Zsitvabesenyő aranymisés plébánosa

Zsitvabesenyő  aranymisés plébánosa

Pintér Zoltán atya súlyos szívműtétből felgyógyulva is szolgálja híveit. Ahogy ő mondja, belefelejtette magát a szolgálatba. Ötvenéves papi életére tekint most vissza.

Plébános úr, mikor érezte meg az Úr hívását?

Nem tudok pontos időpontot mondani, de úgy érzem, engem az Úr valóban anyám ölétől hívott meg. Jeremiás próféta szavai jutnak eszembe: „Mielőtt életre hívtalak, már a szolgálatomra rendeltelek.”

Kicsi koromtól pap akartam lenni. Erről a titkomról azonban soha senkinek nem szóltam, még a szüleimnek sem, hiszen akkor még más szelek fújtak, a hivatalos ideológia az ateizmus volt.

Volt valami elképzelése, hogy milyen pap szeretne lenni?

Ezen kimondottan sosem gondolkodtam. Szülőfalumban buzgó lelkipásztorok voltak, és számomra természetes volt, hogy az ő példájukat szeretném követni. Különösen nagy hatással volt rám boldog emlékű Hamvas István esperes urunk, aki 46 éven keresztül jópásztori lelkiséggel végezte a hivatását.

Hogy teltek a szemináriumi évek?

Nálam is érvényesült a mondás, hogy minden kezdet nehéz. Annál is inkább, mert abban az évben én voltam az egyetlen magyar ajkú papnövendék, természetesen magyar középiskolából. A főiskolán abban az időben jó néhány tantárgyat latin nyelven tanultunk, a többit szlovákul, és két idegen nyelven tanulni nem volt egyszerű. Ami az évfolyamtársaimat illeti, a közösségi életünk valóban testvéries volt. Jól éreztem magam a szemináriumban, tudtam, hogy jól választottam.

Mindezek ellenére félidőben nálam is felbukkant a kísértő gondolat: folytassam? Ne folytassam? Az ilyen helyzetben sokat segít az imádság. Jobban mondva, csak az segít!

Hírdetés

Szerencsére nem sokszor voltak ilyen megingások, és igyekeztem a lehető legjobban felkészülni a papi életre.

Mi a legszebb és mi a legnehezebb a papi hivatásban? 

Annyi sok szép lelki élménye van a papnak, hogy nehéz valamelyiket kiemelni. Újmisés papként az volt a legmeghatóbb, amikor első szolgálati helyemen egy nagyon idős paptestvér kért meg, hogy gyónni szeretne. Amikor letérdelt mellettem, a könnyeim is kicsordultak. De az elsőáldozók felkészítése Krisztus Szent Testének vételére is mindig felemelő érzés. A legnehezebb, amikor vigasztalni próbálom az édesanyát, édesapát, akik gyermekük koporsója mellett állnak.

Milyen érzésekkel élte át az aranymiséjét?

Az egészségügyi hatóság óvintézkedéseit figyelembe véve módosult az aranymisém tervezett megünneplése is. Pappá szentelésem évfordulója napján a kora reggeli órákban, teljesen magánjelleggel szentmisét tartottam a plébánia-templomunkban, lélekben együtt voltam a híveimmel. A szentmise után régi vágyam szerint elzarándokoltam egy búcsújáró helyre, hogy a Szűzanya kegyhelyén köszönjem meg az ő Szent Fiának a papi hivatás kegyelmét és az ötven év szolgálatot.

Híveim közösségében csak július első vasárnapján ünnepelhettem meg az évfordulót, két besenyői születésű paptestvéremmel együtt. Hála és öröm töltötte el a lelkemet, de sok jelenlévő arcán is láttam, hogy osztoznak az örömömben.

Tavaly megjelent egy verseskötete is. Mikor szedte először versbe a gondolatait?

Gyerekkoromba kell visszatérnem. Nagyon messze laktunk a templomtól, ahová mindig gyalog jártunk. Ha egyedül mentem, egész úton a gondolataimban imafohászokat mondogattam, úgy, hogy azok rímeljenek is. Ebbe úgy belejöttem, hogy negyedikes koromban rímelő sorokkal írtam fohászt a templomunkról. Több év kihagyás után, lelkipásztorkodásom idején kezdtem vele újra foglalkozni, mert sokszor kellettek ilyen-olyan köszöntők, versek az ünnepi rendezvényekhez. A különféle alkalmakra íródott versek egyre csak gyűltek a fiókomban. Paptestvéreim idővel meggyőztek, hogy másoknak is segítünk azzal, ha ezeket kiadjuk könyv formájában. Meg is jelent Fohászok, gondolatok, köszöntők címen.

Csodálatra méltó, hogy még mindig szolgál. Hogy telnek a napjai?

A szó szoros értelmében észre se vettem, mikor lettem nyugdíjaskorú. Egy kedvesnővér hívta fel a figyelmemet, ideje lenne intézni a nyugdíjamat, mert már alaposan kések vele. Egyébként a napjaim hasonlóan telnek, mint az előző szolgálati helyeimen, azzal a különbséggel, hogy akkortájt, majd´ húsz éven keresztül hat faluban szolgáltam, hat faluban tanítottam hittant. Ugyanennyi faluban tartottam évente elsőáldozást, hatszor végeztem például a nagypénteki szertartást. Most egy falum van, egy templommal, talán nem is igaz… Gyakran sétálok, teszek-veszek a kertben. Jelenlegi plébániám környéke tele van madarakkal, az istállókban a fecskéknek is adtam „építési engedélyt”. Az elmúlt évben az orvosok súlyos szívműtétre küldtek. Előtte még nagyon gyengélkedve megültettem a kotlóst egy ólacskában, hogy ha netán hazakerülök, akkorra kikeljenek a kiscsibék. Így is történt. Nagy boldogságomra kilenc sárga gombolyag kandikált ki a szárnyai alól.

Nem számolom az éveket, az örökkévalóságban úgyse lesz az időnek semmi jelentősége. A főparancs a szeretetről szól, nem az évek számáról.                     

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/31. számában. 


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »