Magyar szobrok, emléktáblák elcsatolt városokban

Magyar szobrok, emléktáblák elcsatolt városokban

Nagyon fontos szerepet játszanak ezek az emlékművek: egyrészt az őshonos magyarság nemzeti azonosságtudatát, múltja iránti büszkeségét erősítik, cáfolják a szovjet (és részben mai ukrán) történészeknek azt az állítását, hogy ezer évig nem volt itt semmi, a „felszabadítók” hozták el a műveltséget erre a vidékre.

A Beregszászi Magyar Gimnáziumban felavatták Bellyei László emléktábláját 2020 decemberében. Dalmay Árpád, az emléktáblát ajándékozó Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke levélben köszöntötte az egybegyűlteket. „Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a gimnáziumunk hagyományait és ismert személyiségeinek emlékét példamutató hűséggel őrző Bethlen Gábor Gimnázium újabb emléktáblát avat” – fogalmazott a beregszászi lokálpatrióta. Őt kérdezte a Gondola.

Dalmay Árpád, Szent György lovagja.

– Elnök úr, az Ön kezdeményezésére az utóbbi évtizedekben több mint száz emléktábla, öt szobor, három emlékmű és kopjafa helyeztetett el a magyar szállásterületen. Honnan merítette az erőt ehhez a teljesítményhez?

– Nemcsak a magyar szállásterületen, de például az ukrajnai Berezsanyiban (mi Brezánként ismerjük) II. Rákóczi Ferencé a bécsi „Europa”-Club támogatásával és a horvátországi Fuzinében, Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye tudós kutatója szülőházán is. Az emléktáblák számát most pontosan nem tudom, de minden bizonnyal valóban meghaladta a százat a kezdeményezésemre és/vagy közreműködésemmel létrehozott emlékjelek. Mi adott ehhez erőt? Hiszem és vallom, hogy az embernek az is a feladata, hogy nyomot hagyjon maga után, s mert író, költő, képzőművész vagy zenész nem vagyok, hát azt a célt tűztem ki magam elé jó fél évszázaddal ezelőtt, hogy emléket állítok azoknak a híres honfitársainknak, akik beírták a nevüket Beregszász, illetve immár mostani lakóhelyem, Nyíregyháza történetébe.

– Egy-egy emléktáblát évről évre megkoszorúznak, egy-egy szobor fiatalok találkozóhelye lesz, az emlékművek, kopjafák mindennapos figyelemfelhívások az arra elhaladóknak. Miért fontos, hogy a kő, a bronz rendezvényként megelevenedjen, élményt adjon az újabb és újabb nemzedékeknek?

– Remélem, így van, megkoszorúzzák időnként az emléktáblákat, szobrokat, de az biztos, hogy mindenképpen felhívják az arra járók figyelmét. Jó és rossz értelemben egyaránt, mert volt idő, amikor például a beregszászi Petőfi-szobrot ledöntötték, a karját letörték, az emléktáblákat fekete festékkel fújták le.

A beregszászi Petőfi-szobor

Persze, csak a magyarokat, a 3-4 ukrán emléktáblát soha senki nem gyalázta meg. Azt hiszem, ez is kulturáltság és tolerancia kérdése. Szerintem nagyon fontos szerepet játszanak ezek az emlékművek: egyrészt az őshonos magyarság nemzeti azonosságtudatát, múltja iránti büszkeségét erősítik, cáfolják a szovjet (és részben mai ukrán) történészeknek azt az állítását, hogy ezer évig nem volt itt semmi, a „felszabadítók” hozták el a műveltséget erre a vidékre.

– Egy-egy emléktábla, szobor, emlékmű az ellenség céltáblájává válik. Van, amelyikre csak a gúny nyilaival lövöldöznek, másoknak kalapáccsal esik neki a hungarofób gyűlölet. Ez is jelezheti-e, hogy az emléktábla, a szobor, a kopjafa eleven?

Hírdetés

– Feltétlenül. A másik kimondott célom éppen az, hogy a háború után, különösen pedig az utóbbi évtizedekben az egykor színmagyar városba beköltözött ukrán és orosz nemzetiségű lakosság figyelmét is felhívjuk gazdag magyar múltunkra, reményeim szerint segítve ezzel a magyarság iránti rokonszenv erősödését. Szerencsére kevesen vannak a vad nacionalisták, akik minden magyar emléket el szeretnének pusztítani (mint ahogy a trianoni diktátum után az elszakított országrészek új gazdái tették). Bár most nem rózsás a helyzet Kárpátalján, de remélhetőleg elmúlik ez a nacionalista, magyarellenes őrület, visszavonásra kerül az ukrán alkotmányba és az európai normákba egyaránt ütköző oktatási és nyelvtörvény, s akkor majd béke és nyugalom lesz azon a tájon. Jó lenne ezt megérni!

– Nem az ellenség soraiban, hanem a mi köreinkben ügyködnek teljesítmény nélküliek, akik igyekeznek elhallgatni, vagy letagadni az Ön szerepét a magyar értékek létrehozásában. Miért nem lehet csak legyintéssel elintézni ezeket az irigy kísérleteket?

– Korábban nem törődtem ezzel, de az utóbbi években voltak olyan írások, amelyek másoknak tulajdonították az emléktáblák, szobrok létrehozását, olyan személyeknek, akik esetleg segítettek például az emléktáblák felszerelésében, a szobrok talapzatának elkészítésében, de olyanoknak is, akiknek semmi közük sem volt hozzájuk, meg sem jelentek az emlékművek felavatásánál. Ez volt például a brezáni Rákóczi-emléktábla.

Vezérlő fejedelmünk emléktáblája a brezáni vár falán.

Legutóbb pedig a beregszászi Esze Tamás-szobor esetében.

Esze Tamás szobra Beregszászban.

Az előbbi egy nekrológban, az utóbbi egy könyvben jelent meg. Persze, magam is tehetek róla, mert soha nem döngettem a mellemet, hogy én voltam az értelmi szerző és az esetek többségében a kivitelező, én fogalmaztam meg valamennyi emléktábla szövegét, tárgyaltam művészekkel, kőfaragókkal, utaztam az emléktáblákért, szobrokért Nyíregyházára, Szentendrére, Karcagra vagy Budapestre szobrokért, vittem át azokat az autóm csomagtartójában (a mellszobrokat). Mindig többes szám első személyt használtam a beszámolókban (viccesen azt is mondhatnám: fejedelmi többest). Harcoltam közönnyel és ellenzéssel, hazugságokkal és rosszindulatú megjegyzésekkel a „mi köreinkben”. Persze, ma már az ottani illetékesek büszkén beszélnek arról, hogy Beregszász a magyar emlékművek városa, csak éppen azt felejtik el megemlíteni, hogy ki kezdeményezte ezt.

– Ön tagja a visegrádi központú Szent György Lovagrendnek. Miért fontos, hogy az Anjou-kor hagyományai is felragyogjanak a XXI. század Kárpát-medencéjében?

A Szent György Lovagrend címere.

– Lovagrendünk a lovagiasságot, hazaszeretetet, könyörületet, az elesettek megsegítését, az igazság hirdetését tűzte a zászlajára, ami a mi századunkban is követendő példa, s nemcsak a Kárpát-medencében. Optimista vagyok a jövőt illetően: e céloknak meg kell valósulniuk!

– A nem küldölről pénzelt, hanem hazai erőforrásokból működő civil szervezeteket hogyan vonja be az eleven magyar emlékművek fölfényezésébe?

– Hálás vagyok a Balassi Kard Művészeti Alapítványnak, úgy is, mint az általam vezetett Beregszászért Alapítvány „testvérszervezetének” a segítségért, eredményeink bemutatásáért és népszerűsítéséért, arra pedig kimondottan büszke vagyok, hogy a Balassi-kard egyik kitüntetettje Vári Fábián László költő, író és néprajzkutató barátom. Remélem, a jövőben még szorosabbá tudjuk tenni alapítványaink együttműködését éppen a Gondola közreműködésével. Köszönettel tartozom a délvidéki Aracs című lapnak is, amelyben az utóbbi években egyre több teret kap alapítványunk tevékenységének bemutatása. 


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »