Zaj

A fővárosi Külső utca messze van minden lakott területtől. Rideg, fehér és csonthéjszínű raktárépületek állnak egymás mellett, ráadásul tulajdonosaik még a közéjük húzott drótkerítést is egy helyről vásárolták. Az itt tárolt árukért a mindig ugyanakkor behajtó teherautókon és kamionokon kívül nem is nagyon juthat be más. Persze a tolvajok azért próbálkoztak néha, mert rengeteg pletyka terjengett arról, mit is tárolnak ezekben a raktárakban. De hogy melyik épületben van elhelyezve a remélt zsákmány, azt persze nem tudta megmondani senki.

Sétálgatókat, bámészkodókat végképp nem lehetett látni a Külső utcában. A feketébe bújt biztonsági őrök egytől egyig biciklin érkeztek, legtöbbjüknek a kormányán ott lógott nejlonszatyorban a befőttesüvegbe csomagolt ebédje. Hallgatag, komor emberek voltak, arcuk barázdái közt nagy titkokat rejtettek mindannyian. Senki nem tudott róluk semmit: se a sofőrök, akik bejártak az általuk védett épületekbe, se a munkáltatóik, akik felvették őket. Egymásról se tudtak túl sokat, egész egyszerűen nem beszélgettek. Ez sem csoda, a Külső utca mindig is csendes helynek számított. Ezt a csendet pedig egyszerűen nem illett megtörni. Jó volt így mindenkinek.

Éppen ezért nem gondolta senki, hogy a Külső utcából jön az a zaj, amely éjszakánként megőrjítette a fővárost. Olyan volt, mintha egy soha meg nem álló tank lánctalpai alatt tojáshéj, üvegszilánk és fa tört volna darabokra. Szabályos időközönként a hang felerősödött, mint amikor beindítják a csónak motorját vagy berántják a benzines fűnyírót.

A kerület lakói először arra gondoltak, hogy új gyár létesült valahol, de akkor azt fel is kellett volna avatni, át is kellett volna adni, az ilyesmit ma már nem lehet csak úgy elhallgatni. Utána arra gondoltak, hogy hatalmas, eddig sosem látott repülőgépek landolnak a város mellett egy titkos leszállópályán. Minden percben érkezik egy gép – csakhogy az utasaikat nem látta senki, és nem is tudtak olyan helybeliről, aki elrepült volna ezekkel az óriásokkal.

Aztán persze megjelentek a misztikus elméletek is. Magának a haragos Földnek a hangja ez – mondták egyesek, és rendre hozzátették, hogy ez a zúgó morajlás csak a kezdet: a vég kezdete. Persze nem tudták megmondani, hogy meddig fog tartani és miként fog lezajlani, de nagyon elszántan beszéltek a világ végéről. Nem is nagyon szállt velük vitába senki. A zaj a tudósokat is lázba hozta, tartottak is gyorsan egy kisebbfajta szimpóziumot, de nem tudták megállapítani az eredetét, csak azt, hogy időnként olyan mély regiszterekben szólal meg, hogy azt már nem képesek rögzíteni.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a politika reagált utoljára az ügyre. A Külső utca kerületében tartottak egy rendkívüli testületi ülést – érthetetlen módon zártat. Az újságírók ott tülekedtek az ülésterem ajtaja előtt, de nem szivárgott ki semmi. Be kellett érniük a polgármester későbbi sajtótájékoztatójával, ahol csak annyit mondott a városvezető, hogy a kerület állja a lakosok számára a füldugót, amit lakcímkártyával lehet majd átvenni a házasságkötő teremben. Az Országgyűlésben is napirendre került a morajlás, a pártok egymást vádolták azzal, hogy a lakosságra zúdították az elviselhetetlen hangokat.

Végül a kerület füldugóval felszerelt járőrei találták meg a zaj forrását. A Külső utca 66/A szám alatt található raktár portása unta meg, hogy folyton felébresztik a közelben ólálkodó betörők. Ő aludni akart, és ezért bármire hajlandó volt. Kihangosította hát a saját horkolását. Amikor a rendőrök felébresztették és kérdőre vonták, még neki állt feljebb. Érthető is, hiszen épp a hivatását gyakorolta!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »