Volt rá energiánk – Lesz rá energiánk? – Első rész

Volt rá energiánk – Lesz rá energiánk? – Első rész

Gondolatok a nyersanyag-, és energiaéhségről, a megújuló energetikáról, a klímaváltozásról, az
ökorettegésről és a „globális felmelegedés hiszti”-ről… – Jelen cikknek nem feltett szándéka, hogy egzakt, forrásokkal és számsorokkal sűrűn terhelt tudományos dolgozatként szolgáljon. Aki akarja, a benne leírt tényeket a legvégén megadott és egyéb irodalmi forrásokból ellenőrizheti. Persze, bizton azt sem állítom, hogy mindenben tökéletesen igazam van. Bár sok szempontból nem tűnik annak – ez főként egy véleménycikk.

„Rivalizálás”. Verseny. Versengés. Maga, a „rival” szó latinul forrást jelent. A „forrás” akárcsak magyarul, latinul is nemcsak konkrétan a tiszta ivóvíz felfakadását jelenti, hanem átvitt értelemben vett, minden más forrást, erőforrást is. Nyilvánvaló, hogy az emberiség hajnalkorán a különböző csoportok rivalizálása, versengése az erőforrásokért még valóban a forrásért való versengést jelentette, de nem sokkal később már az egyéb forrásokért vívott harcot is. És azóta is…

Az, hogy mi az érték, és mi az értéktelen, azt pusztán kereslet ténye, és nem annak az árunak hasznosság dönti el. Az arany és a heroin például (csaknem) teljesen haszontalan holmik, azaz értéküknek nullához közelítőnek kellene lennie. Ma azonban magas ára van olyan dolgoknak is, amiről az emberek jó része azt sem tudja, hogy micsoda, például a szelénnek, a galliumnak, vagy bitcoinnak. Normális ez? Hát kérem, ahogy szokták volt mondani, az, hogy ki a pszicháter, és ki az ápolt, gyakran csak az dönti el, ki felé néz az asztalfiók, nem a gondolkodásmód, tehát, hogy mégis mi a „normális”, azzal bizonyos határig bánjunk csínján.

A neolitikumból kilépő, a követ és a kőkorszakot letevő, az ókorba belépő emberi társadalom első fontos nyersanyaga az első, kohósításra alkalmas, először használatba vett fém, a réz volt, mivel a réz könnyen felismerhető ásványokból nyerhető és viszonylag egyszerű módon fémmé alakítható, könnyen megolvasztható és érceiből könnyen redukálható. Nem mellékes dolog ez, hiszen a cink például olyan gonosz, hogy faszénnel izzítva a kohó hőmérsékletén egyszerűen elpárolog, és nem hagy mást maga után, mint az elképedt kovácsot. Ezért is nevezték el az ógörögök a cink-szulfidot szfalerosznak, (szfalerit) azaz csalfának, mint a bővérű asszonykát: lám, íme a nehéz, fekete kő, mindenki látja, hogy ez bizony érc, és ott terem az ólom és a réz ércei mellett, és belőle annyi valósul meg, mint a választási ígéretekből. Egészen Agricola és Basilius Valentinus koráig maximum dobálózni tudtak vele, mikor rájöttek a trükkjére.

A réz azonban ugye, nem ilyen, márpedig a fém alkalmasabb szerszámkészítése, mint a fa, a kő, a csont. Az óegyiptomi civilizációnak bőven volt reze a Sínai-félsziget és a Negev-sivatag kézi fejtőiben „horpáiban”, uralta is a nyugati világot. A legtöbb réz Ciprus szigetén volt, maga a név is ezt jelenti Cyprum görögül, Cuprum latinul rezet jelent. Rudabányán legkevesebb ötezer éve szintén bányászták a rezet. Hanem a réz korát hamarosan felváltotta a bronz kora: az ónnal ötvözött réz a tiszta vörösréznél sokkal kedvezőbb mechanikai tulajdonságokkal bíró anyag. Használata túlélte nemcsak a vas, hanem az alumínium és kompozitanyagok korát is, hiszen egyes technikai célokra ma is használatos. A Földközi-tenger kis ónkészletei, az ónérc, a kassziterit lelőhelyei azonban igen rövid idő alatt kimerültek, és ezért az ón birtoklása a hatalmat jelentette.

A bronzkor tengeri fuvarosai a főníciaiak voltak. Bár maguk sem filozófusokat, sem tudósokat, sem művészeket nem tudtak felmutatni, mégis fennmaradt a nevük és egykor volt hatalmuk híre. Összelopkodtak mindent: fémművességet, térképeket, ábécét. Mert ők tudták, amit az egyiptomiak, sumérok, káldeusok, lűdek nem tudtak: azt, hogy honnan lehet ónt szerezni. A főníciaiak egészen a Brit-szigetekig, Cornwall érchegyeiig hajóztak ónért, mikor a görögök számára még ezer évvel később is „Herkules oszlopai”-nál azaz Gibraltárnál véget érni látszott a világ. Főnícia az első, de az óta is találó példa arra, ami a XXI. században is evidencia: 1. ha van nyersanyag, nem számít hol van, akár a világ végén is, ha arra kereslet van, akkor az kitermelendő és elszállítandó (lásd: Avatar). 2. az őslakosokat, ha ez nem tetszik neki, nem adják szépszerével, egyszerűen le kell mészárolni őket a fenébe, legfeljebb megmagyarázzuk, hogy tulajdonképpen ezek terroristák. 3. aki monopóliumot birtokol, addig emeli az árat, amíg nem szégyelli.

Főnícia kereskedő-hajós városállamai nem is tudták már hová emelni az ón árát, össze is hordtak annyi gazdagságot, amennyit nem szégyelltek, és sémik lévén, semennyit se szégyelltek. Aztán megtapasztalták azt, amit a világ mai urai azóta sem hisznek el: de újra és újra ugyanúgy meg fognak tapasztalni: a pénzt nem lehet megenni. A gőg letaszít, a könnyen szerzett vagyon könnyen elvész, és a gazdagság, ami felfuvalkodottá, istentelenné és nagyképűvé tesz, azt eredményezi, hogy elhagynak a barátok és a szerencse. Végül marad a puszta nagy harc, ami csak arra jó, hogy könnyű legalább egy nagyot behúzni.

Főnícia katasztrófája az volt, hogy a Kr.e. XV. század folyamán kezdetben a Kaukázusi-térségben, majd onnan viharosan terjedve, Közép-Európában és Kisázsiában szinte egy időben felfedezték a vas érceit és kohósításának titkát, melyet a görög mitológia Hephaisztosznak tulajdonít. (Megemlítendő, hogy a sánta kovácsisten kultusza kisázsai eredetű és a görögök Hephaisztosza eredetileg – bronzkovács (és aprócska, mint a bányásztörpök). Miért? Mert sánta. Nem azért sánta, mert Zeusz rásújtott rossz gyermekére. Sántaságának oka az idült arzénmérgezés, mely a szennyezett ércek feldolgozása során a fújtató által kiporzó anyagba kerül, és a térdelve dolgozó kovács azt beszívja, míg a fújtatót állva kezelő segéd nem. A sántaság foglalkozási ártalom volt az ókor réz-, és bronzfeldolgozó mestereinél. A feministák ma sem igényelnek kohászkvótát, se ércbányászkvótát.) Szóval, a vas mindent tud, amit a bronz, mindet jobban tud, és ércei nagyon sokfelé hozzáférhetőek, a szkíták és a türk lovas-nomádok kiváló fegyvereik és nyílhegyeik gyártáshoz például a egyszerűen a sztyeppei mocsarak (kénmentes) gyepvasércét, vas-hidroxidját használták fel. A szkíták már Kr.e. XVIII. században vashegyű nyilakat készítettek. Aki kíváncsi arra, hogy mennyi nyílhegyet gyártottak a belső-ázsiai lovasnomádok, menjen el Hejőkeresztúr keleti határába, a Muhi csata mezejére, és nyomja le az ásót, hétszázhetven évvel a csata után. Az első igazi „vasba öltözött birodalom” azonban mégis a hettiták indoeurópai népe volt, akik vas fegyvereikkel kettévágták az egyiptomi bronzkardokat a Kr. e. 1296-os kádesi csatában megsemmisítették a fáraó seregét. Nem volt azért az akkoriban még annyival jobb, mint a bronz, a több csata után Mariusnak két napot kellett adni a légióinak, hogy kiegyenesítgessék az össze-vissza görbült kardjaikat, de olcsó és nagy tömegben hozzáférhető volt. A főníciaiak az ónjukat hamarosan a hajukra kenhették, és büszke városaik nemsokára ki voltak szolgáltatva a hettita, majd a méd, majd a perzsa, majd a makedón uralkodók kényének-kedvének. Így múlik el a világ dicsősége. Kr.e. 520 után a főníciai hajóhad már csak a perzsa nagykirályok parancsait volt hivatott követni. Akkor is inkább rúgták, mint küldték.

A hatalmas és büszke Róma uralmát nem a kereszténység törte meg. Plasztikusan fogalmazva: nem azért kel fel a nap, mert kukorékol a kakas, hanem azért kukorékol a kakas, mert kel a nap. A kereszténység a már szétzüllött Birodalom romjain szökkent virágba. Nem is a friss keleti lovasnépek csapásai ölték meg Rómát. Rómát az ölte meg, hogy gazdasági rendszere, amely leginkább napjaink rabló-, és kamatkapitalizmusára emlékeztetett, önpusztító volt, a politikai berendezkedése társadalmilag és ökológiailag egyaránt csődbe juttatta a Birodalmat.

Róma megvalósította azt, amit ma globalizációnak nevezünk. A birodalom értékes központi területeiről minden termelő tevékenységet kiszerveztek a provinciákra, az olcsó rabszolgamunkát használó latifundiumok gabonaáraikkal alátettek a magánparasztoknak, a kistermelők piacaikat elvesztve csődbe jutottak. A nincstelenek tömege a nagyvárosokba özönlött és segélyen tartott, lebutult, gondolkodni is lusta, manipulálható plebs-sé süllyedt. Itáliában a földek parlagon álltak, és a gabonát a büszke Róma Egyiptomból, Lybiaból és Hispániából hozta. A „proletár” latin kifejezés. Proles, azt jelenti utód: azaz a proletár az, akinek mása sincs, csak a kölykei. Ismerős helyzet, ugye? A vagyoni különbségek elképesztő méreteket öltöttek, a szegények még szegényebbé, a gazdagabbak még gazdagabbá váltak, a latinok megvalósították a ma latin-amerikainak mondott állapotokat. Általánossá vált az intrika, a szószegés, a címek megvásárlása, a korrupció, a homoszexualitás, a szabadosság, az örökségvadászat. Ilyen körülmények között a hadsereg ütőképessége lassan nullára csökkent, mert harc nincs önfeláldozás, bátorság és büszkeség nélkül) A korabeli kereskedőmultik mindent kiszipolyoztak, a földművelő multikat pedig annyira érdekelte a gyarmat sorsa, mint – manapság. Hogy ostorozta Aurelius a kortársait? Elnőiesedett (feminizálódott) a népük: keménység helyett kényelem, adott szó helyett intrika, írta. Ma már el se hinnénk, hogy Észak-Afrika ma forró szélfútta csontszáraz homoksivatagaiban akkoriban még zöld búzamezők hullámoztak, csak a rablógazdálkodás elpusztította a talajt, a cédrus-, és olajfaerdőket kivágták – az olajfát törvénnyel tiltották ki, mint hazánkból a cukorrépát, hogy ki ne szorítsa (odavaló, alkalmas lévén) – a többre becsült (tájidegen, ökológiailag nem odaillő) búzát – hogy helyet csináljanak a gabonának. A téli viharos esők a tengerbe mosták a fekete földet. Így teszi tönkre a profit a környezetet, s ezzel az országot, mert egészséges ország nincs egészséges környezet nélkül. Hamarosan a hajók már meg sem tudták közelíteni a ma Tunéziában lévő Leptis Manga kikötőjét, ahol a Kr.u. I. században még évi ötszázezer tonna gabonát raktak hajóra, ahol Plinius szerint minden elültetett búzaszem százötven szemet adott, a IV. század elejére már nem volt olyan sekély járatú hajó, ami odajutott volna – igaz, nem is volt már miért. Ma a környék terméketlen sivatag, az egykori kikötő öt kilométerre van a mai parttól. (Ugye, nem gond egy kis klímaváltozás?) Diocletianus nemcsak a keresztényüldözésben jeleskedett, de gazdasági, pénzügyi, jogi és katonai reformintézkedéseivel megpróbálta a lehetetlent: megmenteni a Birodalmat. Ez ideig-óráig működött is, de hamar bebizonyosodott, amit korunk társadalmán is látunk: az erkölcsi hitványságon, a szellemi semmirekellőségen hosszabb távon semmiféle gazdasági reform vagy technikai fabrikáció nem segít. Diocletianus tüneti kezelése is éppen ezért nem vált be, mert az alap-okhoz, a társadalmi dekadenciához, az erkölcsi züllöttséghez nem nyúlt. Az erkölcstelenség kifinomult Birodalma átadta a helyét az egészséges lelkű barbároknak. Mert a pénz nem minden. Aranyért szinte mindent kapni – csak a legfontosabbakat nem: becsületet, hűséget, tisztességet, észt, szorgalmat, akaratot, egészséget, ezeket megvenni nem lehet, legfeljebb eladni. De szinte minden más eladó aranyért.

Más kérdés, hogy ez sem volt így mindig, hiszen ma ugyan az arany ára nagyságrendileg közel százszorosa (jellemzően kb. 70-80-szorosa) az ezüst árfolyamának, de például az ókori egyiptomiak többre becsülték az ezüstöt az aranynál. Miért? Vicces, de azért, mert az arany sárga. Nem azért, mert nem tetszett nekik a sárga szín, hanem azért, mert az arany természetes előfordulását, ha nem keverik össze a pirittel, könnyen megtalálható, addig a színezüst előfordulása nemcsak ritka, de megkeresni se könnyű. Zárójelben jegyzem meg, hogy Kőműves Kelemen története legalább háromezer évvel idősebb a jelenlegi dévai kővárnál, és ezt nemcsak onnan tudjuk, hogy a nagy építkezések követelte emberáldozat bronzkori (kelta, germán, de szkíta is..) szokás. E ballada elődje valószínűleg már akkor létezett az erdélyi hegyek között, mikor még vas nem volt. Hanem onnan is, hogy az építők fél véka ezüstért és fél véka aranyért dolgoznak, azaz, a szerződésben megadott bér (amely még tizenkét részre osztva se kevés, más kérdés, hogy tizenkét kőművesmester az legkevesebb még hatvan építőmunkást, százhúsz fogatost és több tucatnyi segédszemélyzetet is jelent) értékhányadai kb. egyformák, márpedig az ezüstnek utoljára a kései bronzkorban volt az aranyhoz mérhető ára. Miért „értéktelenedett el” az ezüst? Hogy lett belőle…sok?

Hírdetés

A válasz erre paradox módon az ólom, mert a természetes ólom-szulfid, a galenit nagyon sok, jelentékeny mennyiségű ezüstöt tartalmaz. Ezüsttartalma akár a 1,5-2%-ot is elérheti, ami nem tűnik soknak, de aki vágott már bele a turcbányai tömzsökbe, és szakadt le előtte mázsás galenittömb, az tudja, hogy jé, hát ezzel egy kiló ezüst is jön! Hogy ki és mikor ismerte fel a nyers ólomérc ezüsttartalmát, nem tudjuk, de azt igen, hogy a rómaiak már veszettül finomították az ólmot, sőt, a nyers ólomöntecsekre rá is ütötték, hogy „nyers” (cr- crudum)-e az ólom, vagy már kinyerték belőle az ezüstöt. Mivel a birodalomban sokfelé voltak ólombányák, meg rabszolga is, tekintettel arra, hogy közismerten az ólombányászat sem éppen olyan szakma, melyben a feministák női kvótát követelnek, a Kr.e. I. századra a római ólomérc-termelés drasztikusan felfutott, a középkori elejének értékének sokszorosára, annyira, hogy az ólomkitermelés csak az ipari forradalom idején űberelje majd ezt – és hirtelen sok lett az ezüst. A római ezüst arra volt jó, hogy a Római Birodalom globális kereskedelmet kezdjen el folytatni, azaz Arábiából, Indiából, Ceylonból, Kínából, illetve az indokínai Fűszer-szigetekről hatalmas lelkesedéssel hozzon be, mit is? Gyakorlatilag tök felesleges (99%-ban hölgyek igényét kielégíteni hivatott) luxusholmit, exkluzív divatárut – fűszereket, legfőképpen borsot, szegfűszeget, gyömbért, meg illatszereket, parfümöket, kenetolajokat, masztixot, tömjént, elefántcsontot, állatbőröket, gyémántot, zafírt, jádét, selymet is. Talán meglepő: a Vörös-tengeri kikötőkből a Kr.u. I-II. században már évi több mint háromszáz római hajó indult az indiai partokhoz, és valószínű, több tucatnyi „a szorostól keletre”, azaz Kína felé is elhajózott. Az európaiak kereskedelme azonban egészen addig, míg a XVIII. században át nem vette a vezető szerepet az ököljog, Ázsia felé erősen deficites volt, boron, mézen, rézen és ólmon kívül kelet felé csak nemesfémpénz ment. Mikor Clive 1757-ben berúgta az ajtót a bengáli nagymogul kincseskamrájába, ott több mint háromnegyed részben európai vert pénzt talált- bizánci aranytól velencei dukáton keresztül – igen , hatalmas mennyiségű római sesterciusig. Róma előkelő hölgyeinek luxusfogyasztását deficites külkereskedelme ellenére évszázadokig finanszírozni tudta.

Az ezüstkitermelés mellékterméke lett a hatalmas mennyiségű ólom, azaz, a rómaiak úgy jártak az ólommal, mint az Egyesült Államok hadiipara a hatvanas években a szegényített uránnal: ott van dögivel a fém, feladat kéne neki, különben szemét! Ekkor terjedt el az ólom parittyalövedék (Dávid még kaviccsal küldte kupán Góliátot), amellyel messzebbre, pontosabban és halálosabban lehetett lőni, az ólomtető a templomokon és villákon, majd az ólomedény és az ólom vízvezetékcső. Meg a szokás, hogy a drága méz helyett a rómaiak ecetes savanyú bort ólomkupában, ólomedényben forraljanak, és édes ízű ólom-acetátot („ólomcukor”) nyerjenek, amely megédesíti az ételt és az életet – fájdalom, idült ólommérgezést okozva, és ezzel tömeges ideggyulladást, terméketlenséget és szellemi hanyatlást előidézve köznépben-patríciusban egyaránt. Caligulának még alkimista módon arzént kellett desztillálnia, hogy a tehetséges fiatalember meghülyüljön, és vérszomjas zsarnokká váljon, pár évszázaddal később már Róma „elitje” fogatlan, gyenge fizikumú, és szellemileg hanyatló társaság volt komplett – az ólomtól (is). A nagyságos patríciák szerették az édeset, a következmény: ha szültek is, ólommérgezett, fejletlen csontozatú, agylágyulásos, szellemileg terhelt gyereket. Az ugyan nem állítja meg a szőke germánt, vagy Attila harcos hunjait. Csak, mert csinálni kellett valamit a sok ólommal. Így jár, ki a gazdagságot hajszolja. De maradjunk az ezüstnél, aranynál.

Ma már a magyar nép irigy és tehetetlen nosztalgiával tekint Károly Róbert és Nagy Lajos államára, nem is beszélve Hunyadi Mátyásról. Mikor még a Szent Korona királyságának partjait három tenger mosta! (összement a mosásban) Reálisan megítélve azonban, hát, nekik igencsak könnyű dolguk volt.

Károly Róbertnek nem volt nehéz dolga nagyhatalmat építenie. Minden feltétele megvolt hozzá. Mert ő már tudta, amit majd Montecuccoli majd csak háromszáz év múlva ír le, hogy a háborúhoz csak három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Le kell számolni az oligarchákkal, a semmirekellő oláh vajdával, bárkivel? Jó aranypénzt veretek, a saját aranyamból, és hipp-hopp terem hirtelen minden: paripa, fegyver, páncélos vitéz, foszlós cipó, tüzes bor, jó nő, rossz tanácsadó.

Károly Róbert Magyarországa – Nagybörzsöny, Telkibánya, Igló, Rozsnyó, Beszterce, Selmec, Körmöc, Abrud, Nagybánya, Radna, Kapnik – adták a korabeli Európa aranytermelésének háromnegyed részét, az ezüstnek közel a felét. A Kárpát-medencei ércövezet arany-, ezüst-, fém-, és sóbányái a XIV, XV. század során ontották a jövedelmet. Ebből aztán már könnyű legénykedni. Ma már nosztalgiával emlegetjük, hogy meghalt Mátyás király, így hát oda a populista, nem jogállami, demokráciadeficites, nem független, illiberális, fasisztoid jogszolgáltatási gyakorlat (népies nevén: az igazság) , az óta jogállamiság van (igazság helyett), de ne feledjük, hogy egyrészt nagy despotánk halála után két évvel Kolumbusz leszúrta Aragónia zászlaját a rézbőrűek földjén, de nem ám rezet, hanem aranyat keresve, másrészt – köszönhetően a Fugger-Thurzó féle rablógazdálkodásnak, hiába, a bankárlélek – lassanként kimerültek a Magyar Királyság arany-, ezüstbányái, termelésük 1550-re az 1350-es szint egytizedére süllyedt. Magyarországnak a XVI. század elejétől nincs aranya, ergo, nincs pénze, ergo, nincs gazdasági és katonai ereje, ergo nincs hatalma, ergo kuss – ez a helyzet ma is. Spanyolország viszont ekkoriban jutott hozzá a tengerentúl szinte korlátlan nemesfémvagyonához, egyrészt hatalmas aranymennyiséget öntve Európára hatalmas inflációt okozott, másrészt sikeresen elérve, hogy Európa addigi kincseskamrája kapitulált a török előtt.

II. Lajos királyunk védhetetlen helyzetbe hozásában, a kincstár kiürítésében „elévülhetetlen” érdemeket szerzett Fortunatus Imre nevű nagyban játszó “piramisjátékos”, korabeli királyi kincstárnok is, akit a mai Wall Streat-i bankcsőd-összehozók méltán tekinthetnek mesterségük megalapítójának. Azt, hogy nevezett személy mely vallási-etnikai csoporthoz tartozó volt, az olvasó fantáziájára bízom. Kolumbusz és Vasco De Gama földrajzi felfedezései előtt a törökök busás hasznot szedtek a levantei kereskedelemből, annak megadóztatásából, a kerülőutak megtalálása után az Oszmán Birodalom gazdasága megroppant, ezért új források után kellett néznie, ezért indítottak hódító háborút Európa szíve irányába, azaz a nagy nyugati kapitalista társadalmi rendszer kialakulása kifejezetten Magyarország kárára történt. Európa egészen addig a füle botját se mozdította a török ellen, míg 1571 után Szelim szultán – Szulejmán fia, akit a török történetírás csak „részeges Szelim” néven emleget, el akarta ragadni Ciprust Velencétől, mert ott remek borok teremnek. Ez borkereskedője, bizonyos Joseph Nassy felbiztatására történt – akinek etnikai-vallási hovatartozása megint csak az olvasó fantáziájára bízott – aki szerette volna magát ottani alkirálynak kineveztetni. Ennek a következménye lett a tengeri háború, amely a lepantói csatában csúcsosodott ki, hol a Velence segítségére siető spanyolok, Asturia hercege vezetésével végül fossá verték a török flottát. Hajedin Barbarossa tengernagyot a szultán elcsapta, ő maga pedig nem sokkal később részegen elesett, és beverte a fejét egy márvány mosdókádba, és meghalt. Nem vele, hanem Szokoli Mehmed nagyvezér sírba szállásával pedig elkezdődött a birodalom felbomlása. Ugyanis a csalódott és alkirályságát fújható Józsi bérgyilkost küldött a nagyvezírre, és 1579-ben végül ők is megtértek a kárhozat tüzére.

Természetesen azért a nagyságba belehabarodott Spanyolországot se irigyeljük túlságosan, mivel aranyért minden kapható, a hatalmas nemesfémvagyon gyakorlatilag minden termelő ágazatot likvidált Spanyolországban, szinte mindent importból oldottak meg, ezért odahaza nem maradt semmi. Az angolokkal szembeni tengeri harc elvesztését követően 1610-ben Spanyolország lényegében államcsődöt jelentett – és, hogy a spanyol történelmet a szlovák történelemhez hasonló tömörségben tekintsük át – a mai napig úgy maradt.

Ha már Spanyolország, az ár-érték viszonylatára jó példa egy amerikai nemesfémbánya-történet: a dél-amerikai aranytartalmú kőzetek feldolgozása során a spanyol mineralógusok –mondhatni, alkímisták – új fémet nyertek. Sápadt volt, mint az ezüst, de ugyanolyan „nemes” – nem korrodeáló, nem rozsdásodó, savaknak ellenálló – mint az arany. Elnevezték ezüstöcskének, azaz ezüst-hulladéknak. Ezüst, spanyolul: La Plata, így lett ebből az anyag La Platina. Úgy jártak vele, mint a rómaiak az ólommal: kezdeni kellett vele valamit. De nem tudtak. A platinát akkoriban semmire se nézték, tudták, hogy szívós, nem rozsdásodik a vízben, meg jó nagy a sűrűsége, ezért jobb híján tömbökbe öntve egyszerűen csak ballasztnak használták a hajófenekekben, ha manapság találunk egy ezüsttel megrakott spanyol gálya maradványait, bízvást állíthatjuk, hogy a benne talált „értéktelen ballaszt” értéke sokszorosa az ezüstrakománynak. (Mivel ma a platina azonos tömege durván százötven-kétszázszorosát éri az azonos súlyú ezüstnek.) Mivel ma a platina már jól eladható, akkoriban meg nem volt rá kereslet. Eladni. Ez a lényeg. Ahogy Kína elad.

Kína Huang-Ti óta, ötezer éve nagyhatalom. Miért van sok kínai? Mert nincs emberfeleslege. Mióta ember nagy tömegben él a bolygón, akár a patkány, alapvetően gabonát eszik, a húsfogyasztás csak nassolásnak tekinthető. Én magam is vegetáriánus vagyok, azaz csakis növényevő állatokat eszek (eltekintve a süllőtől és a harcsától). Az európai búzát termeszt, mert itt az él meg jól, az afrikai kölest, az amerikai kukoricát. (Kenyeret ugyan nem lehet csinálni minden gabonából, de sört igen!) Ezekből – mármint búzából, kölesből, kukoricából – egy ember már kézi eszközökkel és faekével is több hektárt meg tud művelni.

Ázsia a teraszos rizsművelésre állt rá. Ez viszont, szemben a búzával, kölessel, tengerivel, rengeteg munkáskezet igényel: sokkal többet, mint a szárazföldi gabonák. Lényegében: akármennyit. Míg a többi kontinens túlnépesedett, időnként háborúkkal kellett létszámot csökkenteni, addig Kínában ötezer éve nincs háborús kényszer. (L’ Pour L’art háborúznak.) Ezért vannak sokan. A kínai a nemkínait barbárnak tartja. Ők a középső Birodalom, van a menny és a pokol. Ja, meg vannak a barbárok, de az lényegtelen. A kínai féltve őrizte technológiai titkait: a porcelánt, a selymet, az értékes fűszereket. A puskapor ugyan hamar közkinccsé vált, azért ilyen világboldogító erőt mégse’ lehet monopolizálni, de Kína évezredeken át megélt abból, hogy olyanjai voltak, ami másnak nincs, és ezeket a holmikat eladhatta. Aztán, mikor ezek a titkok a XVIII. századtól nem voltak titkok többé, Böttger Meisenben felfedezte a porcelángyártást (ő is aranyat akart csinálni, de val. szeg jobban járt így…), a selyemhernyópetéket kicsempészték, a fűszereket Amerika olcsón adta, Kína hirtelen egy züllött kormányzatú, kaotikus belső viszonyú félgyarmat szerepében találta magát, aki nem való másnak, csak az indiai ópium felvevőpiacának. Most, hogy Kína visszatér a világ élére, nincs csoda: épp ellenkezőleg: a világ rendje áll helyre kétszáz év anomália után, ennyi történik, nem több.

Kína ma is dirigál, mert van lítiuma, Európának meg nincsen, márpedig, nagyon úgy néz ki, hogy a XXI. század sztár-nyersanyaga a lítium. Ezért is van ám félnivalója egyes Dél-Amerikai államoknak, ahol annak idején sok salétromot hordtak el, ma a sivatag homokjának semmirevaló sójában annál drágább holmit lehet észrevenni: lítiumsókat. Ehj, egyből megérkezik a demokráciadeficit, ha valakinek túl sok vagyona van, és bennszülött, ehj, nem kell az neki…biztosra vehetjük, hogy Bolívia és Chile 2019 őszi belső válságának és tömegmegmozdulásainak az ég adta egy világon semmi köze sincs az országok jelentős chilei salétrom, azaz lítiumsó-készletéhez, még véletlenül sem történt senki részéről semmiféle titkosszolgálati beavatkozás….ugyebár….

Az, hogy mely nyersanyag mennyit ér, láthatóan ha nem is pillanatok, de némi gazdasági trend hatására pár év vagy évtized alatt elképesztő mértékben tud fordulni. A példákat napesti lehetne sorolni, mint például hogyan omlott össze Brazília kaucsuk-impériuma, Manaus 1900 körül példájában a maga korában Dubait idéző gazdagsága, mikor Holland-Indiában elkezdték tömegesen termelni ültetvényeken a kaucsukot, vagy miképpen lett semmivé a zafír-, és rubinbányák jövedelme, mikor elérhetővé vált az olcsó szintetikus rubin, és lett az exkluzív drágakőből közönséges nyersanyag, egy alkatrészdarabka a lézerben. Az, hogy 1979-ben a recski rézbányából kitolták az utolsó csillét (bár a Középső-György táróban ma is van pár…) 40 éve logikus és gazdaságilag indokolt döntés volt: a mélyművelésű rézkitermelés, amely ráadásul nagy tömegében nem is kalkopiritből (réz-vas-szulfdid) vagy kupritból (réz-oxid) áll, hanem ronda fekete enargitból (réz-arzén-szulfid) amely mérgező és nehezen feldolgozható, az akkori nyersanyagárak mellett a Mátrában veszteséges volt. Ma már ez nincs így. A réz ára többszörösére emelkedett, a Lahóca érce e mellett ezüstöt, aranyat bőven tartalmaz, de ami igazán kellő belőle: a szelén. Ami 40 éve szemét volt, ma az elektronikai ipar kulcsnyersanyaga, ami akkor sz.rt se ért, ma keresett nyersanyaggá vált. A recski érckitermelés újraindítása gazdasági, mérnök-közgazdasági szemmel nézve elkerülhetetlen.

Hogy mit hoz a jövő? Sose tudhatjuk. Erre a helyes válasz nem is az, hogy ezen bazírozunk, hanem az innováció, a kutatás, és a felelős környezetgazdálkodás, és az, ami ezekből következik: a gyors, határozott reagálókészség és az előre gondolkodás. Plasztikusan szólva, ahogy az egyszeri kiképző őrmester mondta, nem tudhatjuk, hol és milyen harcban fogunk részt venni, de egy biztos: minél edzettebbnek, erősebbnek kell lenni, és minél jobban lőni. A többi változhat, de ez, ha megvan, ez biztosan nem árt….

Követéssel nem lehet előzni. Követéssel csak lemaradni lehet. Előzni az fog, akinek gyorsabb a kocsija, vagy aki tud egy jobb utat. Ebben benne van az eltévedés is – ezért kellenek a kiművelt emberfők és a felelős államférfiak, hogy az agyukra, ne dzsipíeszre hallgassanak. De vajon mit mond ma a dzsípíesz, és mit mond a józan ész, merre menjen, aki a jövő technológiáját keresi?

Folytatása következik…


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »