Ezrek számára hozott halált az 1952-es gyilkos londoni köd

Ezrek számára hozott halált az 1952-es gyilkos londoni köd

A köd és eső országának fővárosa felett 65 évvel ezelőtt, 1952. december 4-én, csütörtökön egy hideg anticiklon ült meg, és a szélcsend miatt napokig ott is maradt. A várost másnapra sűrű, kéményfüsttel és kipufogógázokkal kevert, száz százalékos páratartalmú köd takarta be, amely sárgás-feketés színűre változott a koromrészecskék miatt. Az angolok borsólevesnek nevezték el a különös színű levegőt, amely – mint később kiderült – ezrek számára hozott halált.

Angliát már a szigetet meghódító rómaiak is a pára, a köd és az eső országának tartották. Londonban mindehhez járult már a középkorban is a fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor keletkező korom, az így kialakuló füstködöt nevezték el az angol smoke (füst) és fog (köd) szavak összevonásával szmognak. I. Edward király a 14. század elején rövid időre betiltotta a szénnel történő fűtést, persze nem sok sikerrel, a viktoriánus korban pedig a londoni hétköznapokhoz hozzátartozott a szmog. A brit fővárosban nem is olyan régen még kapható volt a Londoni szmog címkével ellátott színes konzervdoboz, amelyet a turisták szuvenírként vihettek haza. A tragikus 1952-es füstköd azonban nem turista látványosság volt.

Az év december 4-én egy hideg anticiklon ült meg London fölött, és mivel teljes volt a szélcsend, napokig ott is maradt. A várost másnapra sűrű, kéményfüsttel és kipufogógázokkal kevert köd takarta be, és bénította meg az életet.

A szmog kialakulásához több tényező járult hozzá. A legnagyobb problémát a tömeges széntüzelés okozta, hiszen a hideg időjárás miatt több szenet használtak fel, méghozzá az olcsóbb, nagyobb kén-dioxid tartalmú fajtából. A helyzetet súlyosbította, hogy London külvárosában több széntüzelésű erőmű is működött. A levegő minőségét tovább rontotta a járművek kipufogógáza – a villamosokat több vonalon ekkoriban váltották fel a dízelüzemű buszok -, és a La Manche csatorna felől is nagy mennyiségű szennyezett levegő érkezett. A levegő színe a nagy mennyiségben jelen lévő kátrányos koromrészecskék miatt sárgás-feketére változott, amelyet a londoniak fekete humorral “borsólevesnek” neveztek el.

A levegő páratartalma megközelítette a 100 százalékot, a szmog a harmadik-negyedik napon már annyira sűrű lett, hogy a szülők nem engedték gyermekeiket iskolába, mert azok eltévedhettek volna útközben. A szúrós szag csípte az orrot és a szemet, a korom fanyar ízt hagyott a szájban; ha valakinek okvetlenül el kellett hagynia otthonát, orrát és száját zsebkendővel takarta be. A metró kivételével megállt a közlekedés, az autók sem közlekedtek, hiszen a látótávolság még nappal is méterekre csökkent. Ha valaki gyalog indult útnak, csak csoszogva, lépésenként tudott előrejutni, mert azt sem nagyon tudhatta, meddig tart a járdaszegély.

A betegek nem jutottak el a kórházakba. Éjszaka a helyzet még rosszabbra fordult, mert az utcai lámpák fénye nem hatolt át a sűrű ködön. A vasúti közlekedés fenntartása érdekében a kereszteződések közelében ködjelzőket helyeztek a sínekre, amelyek a vonat kerekeivel érintkezve a vadászpuskához hasonló hangot adtak ki, de később már ez is hiábavalónak bizonyult. A szmog még az épületekbe is beszivárgott, így a színházi előadásokat, filmvetítéseket is fel kellett függeszteni – a közönség egyébként sem sokat élvezhetett volna belőlük az állandó köhögés miatt. A londoni Wembley stadionban annak 1923-as megnyitása óta először maradt el mérkőzés. A bűnözési ráta is emelkedett, a rablók a ködöt kihasználva törtek be lakásokba, üzletekbe.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »