nem olyan merev, mint amilyennek nálunk képzelni szokás.
„Sok a könnyítés, Isten nem kér olyat az embertől, amit nem lehet teljesíteni”
– hangzik el, és azt is megtudjuk, hogy egyáltalán nem mindenki olyan buzgó a vallásgyakorlatban náluk sem: jócskán vannak, akiket nem nagyon látni a mecset környékén, vagy akik nem tartják az előírások szerint a napi ötszöri imát. Utóbbira Budapesten a müezzin éneke helyett a kis mecset falán lévő digitális kijelző figyelmeztet.
Ez itt az aprócska Bartók Béla úti lakásmecset, abban a házban, ahol hajdanán „az angol beteg”, a sivatagi kalandor Afrika-kutató Almásy gróf családja is lakott. Ide most, mint a hivatalos oldal útbaigazít, „a beugróban lévő pékség előtt kell elmenni”, fel a Gellért-hegyi lépcsőn, a Jótékonysági Béke Alapítvány felirat mellett.
Az Iszlám annyit tesz, megbékélés, a szalám béke, a muszlim pedig a személy, aki megbékélt – kapunk arab gyöknyelvi ismeretterjesztéssel egybekötött választ arra, hogy mi a megfelelő szó a vallásra és a hívőre. És a mohamedán nem ugyanaz? – hangzik el a kérdés. „Mohamed az iszlám szerint próféta volt, mint Ábrahám és Jézus is, de nem Mohamed-hívő vagy Jézus-hívő vagyok, hanem Istenben hiszek” – halljuk a közös gyökereket hangsúlyozó választ. Mivel ugyanarról az Istenről van szó, itt következetesen nem Allahot, hanem Istent mondanak.
A Sétaműhely és a Magyarországi Muszlimok Egyházának közös városi sétája többek között a terrorizmusparával csúcsra járatott gyanakvást is próbálja oldani: információkkal, és azzal, hogy bepillantást enged a budapesti muszlim élet színtereibe. A helyszín Újbuda, ahol sétálósan közel van két mecset és más, nem echte vallási, de azért muszlim civilizációhoz kötődő helyszín – rögtön egy libanoni cédrus csemeténél indítunk Csontváry egykori műteremlakása elől.
Elöljáróban azt gondoltam, hogy ugyan a hasonló, közelebb hozós, barátkozós, a másik kultúrába bekukkantós programok, ha jól csinálják, érdekesek lehetnek, és a személyes tapasztalat mindig többet ér, mint a messziről jövő okoskodás, de azzal az alaphelyzettel nehéz mit kezdeni, hogy az ilyesmire eleve az megy el, akiben van némi nyitottság. Ezért is volt érdekes figyelni a kérdéseket, amik a várakozásaimra rácáfolva meglepően sokfélék voltak: Aki nem mondja el időben az imát, a pokolra jut? Hogyan próbálják áttéríteni a keresztényeket? Egyáltalán, hogy férnek el, ha idejön a sok migráns?
A vallás alapfogalmai iránti kíváncsiság itt együtt jelenik meg az udvarias fenntartásokkal – én meg arra gondoltam, milyen jó, hogy van, aki úgyis eljön, hogy van benne gyanakvás, és maga akarja látni, amiről egyébként 24 órában kapja a propagandát.
„Nem bánjuk persze, ha többen vagyunk, de mi nem akarunk téríteni. A Koránban van egy szúra arról, hogy nincs kényszer a vallásban. Különben meg nem is akar senki hozzánk jönni, mindenki Németországba meg Svédországba menne azok közül, akik az elmúlt két évben nekiindultak”
– ezt már Sulok Zoltán, a Magyarországi Muszlimok Egyházának elnöke mondja a „nagymecset” mosdójában, ott, ahol a rituális tisztálkodás történik a belépés előtt.
A mecset a Fehérvári úton van, egy ajándéktárgy-kereskedő cégtől vásárolt épületben, ahol furán keveredik az irodaház-jelleg és a szakrális térelemek: a mihrab felé fordított szőnyeg és az átalakított díszes oszlopok ellenére is rögtön látszik, hogy eredetileg nem templomnak épült, az L alaprajzú térben a mennyezeten beépített neonvilágítás. Ide a nagyobb ünnepeken 500 férfi is eljön, ilyenkor a nők egy külön helyiségben vannak. „Ők tévén tudják követni az imát. Az azért van jobban leamortizálva, mert ott vannak a kisgyerekek is” – halljuk, miközben megszólal a nap végi imára hívás hangja az ezt a feladatot ellátó afgán imamondótól.
Amíg felsorakozik úgy húsz férfi, a séta résztvevői kempingszékekről figyelik az eseményeket – fura ez a külsődleges imamegfigyelés, de amikor rákérdezek, a szervezők azt mondják, ez nem zavar senkit a jelenlévők közül: egy mecsetben mindig vegyesen vannak az imádkozók és a beszélgetők, egy muszlim férfi meg amúgy is gond nélkül imádkozik akár az utcán, bárki előtt.
Úgy 40 ezer muszlim élhet a becslések szerint Magyarországon, de rendszeres vallásgyakorló közülük csak 5-10 ezer lehet. Jellegzetes az összetétel: míg a férfiak többsége máshonnan került Magyarországra, a nők jelentős része magyar születésű, aki házassága révén került közel a közösséghez.
A korábban aktív katolikus sétavezetőnkkel nem így történt: neki, mint meséli, egy plébániai szervezésű szentföldi zarándoklaton, a müezzin énekét hallva „ugrott be valami”, majd arab szakosként mélyedt el a vallásban. Miután „az elmélet stimmelt”, egy közel-keleti ösztöndíj alatt tapasztalta ki a gyakorlatot.
„Kuvaitban is kitettem a kokárdát, mert hiányzott és jól esett, akkor is, ha ott nem értette senki, hogy mit jelent.”
„Mi a nagyszülőknél megünnepeljük a karácsonyt is, a gyerekek járnak a legjobban, akik kétszer kapnak ajándékot. Mások meg szigorúbbak – meséli a Karinthyn lévő szír élelmiszerbolt bejáratánál, ahová „a kelet illataiért” megyünk, miután megnéztünk már egy halal hentest-kebabost is.
A halal étkezési szabályok kapcsán különösen élesen jönnek elő a gyakorlati nehézségek és azok a kompromisszumos kényszerhelyzetek, amelyek egy kisebbségi vallás esetén szükségszerűen előfordulnak. „Az előírások szerint a vágás előtt meg kellene nyugtatni az állatot, de egy nagybani vágóhídon ez lehetetlen. Van néhány kis beszállító, amelyik tényleg odafigyel, de én csak úgy nézem, mint más az E-ket, hogy van-e az adalékanyagok között a baromfimájkrémben disznó. És akkor ott van még „a molekuláris sertés”, a zselatin.”
A raszta, Bob Marley-s táskás irodalmártól hamarabb kérnek füvet az utcán, mint hogy muszlimnak nézik. „Én nem hordok kendőt, mert az arra van, hogy ne hívja fel a nőiességre a figyelmet. Amikor évekig hordtam, azzal csak felhívtam magamra.” „Leterroristáztak, aggódtak, hogy kis terroristák lesznek majd a gyerekeimből belenéztek a babakocsiba, nincs-e benne bomba. Szerintem ennyi belefér az Istennel való privát kapcsolatomba, hogy nem takarom el teljesen a hajamat.
„Könyörgöm, emberek vagyunk.”
Orientalista.hu
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
