Zászló a nagykövetnek

Romániának meggyűlt a baja az amerikai nagykövetekkel. Az első történet még augusztus végén esett meg: a Moldovai Köztársaságban állomásozó amerikai nagykövet, James Pettit azt találta mondani az ország függetlenségi napja alkalmából adott nyilatkozatában, hogy „a Romániához csatlakozás az EU-ba való bejutás egyik módjaként – vagy bármilyen másik okból – nem praktikus választás, és nem is olyan döntés, amely jobbá tenné a helyzetet itt, Moldovában”. Ezt talán még lenyelte volna Bukarest, de a következő mondatot már nem: „Moldova nem Románia, saját történelemmel és saját kihívásokkal rendelkezik, többek között azzal, hogy többetnikumú ország, különböző nyelvet beszélő emberekkel, és – természetesen – még ott van a transzdnyeszteri kérdés is, mely még csak nem is áll a központi kormány ellenőrzése alatt, és amelynek különleges státusra van szüksége.” Az egyesüléspárti románok számára ez halálos sértés volt – szerintük a moldovai és a román nép évszázadokon át egy és ugyanaz volt, és csak a történelem két gyilkosának, Hitlernek és Sztálinnak a döntése választotta szét őket. (Ez utóbbi egyébként téves vélekedés: a Molotov–Ribbentrop-paktum előtt jóval korábban, már a XVII. században gyakorlatilag elcserélték a Pruton túli területet Észak-Dobrudzsáért és a fekete-tengeri kijáratért a cári Oroszországgal.)

Mindez történt egy olyan régióban, ahol Románia az Egyesült Államok egyik legfontosabb stratégiai partnere, és ahova a hírek szerint áttelepítik az eddig Törökországban állomásoztatott atomtölteteket. A deveselui támaszponton már működik is az az ultramodern amerikai rakétapajzs, amely hivatalosan védelmi rendszer, de az oroszok országuk elleni fenyegetésnek veszik. A nagykövet nyilatkozata után egyes bukaresti elemzők arról írtak, az Egyesült Államok szégyentelenül diktálja az európai népeknek, hogyan akarjanak élni: együtt vagy külön.

A moldovai botrány után itt a következő, a Székelyfölddel kapcsolatos hisztéria. Történt ugyanis, hogy az Egyesült Államok Bukarestbe akkreditált nagykövete, Hans Klemm elfogadta a székelyföldi vezetők meghívását, és két napra Hargita és Kovászna megyébe látogatott. Nem szokatlan, hogy egy nagykövet elhagyja az ország fővárosát – a budapesti amerikai nagykövet is gyakran megy vidékre, hogy jobban megismerje Magyarországot. Hans Klemm viszont a románok szerint megbocsáthatatlan gesztust tett, mégpedig a megbeszélések során többször használta a Székelyföld kifejezést (amely egyes román politikusok szerint nem is létezik), és engedte magát lefotózni a Sepsiszentgyörgyön ajándékba kapott székely zászlóval. Ez hisztérikus reakciókat váltott ki Bukarestben: a román külügyminisztérium felhívta a diplomatát, és elbeszélgettek vele arról, hogy az „efféle látogatások esetleg létező érzékenységek megsértését és figyelembevételét is előfeltételezik”. Az ország korábbi kormányfője, a börtönbüntetését már letöltő Adrian Nastase arról írt a közösségi oldalán, hogy a nagykövet ezzel a gesztussal ellenszegült a román népnek és alkotmánynak, valamint támogatja a szeparatista magyarok törekvéseit. Egyesek a diplomata azonnali kiutasítását követelték, a világhálós fórumokon pedig példátlan magyargyalázó szitokáradat jelent meg. (A nagykövet később reagált a pohár vízben kirobbant viharra, és arról beszélt, hogy nekik két zászló fontos: saját hazája, illetve a fogadó ország, vagyis Románia lobogója.)

Talán jó is, hogy így történt. Az amerikai diplomata a saját bőrén érezhette – és bizonyára Washingtonnak is jelenti –, mennyire működik a gyakorlatban a romániai kisebbségvédelem, mennyire másodrendű állampolgárok az erdélyi magyarok saját országukban, és hogyan viszonyul a többségi társadalom a kisebbségek szimbólumaihoz. Az amerikai nagykövettel egyébként nem kivételeztek különösebben: a kék-arany lobogó egy standard ajándékcsomag része a pálinka és a régióról szóló képes kiadványok mellett. Korábban hasonlót kapott a térségbe látogató brit nagykövet és sok más fontos ember is, aki tiszteletét tette a magyarlakta vidékeken.

Nem egyszerű egyébként őket odahívni – Bukarest mindent megtesz azért, hogy akit lehet, lebeszéljen a Székelyföldre látogatásról. E törekvésnek a legemlékezetesebb példája, hogy hiába hívják évek óta a katolikus egyház fejét a Kárpát-medence legjelentősebb búcsújáró helyére, Csíksomlyóra. 1999 májusát megelőzően a bukaresti diplomácia és az ortodox egyház nagyon nagy nyomást gyakorolt – sajnos sikerrel – a vatikáni egyházfő stábjára, hogy az országba érkező pápa ne látogasson el híveihez Erdélybe, hanem kizárólag Bukarestben tárgyaljon. II. János Pálnak végül fontosabb volt az ortodox vezetővel, Teoctist pátriárkával való történelmi találkozás (a katolikus egyház feje először jutott el egy többségében ortodox vallású országba), mint a saját hívei, így elfogadta a feltételeket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »