Európa megmentése

Európa megmentése

Itt, Magyarországon már tragikus módon megtapasztaltuk, milyen az, amikor elszabadulnak az indulatok, és magukat „igazságosztóknak” képzelő emberek a tehetetlennek mutatkozó állam helyett kezdenek cselekedni.

„Belőle nőttem én,
mint fatörzsből gyönge ága”
(Radnóti)

Az úgynevezett cigánygyilkosságokról van szó, arról a tragédiasorozatról, amelynek mélyén a cigányokkal kapcsolatos őszinte beszéd erőszakos elfojtását kell keresnünk. Húsz év telt el Magyarországon abban a kötelezővé tett hazugságban, hogy a magyarországi cigányokkal nincs semmi probléma, vagy ha igen, az kizárólag a többségi társadalom előítéletességében és rasszizmusában keresendő. Ahogy nőtt az átlagember mindennapi tapasztalata és a kötelezően előírt nyilvános beszéd közötti szakadék, úgy nőtt a feszültség a társadalomban – ez a feszültség adta meg az utolsó lökést a gyilkosoknak.

Magyarország szerencséje, hogy a cigányság, noha a hétköznapokban gyakran agresszívnak mutatkozik, alapvetően, strukturális értelemben békés, pontosabban a béke fennmaradásában érdekelt. Ezért a cigánygyilkosságokra nem következett etnikai alapú visszacsapás, amely az etnikai összecsapások eszkalációját is előre vetíthette volna.

Nyugat-Európa muszlim lakossága, akár a most érkezettek, akár a régóta itt élők nem ilyenek, hanem jól szervezettek és militánsok. És ennek egészen hátborzongató következményei lehetnek. Mert ha bekövetkezik az, hogy a nyugati államoknak a terrorral szembeni tehetetlenségét, a médiára kényszerített kötelező hazugságot, az őszinte nézetek nyilvánosságra kerülésének elfojtását látva önkéntes „igazságosztók” lépnek a színre, és európai muszlimok elleni gyilkosságok esnek, erre szinte biztosan megtorlások következhetnek, aminek folyományaképpen nyílt fegyveres etnikai konfliktusokba sodródhat fél Európa.

Milyen vulkán készül itt kitörni? Hogyan juthattunk idáig? A világ mindmáig legbékésebb, legbiztonságosabb földrésze hogyan juthatott el az etnikai polgárháború küszöbéhez? Legalább erre a kérdésre próbáljunk meg választ találni.

A kultúrák katasztrófával fenyegető konfliktusaival Európa nincs egyedül. Az Egyesült Államok lakossága nem kisebb kulturális válságként éli meg az afroamerikaiak ellen, rendőrök által elkövetett gyilkosságokat, majd az erre válaszul következett rendőrgyilkosságokat. Az emberek idáig el sem tudták képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Válaszokat keresnek a kérdéseikre – de még mindig nincs bátorságuk megadni a válaszokat.

Bár mindnyájan tudjuk, számunkra, európaiak számára mindig megdöbbentő belegondolni, hogy az USA egészen a közelmúltig, a hatvanas évekig olyan aparheidrendszert tartott fenn, amely Európában még a 18. században is elképzelhetetlen lett volna. Az USA lakosságának jelentős része személyes élményként emlékszik azokra az időkre, amikor a „színesek” az éttermekben nem mehettek a fehéreknek fenntartott vécékbe, a buszon nem ülhettek a fehéreknek fenntartott ülésekre, nem járhattak a fehéreknek fenntartott egyetemekre és így tovább.

A polgárjogi mozgalmak elsöpörték ezeket a tilalmakat, törvény előtt minden ember egyenjogúvá vált. A kulturális különbségek azonban nem engedelmeskedtek a jogszabályoknak. Az Egyesült Államokban olyan afroamerikai szubkultúrák jöttek létre, maradtak fenn, sőt erősödtek, amelyek éles konfliktusban álltak és állnak a mai napig a többségi kultúrával. Szögezzük le: nem „fajokról”, nem rasszokról, nem genetikai származásról van szó, hanem kultúráról. Ez a milliókat magába foglaló afroamerikai szubkultúra mélyen át van itatva az agresszióval, a drogokkal, a munkakerüléssel és a kriminalitással. Noha nem homogén, sokkal inkább rétegzett, alapvetően mégis élősködő roncskultúra, amely nemcsak a saját tagjainak életét rombolja, hanem a többiekét is.

Ez tény. Ennek a ténynek a kimondása azonban a liberális elit által támogatott fekete polgárjogi mozgalmak követelésére tilalmassá vált. Megszületett a politikailag korrekt, a píszí fogalma – amelynek következtében bizonyos tapasztalatok, vélemények és tényadatok közbeszédbe emelése lehetetlenné vált. Aki mégis megpróbálkozott vele, azt a liberális elit azonnal nácinak bélyegezte, megszégyenítette, kiközösítette, szellemi autodaféra küldte.

Akik a píszí gyakorlatának bevezetését követelték, abban bíztak, hogy általa az előítéletek megszüntethetők és a kultúrák közötti konfliktusok felszámolhatók, de legalábbis minimalizálhatók. Ám nem ez történt. Az történt, hogy az emberek megtanulták: bizonyos tapasztalataikat, véleményüket, tényszerű ismeretüket nyilvánosan nem mondhatják ki. Magyarán megtanultak hazudni. Egy egész ország megtanult hazudni. És közben gondolták, amit gondoltak – anélkül, hogy ezeket a gondolatokat a nyilvános, őszinte közbeszéd próbájának vethették volna alá, hogy megmérhették volna a súlyát és értékét a mások gondolataival való összevetésben.

Amit néhány fehér rendőr a közelmúltban az Egyesült Államokban elkövetett, az hátborzongató gyilkosság. Fegyvertelen, semmilyen agresszív szándékot nem mutató, vagy éppen tökéletesen ártalmatlanított, földön fekvő feketéket lőttek agyon az ellenőrzés során. Akinek esetleg van afroamerikai ismerőse, megtudhatja tőle: igen, így megy ez, egy feketének egy rossz mozdulatot sem szabad tennie, ha fehér rendőrök ellenőrzik, legokosabb, ha úgy viselkedik, mint egy lassított filmfelvétel, még a földre se hirtelen feküdjön.

De vajon azok a fehér rendőrök miért váltak gyilkosokká? Milyen feszültség robbant ki belőlük ilyen szörnyű módon? El sem lehet kerülni a feltételezést, hogy az egyik, nem is a legkisebb tényező a kibeszéletlenség. Annak a frusztrációja, hogy a roncsolt afroamerikai kultúrával kapcsolatos napi tapasztalataikat soha sehol senkinek nem mondhatják el, ha meg akarnak maradni rendőrnek. Nem beszélhetnek arról, amivel naponta szembesülnek: a drogosokról, az agresszióról, a bűnözésről, a szemükbe röhögő suhancokról. Hogy úgy kell megvédeniük a társadalmat, hogy még csak nevén sem nevezhetik a veszélyt. Jóravaló emberek, az elfojtás szorításában így lesznek manifeszt rasszistává, és egy felzaklatott pillanatban így húzzák meg a ravaszt.

Amire aztán jön a visszacsapás, a hidegvérű rendőrgyilkosságok. Innen már csak egy lépés, hogy megjelenjenek az önkéntes fehér „igazságosztók”. És akkor Isten legyen irgalmas Amerikának.

A liberális píszí húsz-harminc éve megakadályozza az amerikai társadalmat abban, hogy kibeszélje a problémáit, és azt hazudtatja vele, hogy etnikai békében él, nyitott és toleráns, mindenkiben csak a személyes kvalitást nézi. Pedig hogy ez mennyire nem igaz, arra két adat az amerikai kontinensről: Brazília lakosságának 48 százaléka, az USA lakosságának kevesebb mint 3 százaléka kevert rasszú. Egy ország, egy nép toleranciája és nyitottsága ugyanis nem a honos napilapok vezércikkeiből olvasható ki, hanem például abból, hogy a fehér apa adja-e a lányát fekete fiúhoz. Az USA-ban nem adja. Mert az már nem a píszí területe, hanem a legszentebb magánélet.

A liberális píszí húsz-harminc éve megakadályozza az amerikai társadalmat abban, hogy kibeszélje a problémáit, és azt hazudtatja vele, hogy etnikai békében él, nyitott és toleráns, mindenkiben csak a személyes kvalitást nézi. Pedig hogy ez mennyire nem igaz, arra két adat az amerikai kontinensről: Brazília lakosságának 48 százaléka, az USA lakosságának kevesebb mint 3 százaléka kevert rasszú. Egy ország, egy nép toleranciája és nyitottsága ugyanis nem a honos napilapok vezércikkeiből olvasható ki, hanem például abból, hogy a fehér apa adja-e a lányát fekete fiúhoz. Az USA-ban nem adja. Mert az már nem a píszí területe, hanem a legszentebb magánélet.

Európa nem örökölt felszabadított rabszolgákat – helyette importálta a problémát. Elsősorban az egykori gyarmatosítók, akik nem éreztek morális alapot arra, hogy egykori gyarmataik lakóinak országukba települését megakadályozzák – viszont nagyon is örültek az olcsó munkaerőnek, amellyel bármilyen piszkos munkát el lehetett végeztetni. A németeknek már gyarmati múlt sem kellett, az olcsó, mindenre kapható munkaerő ideológia nélkül is jöhetett. Nyugat-Európa több tízmilliós szolganépességet importált – a velük érkezett kulturális feszültségek felszínre kerülését viszont az abszolút domináns helyzetben lévő liberális elit segítségével sikeresen megakadályozta. Az idegengyűlölet kifejezést, mint a minden más vélemény lebunkózására alkalmas csodafegyvert nem a magyar liberális publicisták találták fel – a Lajtán túl már évtizedek óta sikerrel forgatták mindenki ellen, aki aggódni mert a saját kultúrájáért.

Ebben a hazug helyzetben érte Nyugat-Európát az eufemisztikusan migránsválságnak nevezett népáradat. Minthogy Európa népei képtelenné váltak saját biológiai önreprodukciójukra, egyre fogyott (és fogy ma is) a munkaerő, és egyre nőtt (nő ma is) a nyugdíjasok aránya, a nyugat-európai gazdaság teljes mértékben berendezkedett a folyamatos bevándoroltatásra, ugyanakkor a liberális elit teljes fegyverzetben állva képes volt elnyomni minden olyan hangot, amely a folyamat veszélyeire hívta volna fel a figyelmet.

Mára már közhely, hogy a legagresszívabb és legintoleránsabb irányzat a liberalizmus lett. Ez azonban önmagában kevés lett volna Európa morális megroppantásához, a háttérben szükség volt a nyers tőkeérdekekre is, amelyek a hosszú távú előnyöket mindenkor készek voltak feláldozni a rövid távú érdekek oltárán. Az olcsó munkaerő igénye és a píszi diktátuma együtt, egymást támogatva már célt ért: a népáradat előestéjén Európa gazdagon és erőtlenül, nyitott határokkal, értékek és tradíciók nélkül fogadta az ostromot.

Földrészünknek ráadásul volt, és a legtöbb országban ma is van még két hátránya például az USA-val szemben. Az USA kultúrája mélyen nacionalista, a nemzeti érzés támadása ott elfogadhatatlan. Emellett az USA kultúrája mélyen keresztény is, és miközben az ottani píszí a minden vallás iránti nyitottságot hirdeti, a keresztény fundamentum megkérdőjelezése szintén elfogadhatatlan. Az európai píszí azonban e kettőt is teljes erővel támadja, végső soron minden közösségi identitást elvitat (az európaiság mint alapidentitás éppen olyan illuzórikus, mint mondjuk a belga), és kizárólag az egyén jelentőségét fogadja el.

Ez a veszélye és egyben ez a gyengéje is, mert ezen a ponton kifordítható a sarkaiból. A közösségi identitás az egészséges lélek nélkülözhetetlen támasza. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága – írja Radnóti, pontosan megfogalmazva azt, mit jelent a közösséghez tartozás. C. G. Jung még találóbb képet ad: a közös, folyamatosan létező kultúra a föld alatt meghúzódó gyöktörzs vagy szétterülő rizóma (párhuzamosan alkalmazza a két hasonlatot), a mulandó egyén pedig, ami ebből sokadmagával a földfelszínre hajt.

Ez a gyöktörzs vagy rizóma az, aminek a védelméről vagy feladásáról a migránsválság kapcsán szól most a vita. Az európai liberalizmus nem csupán feladná, nem csupán elnyesné az egyént a saját kultúrájával összekötő szálakat, de a píszí segítségével megakadályozza azt is, hogy hallassák a hangjukat, akik nem így gondolkodnak. Az elfojtás Európa nagyobbik felén még majdnem hibátlanul működik. Az európai emberek egyre jobban féltik azt a kultúrát, amit az otthonuknak tekintenek, de még mindig nem merik világosan megfogalmazni ezt a félelmüket. A politikusok pedig makacsul kapaszkodnak korábbi tévedéseikbe, és mellé frázisokat pufogtatnak.

Gyalázatos gaztett, mondja a francia elnök az öreg pap lemészárlására – ezt azonban a franciák maguktól is tudják, ehhez nincs szükség elnöki közleményre. Arról azonban továbbra sem hallanak semmit, hogy az állam hogyan védi meg őket a további gyalázatos gaztettektől. Hogyan védi meg Franciaországot. Hogyan védi meg azt a kultúrát, amelyre olyan büszkék, és amelyben olyan otthon érzik magukat. És ha valaki fennhangon felteszi ezt a kérdést, rögtön megkapja, hogy idegengyűlölő, akit csak egy lépés választ el attól, hogy náci legyen.

Valóságos horror, amit most Európának át kell élnie. Ezt már nem vitatja értelmes ember, legföljebb a német kormány helyettes szóvivője. Nem az iszlám, hanem az iszlám körében, arra hivatkozva létrejött roncskultúra nevében támadják Európát, és senki nem tudja megmondani, a következő gyilkos hol és mikor csap le az ártatlan emberekre. A liberalizmus és a píszí ezt már nem tudja eltagadni – ezért új taktikára számíthatunk. Most majd amellett fognak érvelni, hogy a tragédiához a migránsok körül felkorbácsolt indulatok vezettek, és ha szép csöndben beengedtünk volna mindenkit, akkor senkinek nem jutott volna eszébe gyilkolni a befogadókat. Ez az érvelés természetesen hazug, hiszen a gyilkos indulatokat az arab tavasznak nevezett demokráciaexport szabadította el, és a bevándorlókban feszülő beváltatlan, mert beválthatatlan remények miatti csalódás fűti, nem pedig a magyar kerítés, a népáradás mögött pedig a globalizáció és a tőkeérdekek húzódnak, és addig tart, ameddig csak gátat nem vetnek neki. Az érvelés azért el fog hangzani, a liberalizmus tovább harcol majd saját pozícióiért.

Az emberek pedig egyre elkeseredettebbek lesznek, ahogy a szakadék egyre nő a valóság és a hivatalos közbeszéd között. Francia, belga, osztrák vidéki kiskocsmákban katonaviselt emberek kezdenek tanakodni azon, hogy nincs már mire várni, cselekedni kell. És előveszik a szekrény mögül a régóta rejtegetett géppisztolyt.

Ez az, amit minden áron meg kell előzni. A megelőzésnek pedig az első, elengedhetetlen lépése az igazság kimondása. Európa nem engedheti át a kezdeményezést a jog határait átlépőknek, mert abból világégés támadhat. Minden gondolkodó embernek bátorságot kell vennie arra, hogy akár a szellemi kiközösítést is kockáztatva szembeszálljon a liberális píszível, és megfogalmazza azt, amit az emberek gondolnak. Akinek erre más módja nincs, a kvótanépszavazáson való részvétellel. Mert az nem valakik ellen irányul, hanem valakikért: értünk, akik itt élünk a békés, toleráns, ezerszínű Európában.

Bencsik Gábor — www.demokrata.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »