Vona Gábor: Lehet-e multikulturalizmus Magyarországon?

Nem. Nem lehet. Itt akár be is fejezhetném ezt az írást, mert aki ezt nem érti, nem érzi, annak talán nincs is mit magyarázni, aki meg érti, érzi, annak meg nem szükséges. De csak nem bírtam az analizáló énemmel, és úgy döntöttem, kicsit utánajárok a multikulturalizmusnak. Előre jelzem, hogy a probléma gazdasági, demográfiai és geopolitikai aspektusait most nem vizsgáltam, kizárólag a multikulturalizmusnak mint eszmének a lényege érdekelt.

Kezdjük ott, hogy Nyugat-Európában a multikulturalizmus már nem kérdés, hanem valóság. Ott a dilemma már nem az, hogy kell-e vagy sem, hanem az, hogy ha már van, akkor hogyan lehet vele együtt élni. Ez pedig, ha mélyen belegondolunk, lehetetlen helyzetbe hozza a nemzeti erőket ezekben az országokban. Ellenzékben még elég azt mondaniuk, hogy elutasítják a multikulturalizmust, a bevándorlást, de amint kormányra kerülnek, szembesülni fognak a nemzeti kormányzás vágya és a multikulturális társadalom valósága között fennálló éles és kizáró ellentéttel. Több millió bevándorlót, akiknek a nagy része ráadásul már sokadgenerációs állampolgár, nem lehet hazaküldeni, hiszen neki a „haza” már ott van – mégha ezt nem is értékeli és becsüli meg igazán. A nyugati populista pártok sikerének óriási próbatétele akkor kezdődik majd, amikor egy multikulturalizmust elutasító programmal működtetniük kell egy visszafordíthatatlanul multikulturális társadalmat.

Ha beleolvasunk az ottani politológiai, társadalomtudományi elemzésekbe, a maximum, amit nyugaton kezdeni lehet a kérdéssel, az a multikulturalizmus erőszakos, szélsőséges álláspontjainak a kritikája és valamiféle mesterséges konszenzus kialakítása a nemzeti ethosz és a sokszínű társadalom szakadéka felett. Ez azonban egyszerre törékeny és egyszerre utópisztikus, amit a mindennapi tapasztalat, az együttélés konfliktusa, a migrációs krízis, az integráció képtelensége és a dominó végén megjelenő terrorizmus lényegében csak tovább gyengít. Az sem véletlen, hogy a működőképes multikulturális társadalom legfőbb ideológusai általában mind bevándorlók – Bhikhu Parekh, Tariq Modood stb. –, ami mintha indirekt módon azt is bizonyítaná, hogy az őshonos, keresztény kultúrkörben szocializálódott társadalomtudósok a probléma feloldhatatlanságától megfagytak, képtelenek innovatív gondolkodásra.

Ez egyébként nem is csoda, hiszen a multikulturalizmus, valamint egy európai talapzatú társadalom és állam között számtalan ellentmondás feszül. És itt most nem csupán arra a vulgáris értelmezésre utalok, amely a bevándorlás folyamata során elvárja, hogy Európa többségi társadalma feladja identitását, miközben az oda érkező kisebbséget arra szólítja fel, hogy őrizze meg identitását. Eme abszurditás belátásához és elutasításához elegendő a józan ész. Az már sokkal összetettebb kérdés, hogy milyen módon működtethető egy állam, amelynek nincs közös ethosza, pontosabban mondva, az a közös ethosza, hogy nincs közös ethosza. Innen pedig már sorjáznak is a hol tragikus, hol komikus konfliktusok. A multikulturalizmus végső logikája alapján London belvárosában az adott muszlim közösségnek joga lehet a saría bevezetésére, ez azonban az állami igazságszolgáltatás egységességének bástyáját robbantaná be. A burkini viselésével vagy a keresztény karácsony betiltásával kapcsolatos pro és kontra vita pedig már a multikulturalizmus groteszkje.

Magam úgy látom, hogy a multikulturalizmus eszméje Európában nem más, mint a témáját és súlyát vesztett liberalizmus evolúciós zsákutcába torkolló agóniája. A XX. század végére a liberalizmus elérte alapvető és előremutató céljait, és ezzel elindult politikai elszürkülése, amit egyre kétségbeesettebb és egyre abszurdabb tematikák megragadásával igyekezett lassítani. Ennek az egyik nyugat-európai vadhajtása a multikulturalizmus.

A mattot érő csavar a történetben egyébként az, hogy a multikulturalizmus által felkarolt bevándorlók egy jelentős része egyáltalán nem akar multikulturalizmust. Ők aztán nem hisznek a kultúrák egyenlőségében és egyenjogúságában, hanem a saját kultúrájuk felsőbbrendűségét képviselik, hiszen olyan területekről érkeznek általában, ahol az etnikai, vallási és kulturális identitásuk megőrzése az életben maradásuk záloga volt. A maguk szempontjából nézve ezért még nem is haragudhatunk rájuk. Sokkal inkább arra a liberális multikulturalizmusra, amely képtelen végiggondolni saját elveinek racionális gyakorlati következményeit. A hívei csupán a „multi” szót értik, de nem értik a „kultúra” lényegét. Valami olyat erőltet, ami előbb-utóbb robbanások sorozatához vezet.

Mostanában sajnos a szó szoros értelmében is…

A multikulturalizmus alapvető tévedése tehát, hogy az adott helyen a kultúrákat egyenlőnek és egyenjogúnak tekinti. Ráadásul ebben az elmúlt száz év fősodratú szociológiai és kulturális antropológiai kutatásai meg is erősítik. Ez azonban egy vaskos tévedés. A kultúrák közötti egyenlőséget és egyenjogúságot laboratóriumi körülmények között még hajlandó is lennék elfogadni, mondván, minden közösség létrehozza a maga szimbólumait, szokásait és működési struktúráját, amelyek értékét nem lehet összehasonlítani, hiszen a maga helyén és idejében mindegyik az adott közösség fennmaradását szolgálja. De pontosan ez az, amit a multikulturalizmus nem képes alaposabban megérteni.

Azt, hogy a kultúrák nem laboratóriumi körülmények között találkoznak, hanem a világban; hogy térben és időben alakulnak ki és nem véletlenszerűen. Ha pedig így van, akkor minden kultúra ott és akkor alakul ki, ahol és amikor erre biztosítottak a megfelelő körülmények. Nem máskor és nem máshol alakul ki, hanem a saját földjén. Minden kultúra a maga környezetében, a maga területén képes közösséget teremteni és nem máshol. A történelem és a történeti földrajz tehát, amiről a multikulturalizmus hívei nem vesznek tudomást. Az ilyen tévedések pedig már sokszor vezettek háborúhoz és pusztításhoz.

Mondjuk ki tehát egyértelműen: minden kultúra egyedi és értékes, de az adott helyen a kultúrák nem egyenlők és nem egyenjogúak. Európában az európai kultúra elsőbbséget és többletjogokat élvez. Ez persze nem zárja ki az együttélés lehetőségét más kultúrákkal egy bizonyos mértékig, ilyen mindig is volt a történelemben, de kizárja a kultúrák közötti határok és hierarchia elmosását. Ahogy nem mondom azt, hogy Indiában a kereszténység egyenlő a hindu kultúrával, vagy Szaúd-Arábiában a muszlim gondolkodással, ugyanúgy tagadom, hogy Európában bármi egyenlő lenne az európai kultúrával.

És ezt nem valamiféle intolerancia mondatja velem, hanem, minden kultúra iránti tiszteletem mellett is, az a történelmi felismerés és az az antropológiai igazság, hogy egy közösségnek szüksége van egy – azaz egy – szerves és elfogadott értékrendre, szellemi-kulturális talapzatra. Ha nincs neki, akkor szétesik, ha pedig több van neki egyszerre – lásd multikulturalizmus – akkor előbb-utóbb azok között versengés alakul ki, amelyik az egyik győzelmével és a másik bukásával ér véget.

Számomra az európai kultúra – minden jelenkori nyomorúsága, útvesztése és önutálata ellenére – érték, amelyet őrizni kívánok. Elsősorban természetesen a saját hazámban, a jelenleg Európa szíveként dobogó Magyarországon.

Nem lehet tehát Magyarországon multikulturalizmus. Mi a nyugattal szemben még választhatunk. A történelem furcsa fintora, hogy Kelet-Közép-Európa régiója évszázadokon keresztül egy felzárkózási lázban égett, egyúttal egy folyamatos lemaradási szindrómától szenvedett. Mi, magyarok is azokat tekintjük a legsikeresebb időszakainknak, amikor szerves módon tudtunk bekapcsolódni az európai áramba, mint amilyen az Árpád-kor vagy a kiegyezés utáni évtizedek voltak. Most azonban fordult a kocka, és az eddigi hátrányunk előnnyé vált. A nyugat-európai fejlődés ugyanis, úgy tűnik, a multikulturalizmus gyilkos csapdájába esett, és vagy egy végletekig zaklatott jövő vár rá, vagy egy nyugodtabb, de ez utóbbi esetben az már nem lesz Európa.

Mi azonban még választhatunk, és dönthetünk úgy, hogy nem lépünk rá erre az útra. A multikulturalizmus helyett a monokulturalizmus útját járjuk tovább, annak ugyan minden kérdésével, problémájával, de egyértelmű európaiságával.

Végül álljon itt még egy fontos, ide kapcsolódó gondolat. A monokulturális Magyarország eszméje talán sokaknak egyfajta bezárkózásnak, provincializmusnak tűnhet, de az én esetemben ez nagyon nincs így. Azért képviselem a monokulturalizmust, mert biztosan hiszem, hogy az adott térben és az adott időben egy közösség számára csak egy egységes és történelmileg szerves módon kibontakozott kulturális szövet jelent lehetőséget a fennmaradásra és a fejlődésre. Minden szervetlen és idegen befolyás káros és végzetes lehet, ahogy azt nyugaton láthatjuk. Mindez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy más kultúrákat, eszméket és vallásokat ne tiszteljek és értékeljek nagyra. Sokszor a sajátjaim, a nemzeti oldal számára érthetetlen módon vagyok képes lelkesedni más népek kulturális teljesítményeiért. Sőt, azt vallom, hogy más kultúrák megismerése, megértése és bizonyos tanításainak az alkalmazása az, ami hozzásegíthet bennünket saját kultúránk megmentéséhez és új erővel való megtöltéséhez. (Ezzel kapcsolatos megnyilatkozásaimat általában rendre ki is szokták ragadni és félremagyarázni, de ez a politikai része, ami most teljesen másodlagos.)

Azonban azt mindenképp hangsúlyozni kell, hogy az esetemben nem valami modernista szinkretizmusról van szó, amikor Szűz Mária a kis Buddhát dédelgeti, akinek az egyik kezében egy félhold, a másikban meg egy hexameter található. Nem. Arról van szó, hogy minden nagy kultúra érték, amelyből, amelytől lehet és kell tanulni. De ez nem azt jelenti, hogy át kell lépni egy másik kultúrkörbe, pláne nem közösségi értelemben, hanem azt, hogy a sajátunk vérkeringését kell új szempontokkal, kihívásokkal felfrissíteni.

A kultúra tehát számomra egyáltalán nem egy statikus dolog, hanem dinamikus, amely folyamatosan alakul, fejlődik, és amelynek nyitottnak kell lennie a párbeszédre, a találkozásra más kultúrákkal. Mindezt én metakulturalizmusnak hívom, és a nyitottságot, a kölcsönös tiszteletet és a párbeszéd szükségét értem alatta, azt a képességet, hogy az ember maga felé néz, és ott találkozik olyanokkal, akik erre szintén képesek.

A metakulturalizmusra viszont csak az képes, aki magabiztosan és büszkén birtokolja a saját kultúráját, vagyis akinek van élő monokulturalizmusa. Akinek pedig már nincs kultúrája, annak marad a multikulturalizmus. Ez pedig nem más, mint saját kultúránk elvetése, elárulása és a bárminemű kultúrára való képtelenség.

facebook


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »