Vona mutatványa

Amennyire kockázatos, annyira szükségszerű és logikus lépés Vona Gábor részéről a pártján belüli erőviszonyok tisztázása érdekében nemrég indított akció. A látszólag váratlan húzással a Jobbik elnöke elébe ment egy olyan konfliktusnak, amely előbb-utóbb minden bizonnyal a felszínre tört volna. Az időzítés nem szorul hosszú magyarázatra: ha valamikor, akkor a parlamenti ciklus félidején, távolabb a következő választások valószínűsíthető időpontjától érdemes egy ilyen, a pártegységet próbára tevő lépést megtenni.

A néppártosodás stratégiáját jó esztendeje meghirdető Vona Gábornak reagálnia kellett arra a helyzetre is, hogy az időközi tapolcai képviselő-választáson aratott sikert nem követte a párt további erősödése. A megtorpanás fő oka nyilvánvalóan a migránsválság kormányzati kezelése, de a probléma mélyebb gyökerű. Ahhoz, hogy új szavazói csoportok felé nyisson a Jobbik (vagy bármely másik ellenzéki párt), az elégedetlenség szítása, meglovagolása nem elég; választók sokasága keres kormányképes alternatívát a Fidesz–KDNP-vel szemben. Ehhez pedig a deklaráció kevés, a néppártosodásnak konkrét változtatásokkal kell együtt járnia. És mi jelezheti látványosabban a váltást, mint néhány személycsere a pártvezetésben? Az elnök számára az alapszabályban rögzített lehetőség – arra, hogy a tagság szándéka ellenére megvétózza politikustársai jelölését a vezetésbe – olyan, mint a csehovi dramaturgiában a pisztoly: ha feltűnik a színpadon, biztos, hogy el is fog sülni. Nem igazán demokratikus regula, amivel Vona Gábor csak akkor élhet hitelesen, ha a közelgő kongresszuson az elnöki megbízatásának megújításáról szóló döntést bizalmi szavazásnak tekinti. Vagyis: aki rá szavaz, a személyzeti politikájára és a néppárti stratégiára is rábólint.

Álságos lenne az erőpróbát egyszerűen mérsékeltek és szélsőségesek konfliktusaként láttatni. Vona egyik alelnökjelöltje, Toroczkai László, Ásotthalom polgármestere aligha a politikai előélete miatt simul bele jobban a néppárti stratégiába, mint mondjuk Novák Előd. A pártelnök hatalmi játszmájáról, pozíciójának megerősítéséről is szól a történet, miközben a polgármesterek beemelése az alelnökök közé a Jobbik kormányzóképességét hivatott demonstrálni. Különös mutatvány: egyszerre szeretne a Jobbik szalonképes, illetve az elveihez következetes, a nemzeti radikalizmust továbbra is vállaló erőnek mutatkozni. Újabban több európai példa jelzi, hogy a hagyományos pártrendszer kereteit feszegetve szélről is a csúcsra lehet törni, ám ezt az utat a Jobbik elől Orbán Viktor nagy erőkkel igyekszik lezárni. Részben azzal, hogy az európai politika színpadán is el-elmozdul a mérsékelt néppárti pozícióból, részben azzal, hogy folyamatos nyomás alatt tartja a Jobbikot. (Mintha Kovács Béla esetében nem is annyira a kémvád bizonyítása, tisztázása, mint inkább az ügy napirenden tartása, elnyújtása lenne a hatóságok és a kormányzati propagandagépezet feladata.)

A Jobbiknak a néppárti stratégia eddig nem sokat hozott a konyhára. A nemzetközi elszigeteltség sem látszik oldódni. Vona Gábor okkal feltételezheti, hogy most érdemes kockáztatnia. Nem is az a legfontosabb kérdés, hogy a pártja, hanem hogy a szavazók mit szólnak az irányváltáshoz. Hogy mi marad a Jobbikból, ha ígérete szerint az elnök lenyesegeti a vadhajtásokat? Kis rosszindulattal azt is gondolhatjuk, hogy Vona csak szalon-, vagyis koalícióképessé tenné a pártját. A váltópárti státus elérése még messze van, a hozzá vezető út buktatókkal teli. De érdemes-e kisebb célokért politikai pályára lépni?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »