Zászlók félárbócon

Zászlók félárbócon

Trianon – 1920. június 4-én írták alá a trianoni békediktátumot – Gróf Somssich László emlékirata a tárgyalásokról.

Levelet kaptam Huszár Károly miniszterelnöktől 1919 november havában, melyben felszólított a magyar kormány megbízásából, hogy mint mezőgazdasági főmegbízott vegyek részt az 1920. január elején megnyíló párizsi béketárgyalásokon.

Ekkor hazánk területének nagy része már a kisantant hatalmak megszállása alatt állt, s így előrelátható volt, hogy a győztes hatalmak részéről nem számíthatunk sok megértésre. A kitüntető megbízatást azért készségesen elfogadtam. Csak egész halvány, ha nem is realista reményem támadt, hátha akad az angol, francia, vagy az olasz vonalon régebbi ismeretségemből valaki, aki bármi módon is megértést tanúsítana ügyünkben.

Bizottságunk elnöke gróf Apponyi Albert volt. Az öt főmegbízott: Popovich Sándor, a Magyar Nemzeti Bank későbbi elnöke, Walkó Lajos pénzügyi államtitkár, Bethlen István, Teleki Pál és csekélységem. További tagjai Láng Boldizsár vezérkari ezredes és Csáky Imre a külügy részéről. Hogy a békejavaslatra gyors és szakszerű írásbeli választ adhassunk, számos szakértő, titkár és titkárnő egészítette ki a küldöttséget, mely vagy 50 főből állt. Bármily reménytelennek látszott helyzetünk, fontos volt, hogy hazánk legkiválóbb szakemberei válaszát bármilyen kérdésre az antant hatalmak nyelvén, azaz franciául, angolul és olaszul adhassuk meg. Velünk utazott még megértő jóakarónk, Brandholz amerikai tábornok is.

A háború végén tönkrement és a megszállók, főleg a románok által kifosztott állami vasút dacára sikerült egy különvonatot összeállítani, egy szalonkocsival, amely tanácskozóhelységként szolgált. Az indulás 1920. január 5-ére volt kitűzve. Az egész magyar kormány és Horthy Miklós hadsereg-főparancsnok búcsúztatott bennünket a Keleti pályaudvaron. Útközben több magyar városban kellett megállnunk, ahol mindenütt nagy tömeg várt, és lelkesen üdvözölték Apponyit, sikert kívánva, azon reményüknek adva kifejezést, hogy sikerülni fog elfogadható békefeltételeket kieszközölni.

Lehangoló színielőadás

Amilyen megható volt ez az őszinte egyetértő szimpátia kifejezése, annyira keserű volt az a tudat, hogy milyen kevés remény van a bizonyára kemény békefeltételek enyhítésére. Ezt Apponyi válaszbeszédeiben nem is titkolta, csak azt ígérte, hogy mindent megteszünk hazánk becsületének megvédése érdekében.

Hogy a fogadtatás légköre milyen lesz, azt hamarosan érezhettük. A határon egy francia tiszt fogadott. A kézszorítást rövid fejbiccentés helyettesítette. Tehát – nyilván felsőbb parancsra – a békeszerződés aláírásáig ellenségként leszünk kezelve. Vonatunk kétnapos utazás után egy elhagyatott párizsi pályaudvarra futott be. Itt egy angol, francia és olasz vezérkari ezredesekből álló kisebb katonai bizottság fogadott bennünket.

Az olasz kézszorítással, a francia fejbiccentéssel köszöntött. A küldöttség vezetője Henry francia ezredes Apponyival indult el a hivatalos autóban, míg a többi tiszt a delegáció egy-egy tagját kísérte. Párizs egyik külvárosában Neuillyben, a Bois de Boulogne erdő közepén fekvő Chateau de Madrid nevű szállodában szállá­soltak el.

Az „őrizetünkre” kirendelt tisztekből álló bizottság állandóan jelen volt. Henry ezredes közölte, hogy szabadon mozoghatunk a Bois de Boulogneban és Neuilly városkában, de ha Párizsba akarunk menni, ezt előre be kell jelenteni, és ez csak egy detektív kíséretében történhet. Esetleg Párizsban élő ismerőseink felkeresése, vagy látogatók fogadása nincs engedélyezve – közölte udvariasan, de határozottan Henry ezredes. Egyszóval internálva voltunk Neuillyben és bármilyen személyes kapcsolat felvétele szigorúan tilos volt. Bethlen István mellett kaptam szobát, kivel közös fürdőszobánk volt. Titkárként nemeskéri Kiss Sándort (későbbi követet) osztották be mellém.

Sokszor sétáltunk a Bois de Boulogne erdőben kedves barátommal, Popovich Sándorral. Neuilly éttermeit is szabadon látogathattuk.

A lakosság részéről, kik láthatóan tudták, hogy ellenséges ország képviselői vagyunk, nem volt ellenséges magatartás észlelhető. Inkább diszkrét érdeklődéssel néztek és látható megnyugvással állapíthatták meg, hogy nem vagyunk kutyafejűek, sőt éppen olyan emberi formánk van, mint nekik. A helybeli sajtó gyűlölködő cikkeiből barbárabbaknak képzelhettek. Hamarosan feloldódott az őrzésünkre rendelt tisztekkel való eleinte merev viszony, de ez elszigeteltségünkön mit sem változtatott. Néhányszor voltunk Párizsban, ahol persze kapcsolatok felvételéről nem lehetett szó, így csak néhány bevásárlást eszközöltem. A kísérő detektív a csomagokat udvariasan cipelte.

Egy ízben küldöttségünk tagja, egy fiatal újságíró megpróbálta áttörni a blokádot és titokban villamosra szállva Párizsba akart menni. De amint leszállt, letartóztatták, s további diplomáciai bonyodalmak elkerülése végett azonnal Budapestre vissza kellett küldeni.

Első hivatalos dolgunk megbízóleveleink eljuttatása volt a Magas Béketanácshoz. Mi is megkaptuk a nagyhatalmak megbízottainak bizalmi leveleit, az amerikaiakét kivéve. Ennek hiányát Apponyi a béketanács elnökéhez, Clemenceauhoz intézett levélben jelezte. Ez utóbbi csaknem goromba válaszában körülbelül azt írta: „Ha maguk akadékoskodni akarnak, akkor inkább mondják meg, hogy nem akarnak tárgyalni!” Ez a hangnem nyilván megfélemlítésnek volt szánva. A magyar delegáció udvarias válaszban jelezte, hogy Amerika is hadviselő fél volt, s így szeretne azzal is békeszerződést kötni. Az incidens aztán az amerikai képviselő bizalmi levelének megérkezésével lezáródott.

Apponyi levele, melyben nemcsak a békefeltételek írásbeli átadását, hanem tényleges tárgyalásokat kér, éppúgy, mint több más, a Béketanács elnökéhez intézett jegyzékünk és levelünk válasz nélkül maradt. Végül aztán mégis kaptunk egy meghívót a Quai d’Orsayba, a francia külügyminisztérium palotájába a békefeltételek átvételére. Az ülésre, mely a Quai d’Orsay Salle de l’Horloge nevű termében zajlott le, csak elnökünk, az 5 fő delegátus, azaz Popovich, Walkó, Bethlen, Teleki és jómagam, meg néhány szakértő volt meghíva.

Egy hosszú, nagy terembe vezettek be bennünket, ahol a Béketanács már panoptikumszerű formában az emelvényen ült. Valószínűleg szándékosan igyekezték a „vádlottak a bíróság előtt” pszichózist kelteni.Velünk szemben az elnöki székben ült

Clemenceau, míg a többi résztvevő, háttal az ablaksornak helyezkedett el, így számunkra csak oldalról voltak láthatók. Anglia részéről Lloyd Georg és Lord Curson, Olaszországot Nitti miniszterelnök képviselte, ott volt a japán küldött és a kisantant képviselői között a magyarfaló Titulescu, román külügyminiszter is. Amerika képviselője azonban nem volt jelen. Clemenceauval szemben elhelyezett ülőhelyeken foglalt helyet a magyar delegáció. Asztal csak Apponyi széke előtt volt. Rövid meghajlással köszöntöttük egymást.

Clemenceau nyitotta meg az ülést, közölve, hogy ezennel átadják a Magyarországnak ajánlott (franciául: proposé) békefeltételeket, melyeket egy tisztviselő azonnal át is nyújtott elnökünknek. Clemenceau továbbá kijelentette, hogy eleget téve a magyar delegáció kérésének, a békeféltételek tudomásul vétele után, ennek elnöke egy beszédben megteheti észrevételeit. Más felszólalásnak, vagy vitának helye nincs. A magyar delegációnak – Apponyi beleegyezésével – két nap állt rendelkezésére válaszának és észrevételeinek átadására. Ezzel az első ülés véget is ért.

Vérmes reményeket ugyan sohasem fűztünk a tárgyalásokhoz, de ez az egész előre elkészített színielőadás igen lehangoló volt, ilyen rideg rosszindulatra, ennyi cinizmusra mégse számítottunk. Nyilvánvaló volt, hogy az antanthatalmak a Magyarországnak „ajánlott” békefeltételeket vitát nem tűrő békeparancsnak tartották.

Vissza Budapestre

Agyonhajszolva olvastuk és tanulmányoztuk át éjjel és másnap a vastag iratot és láttunk neki minden szentimentalizmus és nagylelkűségre való hivatkozás nélkül (úgyis hiábavaló lett volna) csak a száraz és konkrét tényekre és adatokra alapozott válaszunk megszerkesztésének. Ezt mindegyikünk a saját szakmájában tette, és Apponyira hárult a kényes feladat ezeket összefűzni, és olyan formába önteni, hogy erre a Magas Béketanács esetleges jobbindulatú tagjai (ha ugyan volt ilyen) felfigyeljenek.

A jelzett napon és órában ismét elfoglaltuk helyünket ugyanabban a teremben. A légkör határozottan ellenséges és jéghideg volt. A Magas Béketanács tagjainak arca komor, sőt egyeseké csaknem gúnyos volt.

Clemenceau hideg udvariassággal szólította fel Apponyit, hogy tartsa meg előadását, felajánlva, hogy ezt ülve tegye. Ő azonban visszautasította ezt az ajánlatot és állva azonnal, minden bevezetés nélkül a tárgyra tért, francia nyelven. Apponyi 74 éves volt, de szellemi képességeinek teljes birtokában volt.

Clemenceau egy idő múlva félbeszakította, hogy az elmondottakat angolra fordíthassák. Apponyi kérte, hogy ezt a fordítást ő maga tehesse, és tökéletes angol nyelven ismételte az imént franciául elmondottakat. A merev arcok valahogy felengedtek, sőt tényleges érdeklődést kezdtek tanúsítani, amint Apponyi váltakozva éppoly tökéletes francia, mint angol nyelven folytatta beszédét.

Mikor az elcsatolandó országrészek etnográfiai problémáját mondta angolul, Lloyd Georg kis papírcédulát csúsztatott Clemenceauhoz, aki azt inkább bosszús arccal olvasta, de aztán igenlő fejbólintással válaszolt Lloyd Georgnak. Ennek a jelenetnek a magyarázatát a beszéd végén értettük meg. Ugyanis Lloyd Georg felkérte Apponyit, hogy lenne szíves néhány közelebbi részletmagyarázatot adni a Magyarországtól elcsatolandó területek nemzetiségi kérdéseivel kapcsolatban. Erre Apponyi rossz hallására hivatkozva felkérte az elnököt, hogy felmehessen a pódiumra és megmutathassa a helyzetet a Teleki Pál által készített kiváló, részletes etnográfiai térképeken, így érthető lett Clemenceau bosszúsága, ki eleve kijelentette, hogy a beszéden kívül semmiféle vitának nincs helye.

Láthatólag megtört a jég, mert a legtöbb fődelegátus Lloyd Georg és Apponyi körül a térkép fölé hajolva érdeklődéssel hallgatta a magyarázatot. Bár senki sem mondta, de érezhető volt, hogy némelyek feltehették magukban a kérdést, hogy Magyarország ilyen mértékű feldarabolása eléggé indokolt-e?

Lloyd Georg megköszönte a felvilágosításokat és gratulált Apponyinak kiváló többnyelvű előadásáért. Ugyanis a francia és angol beszédek után Apponyi mégegyszer összefoglalta előadását olasz nyelven az olasz delegáció számára. Végül Clemenceau mondott még egy rövid, csaknem barátságos hangú beszédet, melyben biztosította Apponyit, hogy előadását a Békebizottság érdeklődéssel hallgatta és ennek tartalma figyelmes vizsgálat tárgyát fogja képezni. A magyar delegációnak, közös megegyezés szerint, négy hét múlva kellett írásban állást foglalni a békefeltételekről.

Apponyi beszéde kétségkívül szónoki mestermű volt, amely ha nem is látszott, mégis komoly benyomást tett a Békebizottság tagjaira. Mint azt később megtudtuk, jelentős összetűzések voltak egyrészt a teljesen a kisantant oldalán álló francia, másrészt a sokkal objektívebb beállítottságú angol és olasz képviselők között. Nitti olasz miniszterelnök a feltételek enyhítését követelte, de Clemenceau hajthatatlan maradt. A francia sajtó is csak Apponyi nyelvtehetségét említette, de semmit a magyar ügy érdekében általa felsorolt konkrét érvekről.
A következő napokban az a hír járta, hogy a béketárgyalás Londonban fog folytatódni, de ebből nem lett semmi. Így pillanatnyilag Párizsban semmit se tehettünk és január 18-án az egész magyar delegáció visszautazott Budapestre, hogy ott beszámoljon a magyar kormánynak.

Dacára, hogy semmi konkrét eredményt nem tudtunk felmutatni, mégis az egész magyar kormány és a nagy tömeg delegációnkat meleg fogadtatásban részesítette és elismerően köszöntött bennünket. A félárbocra eresztett nemzeti lobogók gyászszalaggal voltak ellátva, s a nemzetnek a remény után a keserű tények tudomásulvételével kellet megküzdenie.

Első ülésünk a miniszterelnökségen volt, Huszár Károly miniszterelnök elnöklése alatt. Apponyi a miniszterek és Horthy Miklós hadseregfőparancsnok jelenlétében számolt be a helyzetről. Közben Friedrich István kardcsörtető beszédet tartott és összekülönbözött a miniszterelnökkel.

Ezután a politikai pártok kellő informálása után, a legkiválóbb szakemberek közreműködésével hozzáláttunk a válaszjegyzék kidolgozásához.

Február 18-án, azaz pontosan egy hónappal később, tértünk vissza Párizsba, ahol a részletes Memorandumot azonnal átadtuk a Magas Béketanácsnak. Mást pillanatnyilag nem tehettünk, bár tökéletesen fel voltunk készülve bármilyen történelmi, gazdasági, pénzügyi, nemzetiségi, vagy más kérdést megválaszolni. Hiszen a fuldokló minden szalmaszálba belekapaszkodik, így a Béketanács hosszú hallgatását először azzal magyaráztuk, hogy valószínűleg egymás közt vitatkoznak.

A tény az volt, hogy teljes passzivitásra voltunk ítélve és ez nyomott hangulatot okozott. Helyzetünk hasonlítható volt a teljes erejében lévő harcoséhoz, aki a leghatalmasabb ellenséggel is kész lenne a harcot felvenni igazságos ügyének jogosságának tudatában. De jobbra-balra forgolódva nem találja az ellenfelet, akivel megmérkőzhet. Csak azt tudja, hogy ez hatalmas és óriási bárdjával bármikor lecsaphat, anélkül, hogy alkalmat adna egy nyílt, becsületes küzdelemre.

Himnusz az ülésteremben

Helyzetünk egyébként nem változott és mozgási körzetünk továbbra is a Bois de Boulogne és Neuillyre volt korlátozva. Néhányan megpróbáltak posta útján kapcsolatot felvenni Párizsban élő ismerőseikkel és találkozót megbeszélni egy kávéházban vagy erdei séta keretében. Hogy milyen szigorú őrizet alatt álltunk, annak bizonysága egy jóval később lejátszódott eset. A már előbb említett, őrzésünkre kirendelt francia ezredes egy névsort nyújtott át a párizsi magyar követnek elnéző mosollyal. A névsoron állt mindazok neve, akik ravaszul azt hitték, hogy sikerült titokban kapcsolatot felvenni francia ismerőseikkel. „Ezt csak azért teszem – mondta börtönőrünk – nehogy hülyének tartsanak.”

Egyszer aztán mégis váratlan fordulat állt be sorsunkban. Bejárhattunk Párizsba, néhány hangversenyre is elmentünk. Már reménykedni kezdtünk a magyar ügy jobbra fordulásában.

A csalódás nem váratott magára sokáig. A relatív szabadsá­got politikailag befolyásos üzletemberek eszközölték ki, akik a békekötés után jó üzleteket reméltek kötni Magyarországgal.

Választ a békefeltételekhez átnyújtott memorandumra még mindig nem kaptunk. Mivel a helyszínen semmi hasznosat nem tudtam tenni, a békebizottság több tagjával, elnökünk beleegyezésével visszautaztam Budapestre. Itt azonnal elmentem unokatestvéremhez, Somssich Józsefhez, az akkori külügyminiszterhez, hogy beszámoljak neki a párizsi helyzetről. Röviddel ezután visszajött az egész delegáció. Memorandumunkat valójában nem vették figyelembe és így a békefeltételek, melyet most már tényleg békeparancsnak nevezhetünk, teljes súllyal nehezedtek szegény hazánkra.

A parlament, a békeszerződés ratifikálására összehívott ülése megrendítő volt. Néhányan elhagyták az üléstermet tiltakozásként. Az ülés végén az összes résztvevő egy emberként állt fel és énekelte el a Himnuszt. Mindenki szemében könny csillogott.

Mivel a mi delegációnk nem volt hajlandó a békeparancs aláírására, a kormány két miniszterét küldte ki Párizsba. Ettől a naptól kezdve félárbocon maradt a nemzeti zászló az összes hivatalos épületen. Ezzel szomorú és eredménytelen munkánk véget is ért. A magyar nép hazafias megértését jellemzi, ezt senki se vette zokon, ezért soha szemrehányást nem kaptunk.

(Részlet gróf Somssich László (1874–1956) emlékirataiból. Összeállította: Somssich Pongrác, Somogy megyei Levéltári évkönyv, 22., 1991)


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »