Népharag és közönséges bűnözők

A közszolgálati médiából és a kormány szócsöveiből folyamatosan adagolják – szinte napi dózisokban – a múlt rendszer, az úgynevezett kommunista diktatúra rémtetteit. Tudatos agymosás folyik, hogy elkendőzzék a jelenlegi rendszer sokkal kegyetlenebb igazságtalanságait, a kizsákmányolást, a magyar nemzet nagyobb részének nyomorba döntését.

Tekintsünk kicsit vissza az elmúlt közel száz esztendőnkre.

március 21-én az antant-hatalmak által küldött ultimátum hatására – amely a román közigazgatás kiterjesztését írta elő a Tisza vonaláig – lemondott az addigi polgári demokratikus koalíciós kormány, a gyengülő szociáldemokraták pedig bevonták az addigra a munkások körében megerősödött Kommunisták Magyarországi Pártját a hatalomba: a két párt egyesült és kikiáltották a Tanácsköztársaságot, létrejött a proletárdiktatúra.

A párizsi kommün, a Tanácsköztársaság és a magyarországi szocializmus is páratlan sikereket ért el és fontos társadalmi reformokat foganatosított, amelyek lebontása a bukást követő ellenforradalmi rendszereknek sok vesződségébe került és kerül ma is. A szocializmusban lakások százezrei emelkedtek ki a földből, temérdek kórház, óvoda, bölcsőde, ipari létesítmény  és mezőgazdasági infrastruktúra épült, amelynek nyomait az utókor sem tudja eltörölni. Lehet hazudni a mai embereknek fogalmakról, tettekről, de a szemükkel látott épületek, Tv-tornyok, gyárak, iskolák, bölcsődék és kórházak mind azt hirdetik, hogy itt olyan rendszer volt, amely a nép javát helyezte előtérbe. Minden egyes társadalmi és infrastrukturális intézkedés, amelyet a magyar forradalmi kormányok hoztak erős falak, amelynek ledöntése ma is lassan folyik. Egy kormány sem élné túl –akár szó szerint- a szocializmus vívmányainak hirtelen és azonnali eltörlését. A rendszerváltás utáni kormányzatok lassan tudták csak csökkenteni a nyugdíjakat, a fizetéseket, a GYES-t. Lassan építették le a mezőgazdaságot és az ipart, lassan zárják be folyamatosan az iskolákat, bölcsődéket. A társadalmat lassan szoktatják hozzá a nyomorhoz és a nélkülözéshez. Ezzel elkerülik a forradalmi hangulatot. Kérdés, meddig lehet ezt fenntartani.

A Tanácsköztársaság nem volt képes sok vívmányt létrehozni, hiszen mindössze 133 nap állt rendelkezésére, és a nyilvánvaló hibák ellenére most inkább a pozitívumait emeljük ki:

 

A magyar nők saját hazájukban alsóbbrendű állampolgárok voltak. Ennek vallási, kulturális és politikai gyökerei voltak. Politikai harcuk során komoly eredményt nem tudtak elérni, egészen 1919. április 2-áig kellett várniuk, amikor is a Tanácsköztársaság alatt életbe lépett az új törvény, mely szerint minden 18. életévét betöltött férfi és nő teljes választójogot kap. Ez a rendelkezés a szavazóképes férfiak körét is kiterjesztette, hiszen eddig csak 24 éven felüliek számára járt ez a jog. Megjegyzésképpen, de nem mellékesen: a dátum április 2, azaz mindössze két hét kellett, hogy a törvény átmenjen. Ez a mai kapitalista demokráciában szinte elképzelhetetlen. A nők védelme itt nem állt meg, rendelet született a nők egyenjogúságáról és betiltották a prostitúciót is. Horthy alatt újra virágzott a prostitúció, demokráciáról pedig koránt sem lehetett beszélni. A szocializmus újra megteremtette az erkölcsös család mintáját, amit a rendszerváltás ismét lerombolt. Ma a prostitúció és a nők megalázása, elnyomás és kizsákmányolása ismét napirenden van.

 

A munkásmozgalom egyik legalapvetőbb követelése vált valóra a 8 órás munkaidő bevezetésével. A tőkés kizsákmányolás alapvető tendenciája a munkaidő meghosszabbítása, ami alatt a munkások munkaereje minél tovább kizsákmányolható. A Horthy-rendszerben 1937-ben újra megvalósult a városi munkásság régi követelése: bevezették a napi 8, illetve heti 48 órás munkaidőt. Intézkedtek a fizetett szabadság bevezetéséről is, amelynek időtartama – a munkaviszonytól, a szakmától, a foglalkozási kategóriától függően – 8-18 nap volt. A városi munkásság szociális helyzetén tovább javított 1938-ban az a törvény, amely gyermeknevelési pótlék fizetésére kötelezte a munkaadókat; ez 14 éves korig gyermekenként havi 5 pengőt tett ki. A munkanélküliség elleni biztosításról azonban ekkor sem történt gondoskodás. 1945 után, a szocializmus alatt újra tendencia lett a napi 8 óra munka. A rendszerváltás után pedig sokak számára már régi emlék, hogy csak 8 órát kell dolgozni. A munkakörülményekről nem is beszélve. A Tanácsköztársaság azonnal rendelkezett a dolgozó osztályok életkörülményeinek javításáról. 20%-kal csökkentették a lakbéreket, a fizetéseket pedig ágazattól függően 10-80%-kal emelték. Ez a mai kormányok számára is ilyen egyszerű lenne, tollvonással elintézhetnék, ugyanis van elég pénz, amiből ez fedezhető. A társadalombiztosítást kiterjesztették. Létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát. A Horthy-korszak utolsó jelentős szociálpolitikai alkotása az Országos Nép- és Családvédelmi Alap létrehozása volt 1940-ben. A szervezet feladata többek között a sokgyermekes családok intézményes támogatása, a gyermekvédelmi feladatok megoldásának előkészítése és a megélhetésükben veszélyeztetett családok gazdasági megerősítésének előmozdítása volt. Horthy alatt hazánk 3 millió koldus országa volt, ismét egy kiváltságos úri réteg számára volt elérhető a biztos élet. A fasiszta külpolitikának köszönhetően hazánk ismét elvesztett egy világháborút, ismét óriási nyomort árasztva a népre, amelyet újra a munkáshatalomnak kellett megoldania, tette is azt eredményesen. A rendszerváltás után a fizetések megint a padlón vannak, a bérrabszolgaság mellett bevezették a hitelrabszolgaságot. Magyarországon ma ismét csak egy kiváltságos réteg számára létezik a létbiztonság. Csak az a kérdés, meddig?

 

A magyar állam fennállása alatt többnyire kizsákmányoló rendszer volt, ezer éven keresztül elnyomó osztályok uralkodtak rabszolgák, jobbágyok, majd a munkások és parasztok felett. A társadalom eme torz rendje a javak torz eloszlását eredményezte, amelynek megtartása a mindenkori hatalom alapvető érdeke volt. Ezt a torz vagyoni eloszlást a Tanácsköztársaság egy pillanat alatt igazságossá tette, társadalmi tulajdonba vették az üzemeket, az áruházakat, a földbirtokokat, az iskolákat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, a lakóházakat, egyes helyeken a kisiparosok műhelyeit és szerszámait, a pénzintézeteket és a lakóházakat, ipari-, bánya- és közlekedési üzemeket. Ezzel megszűnt a királyok, grófok, hercegek, milliomosok és papok általi elnyomás, megkezdődhetett a javak igazságos elosztása, amelynek eredményeképpen az élt volna jól, aki keményen dolgozik. A horthy-rendszerben ismét bárók, grófok és vitézek nyomhatták el a dolgozó osztályokat, majd a szocializmus ismét felszámolta a nemesi előjogokat, amit a mai rendszer szeretne ismét visszaállítani.

 

A Tanácsköztársaság egyik első dolga volt, hogy a közép és nagybirtokokat államosították, ezekre szövetkezeteket terveztek, júniusban pedig már meg is kezdődött a földosztás a szegényparasztok számára. A rendelet szerint földtulajdon nem illet meg olyan személyt, aki nem dolgozik rajta. A tanácshatalom bukása után ismét olyanok kezébe került a föld, akik nem dolgoztak, hanem másokat dolgoztattak rajta. A Horthy-rendszer első és legjelentősebb szociálpolitikai alkotása, az ún. Nagyatádi-Rubinek-féle földreformtörvény 1920-ban született. Végrehajtása azonban a húszas évek végéig elhúzódott, s az ország termőterületének mindössze 8,5 százalékát érintette. Ám a szétosztott 1 200 000 holdból még így is több mint százezer törpebirtokos és kisparaszt, valamint közel kétszázezer földtelen napszámos részesedett 1-3 holdnyi parcellákkal. Bár ekkora birtokokból a magyar éghajlati és talajviszonyok közepette nem lehetett megélni, arra mégis kiválóan alkalmasak voltak, hogy a földmunkások munkaerejének és munkaidejének egy részét lekössék, s a magántulajdon, a polgári rend tiszteletét a legszegényebb paraszti rétegek körében is növeljék. Ezért az 1920-as földreform jelentős mértékben hozzájárult a háború és a forradalmak alatt föleszmélt parasztság átmeneti megnyugvásához, így végső soron a rendszer politikai megerősödéséhez.

A hetvenes, nyolcvanas években, a szocializmusban hazánk mezőgazdasága soha nem látott méretekben termelt. Világszínvonalú termékeket állított elő, jelentős volt az exportunk. A rendszerváltás során az agrárágazatot pedig az elsők között züllesztették le. Ma ismét nagybirtokosok kezében van a termőföldek legjelentősebb része, élelmiszeriparunk sosem volt annyira kiszolgáltatott a történelem során, mint most.

 

Az elmúlt évszázadban hat alkalommal történt kisebb-nagyobb rendszerváltás, és mindnek főképp az addig hatalmat gyakorlók igazságtalanságai voltak a legfőbb kiváltó okai. Összességében véve valamennyit szélsőségek, túlkapások, rossz döntések és háborúk árnyékolták be.
A Tanácsköztársaságnak komoly szociális vívmányai lehettek volna, ha nincs vörös terror, és több ideje marad. A Horthy-korszak megítélése is elég vitatott, mert ugyancsak világháborúk és Trianon tragédiája nehezítette. De tény, hogy össz-társadalmilag ismét óriásivá vált a szegénység.

A második világháború utáni szovjet megszállás és szocializmus építése ténylegesen eltörölte a kiugró ellentéteket, évtizedeken keresztül nem volt kiugró gazdagság és szegénység sem. A társadalom legtöbb tagjának létbiztonsága sem előtte, sem azóta nem volt olyan magas, mint 1945 és 1989 között. Az idősebb generáció ezt visszasírja, a mai generáció pedig már nem ismeri.

Közben volt 1956, amely során főleg politikailag történtek volna változások, s azt követően újra visszatért a szocializmus. Már egy enyhébb diktatúra, nem hiába nevezték Magyarországot a legvidámabb baraknak.

A rendszerváltás nagy reményekkel kecsegtette a lakosság nagy részét. Látván, hogy a nyugati országok mennyivel magasabb életszínvonalon élnek, Magyarországon is azt remélték az emberek, hogy az a szint gyorsan elérhetővé válik. Nem így történt. Az akkor a demokrácia nevében hatalomra jutó elit szétlopta, eladta, eladósította az országot. Államadósságunk sosem látott méretekben nőni kezdett, míg a nemzeti vagyon szinte szőrén-szálán eltűnt. Magánkézbe vagy külföldi érdekeltségekbe vándorolt. A korábbi rendszerben évtizedek alatt kialakult létbiztonság egy csapásra megszűnt létezni.

Jelenleg már a nyugati életszínvonal sem annyira stabil, mint volt 30-40 évvel ezelőtt. Ennek számos oka van: növekvő népesség, bevándorlás, technológiai munkanélküliség – de főképp a jelenlegi globális kizsákmányoló rendszer fenntarthatatlansága. A jelenlegi rendszerben világ szinten jellemző, hogy egy szűk elit réteg birtokol majdnem mindent, a többség pedig alig rendelkezik valamivel. A viszonylag jobb módban élő nyugati társadalmak is főleg annak köszönhetik jólétüket, hogy országaik kizsákmányolták a világ többi részét. Ez egyre inkább fenntarthatatlan.

Magyarországon az elnyomó elit precíz és finom módszerekkel tartja fent azt a látszat-egyensúlyt, amely biztosítja hatalmukat. A történelem azonban mindig ismétli önmagát, amikor az elégedetlenség feltör a mélyből. A népharag az elmúlt száz esztendőben már többször bebizonyította, hogy egy szint után nem tűri az elnyomást. Sajnos sok esetben a forradalmak, felkelések, lázadások élére közönséges bűnözők álltak.
A Tanácsköztársaság, a 45 utáni helyzet, az 56-os forradalom is sok esetben juttatta hatalomhoz azokat, akiknek nem az ország vezetésében, sokkal inkább börtönben lett volna a helyük. És sajnos nincs ez másképpen a 89-es rendszerváltással sem. Ma már megállapítható, hogy Magyarország politikai és gazdasági életét közönséges bűnözők irányítják, akik nagyon nehezen megfoghatók. A már említett kifinomult módszerekkel, a jog olyasfajta csűrésével-csavarásával úgy alakították a törvényeket, hogy amit tesznek, az legális. De lehet legális valami, ha erkölcstelen, akkor előbb-utóbb szükségszerűen bukásra ítéltetett.

A kérdés csak az, meddig megy el ez a hatalom – és itt nem csak a jelenlegi kormányra gondolok, hanem az ellenzék és egyéb oligarchákra, elnyomókra, külföldi érdekeket kiszolgáló tolvajokra. Meddig tart az a közel 30 éve kezdődött – vagy folytatódó? – pofátlanság, amely kifosztja a többséget?

A változásnál mindig voltak szélsőséges megnyilvánulások. 19-ben a Lenin-fiúk tisztogattak, Horthyék bebörtönözték a kommunistákat, 45 után válogatás nélkül kisemmizték azokat is, akik megérdemelték, és azokat is, akik nem. 56-ban lámpavasra aggatták a vélt és valós bűnösöket.

Elszámoltatás nem volt ebben az országban mostanában. Hiteles elszámoltatás pedig még soha. Éppen ideje lenne megvalósítani. Persze benne van a pakliban, hogy a népharag a jelenlegi közönséges bűnözőket szintén lámpavasra aggatja. Nem kívánom, hogy így legyen, de a feszülő húr egyszer elpattanhat, és akkor megint kérdéses, hogy kik állnak a forradalom, lázadás élére.

A jelenlegi elit vagyoni helyzetét, folyamatos gazdagodását, és legfőképp hatalmát a nemzeti közöny tartja fenn. Ez a helyzet azonban nagyon törékeny. Hiába a népbutítás, agymosás, szemfényvesztés. Előbb-utóbb megint feltörhet a mélyből valami, ami elsöpörhet mindent.

Bízom benne, hogy ez minél kisebb fájdalommal, és minél igazságosabban zajlik majd le.


Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »