ZIVATAR ELŐTTI FÜLLEDTSÉG…

Ásotthalom nevét alig ismerték az országban. Aztán amikor Toroczkai László lett a polgármester, már páran felkapták a fejüket. Jött a migránsválság, és nem csak az ország, de szinte az egész világ számára ismert lett az aprócska, dél-alföldi település neve.
Ám Ásotthalom a hihetetlen fejlődés és a gigászi küzdelem ellenére is fekete seggű volt és maradt. Épült a kerítés, ám azért ott kimaradt egy „kis” szakasz. Hadjárat indult a mezőőreik ellen, mocskolták a polgármestert, mikor felhívására falubeliek és távoli, de munkájukért és küzdelmükért hálás emberek adakoztak egy használható terepjáróra.
Most ezzel a terepjáróval, és Barnabással, a fiatal mezőőrrel indultunk a határ bejárására, és meglesni a végre épülő kerítést. A srác amilyen fiatal, olyan jól ismeri a terepet, én pedig csak álmélkodtam, milyen keveset is láttam eddig Ásotthalomból. Hatalmas terület, tele erdővel, vaddisznós kerttel, eldugott, meseszerű tanyákkal. Csodálatos, sűrű erdőben autóztunk, és láthattuk, hogy a tavaly a migránshorda zabrálásakor elmenekült vadállatok már visszaköltöztek a fák közé. Itt egy nyúl szaladt át, amott madarak reppentek fel, de az őzek is boldogok már, mert újra nyugodt a vidék. 
Vagyis nagyjából nyugodt, mert azért ha a srácok által sétáltatónak nevezett embercsempészek már nem is sétáltatják át a határon a hordát, azért jönnek még a migránsok. Szinte minden napra akad elfogás, hiszen a magukat menekülőnek nevezők előtt a csempészek vágják át a kerítést – persze jó pénzért, kockázat nélkül. Barnabás mesélte, hogy tavaly bizony még a vaddisznós kerten is átvágva sétáltatták a migránsokat, de valahogy arról nem szól a fáma, vajon találkoztak-e a sertés-tagadók ott csíkos hátú, röfögős vaddal valaha is.
A határon első körben regisztráltak és ellenőriztek minket, ehhez a szektorparancsnokot kellett megvárnunk. Kérték, addig ne fotózzunk, míg ez meg nem történik, és mi tiszteletben tartottuk a kérést. Négy katona és három rendőr, no meg a mezőőr társaságában vártuk, amíg felírt adatainkat leellenőrzik és visszaigazolják. Az engedély megérkezett, elmondták nekünk a tavaly óta jól ismert szabályokat: a rendőrök, katonák nem nyilatkozhatnak, őket ne fotózzuk. Ezután újra a kényelmes, mezőőri terepjáróba pattantunk, és végigjártuk vele az ásotthalmi határ azon szakaszát, ahol bizony csak két hete kezdték el a könnyen lebírható GYODA helyére a kerítést felhúzni. És lám, Barnabás megmutatta nekünk: már azt is átvágták. A határt őrzők befoltozták a lyukat, de a kerítés túloldalán még ott hevernek a kivágott – átvágott darabok. A határ túloldalán régi, kiszuperált szerb laktanya, tavaly bizony sokszor bújtak meg abban a migránsok a mindent elrejtő éjszakára és az embercsempészekre várva. Ki tudja, tán most éjjel is vár ott egy csapat….
Ám mi megnyugodtunk. Láttuk a még épülő szakaszt, a bozótost, az átláthatatlan rengeteget, ahová még a frissen felállított magaslesről sem lehet belátni. És láttuk a már megépült kerítés környékét, ahol a sűrű erdőséget megritkították, a határ belátható, és nagyjából százötven méterenként áll a rendőr – katona járőrpáros, akik éber szemmel figyelik a mozgást. Idegen se magyar, se szerb oldalról nem közelítheti meg úgy a határt, hogy azonnal ne reagálnának rá. A figyelő hőkamera minden megbúvó migránst észlel, akit éppen nem vesz észre, azt a járőrök igyekeznek kiszúrni. A vidék őreinek a kivágott fákból pihenőhely épült, és bizony szaporodnak a határszakaszon az őrtoronyként szolgáló magaslesek is. A maradék, kicsinyke, de a szaporodó migránsroham idején mégis soknak tűnő „kerítéstelen” szakasz is gyorsan épül – valaki fenn talán észbe kapott. Bár hétvégén a raboknak jár a pihenés, de mesélték, a munka rohamléptekkel és igen szervezetten halad.
Azonban ne gondoljuk, hogy Ásotthalom küzdelme a migránsok ellen véget ért. Jön a nyár, az Idomeniből elszökött, macedón határon átjutó migránsok bizony Belgrádból Szabadka felé veszik az irányt. Onnan pedig valóban csak egy köpés Rózsa Sándor faluja. A sétáltatók a határig kísérik kemény pénzeket leszurkoló kuncsaftjaikat, és vágják előttük át a drótot – arra van az Európai Unió. 
Ásotthalom tehát nem pihenhet, szükség van ott is az éber védelemre, és bizony szükség a mezőőrök munkájára. Mert ők azok, akik a hatalmas erdőség minden szegletét, az összes tanyát ismerik. Ők azok, akikben a lakosok bíznak, akiket hívnak, ha a határt védők elől megszökve egy-egy barna vagy fekete csapat megjelenik az utakon, vagy a tanyák környékén. Sokszor olyan helyre tévednek a betolakodók, ahová csak helyismerettel bíró, a vadonban sem félő, ott otthonosan mozgó jut csak be. Számtalan esetben a rendőrök és a mezőőrök szoros együttműködésére van szükség, de szerencsére a hivatalos szervek kapcsolata a mezőőrökkel láthatóan jó. Tisztelik és elismerik, segítik egymás munkáját. Ennek pedig így kell lennie.
Érdekes momentum volt látni egy-egy őrpáros felállását. Azt a hírekből tudjuk, hogy mivel a határ védelme rendészeti feladat ellátásnak minősül – így a rendőrség hatáskörébe tartozik -, minden járőrpárosnál a rendőr az elsődleges döntéshozó személy. Valljuk be, ez azért elég mókás, amikor egy huszonéves fiatal rendőr és egy láthatóan harcedzett, veterán katona párosát láttuk. Ám gyaníthatóan a tisztelet és nem utolsó sorban a rendfokozati különbségek ezeket a helyzeteket is rendbe teszik közöttük. Amit mi láttunk, tapasztaltunk, az nyugodt és harmonikus együttműködésről árulkodott a honvédség és a rendőrség között.
Fél nap az ásotthalmi határon, utána indultunk tovább. De a táj csodálatos illata és színei, az erdők, a pipacsmezők, a meseszerű, eldugott tanyák képe olyan emlék marad, amiért érdemes volt elindulni. Köszönet érte Toroczkai polgármester úrnak, aki a szervezésben sok-sok munkája mellett segítségünkre volt, és Barnabásnak, a mezőőrnek, aki mindent megmutatott és minden kérdésünkre válaszolt. A biztonság érzete pedig, amit a határon tapasztaltak erősítettek bennünk, erőt adott a túloldalhoz, a migránsok közötti munkához. Köszönet érte a határon szolgáló hétköznapi, névtelen hősöknek.


Forrás:madbabenews.blogspot.com
Tovább a cikkre »