SZOVJET FLASHDANCE

SZOVJET FLASHDANCE

Nézem ezeket a képeket, vihogok, aztán elszomorodom kicsit, és eszembe jut a réges-régi vándortörténet. Még valamikor a ’80-as években történt, hogy a Flashdance bemutatója után, valahol, egy KISZ-tábor mélyén elhangzott:

– Hamarosan a szovjetek is elkészítik a maguk filmjét, a Szovjet Flashdancet.

– Tényleg? És az miről fog szólni?

– Arról, hogy egy balett táncosnőből, rengeteg munka, kitartás árán, és persze kis szerencsével hogyan lesz hegesztő…

Erre gondolok, ahogy nézem Lajost, a veszprémi éjszakában, a műve mellett.

Ő is rengeteg munka és kitartás árán küzdötte le magát idáig.

Persze Lajos igazából soha nem volt balett táncosnő, de még táncos sem. Mindig párállott belőle valami igazi, ősi, kikezdhetetlen és felsérthetetlen ősbunkóság, de azért sok esze volt valaha, ez tagadhatatlan. És mégis csak vitte valamire, lett belőle valaki, még a nagy vagyonon túl is, hiába képzelte az ember mindig oda a lábára a levágott szárú gumicsizmát, persze csak nyáron, nagy melegben.

Az út most véget ért.

Ott áll Lajos az út végén, legvégén, a veszprémi éjszakában. Mi, akik ismerjük őt több, mint két évtizede, azt is be tudjuk lőni, hogy éppen mi van benne. 

Ehhez a műhöz két üveg whiskyt vett be. 

Áll Lajos az út legvégén, saját műve mellett, úgy is mondhatnánk pontosabban, plasztikusabban, hogy ott áll a maga készítette díszletek között, egy tökrészeg, falusi Lear király a csűr mellől, ki épp szétosztja vagyonát új hívei között, s közben, hogy méltóságosabbnak hasson, üres butykossal a négy égtáj felé suhint: a trágyadomb felé, a tehénke felé, a budi felé, s végül a csalán felverte libalegelő felé.

Áll Lajos, a veszprémi éjszakában. 

Zakóján mocskos foltok, többször elesett már, úgy áll gyalázata húgyfoltos fokán. Kezében félig szítt cigaretta, de legalább mindig annak ízét érezte szájában csókok íze helyett. Ez maradt számára a bizonyosság. A pont, ahonnét kifordíthatja sarkaiból a Jobbikot.

Áll Lajos a veszprémi éjszakában, ahol ráírta öt plakáthelyre, hogy „Orbán egy geci”, maga kezével írta rá, és a legutolsót –nagy úr a szükség, hiába!- le is pisálta. Áll Lajos, mocskos zakóban, önmagára leginkább hasonlító foltja mellett, kezében félig szítt cigaretta, előtte rendőrök, háta mögött pedig saját kis helyi lapjának zugfirkászai meg egy szerencsétlen fotós, aki mindezt megörökíti.

Ugyanis –és ezen a ponton vált át a vigyor szánakozásba- Lajos e végső út legvégén, a leépülésnek ebben a szomorúságos fázisában úgy érezte, elviszi magával zugfirkászait és fotósát, legyen, aki megörökíti mindezt.

Azt gondolta Lajos, ezzel neki be kell kerülnie a médiába, annak is a közepébe, mert az ő két üveg whisky után megálmodott éjszakai előadása, a hirdetőoszlopaira elhelyezett „üzenete”’ és húgyfoltja méltó emléket fog állítani őneki.

Kevés dologban volt igaza Lajosnak mostanában, de ebben történetesen igaza volt. Cáfolhatatlan, mély, nagy igazsága.

Tényleg ez az ő legméltóbb emlékezete.

Hibátlan stílusérzékkel készítette el a díszleteket, amelyek megfelelően megőrzik majd az emlékét. És –Istenem! Micsoda tragikus fordulat!- őt még a szégyene sem fogja túlélni…  


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »