Vita a szabadkőművességről – két újabb írás

Vita a szabadkőművességről – két újabb írás

Relativizálás, kettős mérce, elfogult szelektálás – máig ez tematizálja a magyar múltat.

A hálózatkutatás megkerülhetetlen

Történészként megdöbbenve olvasom azokat a szakmabeli véleményeket, amelyek szerint a szabadkőművesség politikai szerepvállalása és befolyása a történelem eseményeiben – akár Trianon történéseiben – pusztán kitaláció, konteógyártás vagy mese lenne. Mivel a polémia során megjelent cikkekben többször hivatkoztak az én kutatásaimra is, megszólítva érzem magam, hogy saját eredményeimmel támasszam alá a titkos társaságok, hálózatok jelentőségét.

A pályám elején szembesültem azzal, hogy az általam feldolgozott és értelmezett levéltári források nem illeszthetők be abba az általánosan elfogadott (kizárólagosnak és szakmai­nak nyilvánított) értelmezési keretbe, amelyben a Kádár-rendszerről kellett volna gondolkodnom, így az akadémiai körök támogatására aligha számíthattam. Egyértelművé vált, ha meg szeretném érteni, mi is történt itt valójában 1945 után, és választ akarok kapni arra, miért siklott ki a rendszerváltás, muszáj új kérdéseket feltennem, és új metódussal kell a kutatást elkezdenem. Akkor még nem tudtam, hogy az út, amelyre léptem, nem más, mint a hálózatkutatás.

Barabási Albert László magyar fizikus volt az, aki kidolgozta a skálafüggetlen hálózatok elméletét, amely tökéletesen alkalmazható a társadalmi kapcsolatrendszerekre is. És ezen a ponton álljunk meg egy percre! A ma uralkodó történelemszemlélet folyamatosan arra törekszik, hogy tudományként definiálja saját magát, holott a történetírás köszönő viszonyban sincs a tudományoktól elvárható objektivitással. Most mégis elsajátíthatnának egy olyan módszertant, amely a hagyományos értelmezésben is tudományosnak minősül, de ahelyett, hogy lelkesedéssel vetnék bele magukat az új szemléletű kutatásokba, szó szerint homokba dugják a fejüket, és összeesküvés-gyártóknak titulálják azokat, akik felismerték a hálózatok jelentőségét. Ha szarkazmussal akarnék élni, azt mondanám, megfordult a helyzet: az oly sokszor lesajnált és provinciálisnak minősített történészek azok, akik a legújabb nemzetközi trendet követik, és a magát a nyugatos műveltség hazai letéteményesének gondoló oldal az, amely elzárja magát az újdonságtól, és nem hajlandó túllépni a kommunista módszertani hagyományokon. A humort félretéve: a kérdés az, hogy szabad-e áttörnünk „új időknek új dalaival” a történészcéh idejétmúlt értelmezésein, amelyeket a szakmaiság ethosza mögé bújtattak?

Barabási kutatásait alapul véve Niall Ferguson skót történész írt egy átfogó elemzést arról, hogyan viszonyultak egymáshoz a hierarchiák és a hálózatok az emberiség történelme során. Arra a megállapításra jutott, hogy a hierarchiák és a hálózatok mindig párhuzamosan léteztek egymás mellett, de történelmünk legnagyobb részében a rend, vagyis a hierarchiák uralkodtak. Először a könyvnyomtatás feltalálása után indult meg a hálózatok látványos megerősödése, amely aztán a francia forradalomban csúcsosodott ki. A Szent Szövetség Európája visszaszorította az informális hálózatok hatalmát, újra a kiszámíthatóság és a rendezettség lett a meghatározó. Ferguson szerint a XX. századi háborúk és a diktatúrák időszaka szintén a hie­rarchiáknak kedvezett, de a hatvanas évek végén a hálózatok átvették a kezdeményező szerepet, azóta is folyamatosan erősödnek, és soha még a történelemben nem volt akkora hatalmuk, mint napjainkban.

Ezen a nyomvonalon gondolkodva igyekeztem elhelyezni Magyarország 1945 utáni helyét a világtörténelem eseményeiben. Meglepő eredményre jutottam, amelynek részleteit hamarosan megjelenő könyvemből lehet majd megismerni. Most legyen elég annyi, hogy a nemzetközi tendenciák tökéletesen megfeleltethetők hazánk történelmének is – bár én egy kicsit továbbgondoltam a diktatúrák szerepét a hálózatok és a hierarchiák közötti erőviszonyok kialakításában. Ez az elmélet adja egyébként a legérthetőbb magyarázatot a rendszerváltás problematikájára, hiszen a rendszerváltó elit a pártállami hierarchiát bontotta le, holott a hatvanas évek végétől megerősödő (nyugati kötődésű) hálózatok a nyolcvanas évekre már egyértelműen átvették a kezdeményező szerepet, de érintetlenek maradtak az átmenet idején. Hatalmuk és befolyásoló erejük ma is stratégiai kérdés.
És miképpen jön az én kutatásom a szabadkőművesek országcsonkításban játszott szerepéhez? Nem egyszerűen egy analógiát kívántam bemutatni, ugyanis a Kádár-kori hálózatok gyökereinek kutatásában kénytelen voltam visszanyúlni egészen 1917-ig. Olyan pénzügyi körök érdekeltségeit lehet kézzelfoghatóan kimutatni már a Szovjetunió felépítésénél, amelyek folyamatossága máig érzékelhető. És most jött el az a pillanat, amikor a történészcéh megkönnyebbülten felsóhajt: egyetlen könnyed kézlegyintéssel lesöpörhető minden érvem az asztalról, hiszen nem csinálok mást, mint burkoltan „sorosozok”. De tévednek. Korábbi kutatásokból tudjuk, hogy Lenin már a húszas évek elején úgy szerzett tőkét a Szovjetunió felépítéséhez, hogy az államosított iparágakat koncessziók segítségével átadta nyugati befektetőknek, és az is közismert, hogy amerikai üzletemberek – például Henry Ford – ezen koncessziós szerződések keretében alapítottak iparvállalatokat Oroszországban, finanszírozva a bolsevik birodalom kiépítését.

Arról azonban keveset beszélünk, hogy ki volt az, aki ezt a módszert kialakította, aki az első koncessziót megkapta Lenintől. Armand Hammernek hívták. Aki a nyolcvanas években rendszeres hírolvasó volt, annak ismerősen csenghet a név, hiszen a „híres amerikai üzletember és közismert filantróp” évente legalább négyszer-ötször látogatást tett Magyarországon, tárgyalt minden fontos politikai, gazdasági és kulturális vezetővel, az újságok legtöbbször címoldalon hozták, éppen milyen új üzleti ajánlattal kívánta építeni hazánkban a szocializmust. Mindezt természetesen a világbéke nevében. Armand Hammer szülei a XIX. század végén már kötésig benne voltak a keleti part kommunista hálózatának sűrűjében, fiuk nevét is egy szójátéknak szánták: arm (magyarul: kar – a szerk.) and (és) hammer (kalapács). A szülők közvetlen elvtársi körébe tartoztak a Schenck fivérek, akik közül az egyik a Metro-Goldwyn-Mayer, a másik a Twentieth Century Fox igazgatója és főrészvényese lett.

Ez a hálózat lényege!

Armand Hammer szülei már a száműzetése idején anyagilag támogatták Lenint, az ifjú Armand pedig segített – nem mellékesen a Romanovok műkincseinek fejében – megteremteni a Szovjetunió gazdasági alapját. Hammer az ötvenes évektől vállt vállnak vetve egyengette a békés egymás mellett élés gyakorlatát Cyrus Eatonnal, a másik filantróp milliárdossal, aki – akárcsak Hammer – valamennyi szovjet pártfőtitkárral (Sztálin kivételével) közvetlen barátságot ápolt. Eaton a Rockefeller bankház embere volt, és 1979-ben halt meg, Hammer 1990-ig élt. Ha valaki még mindig azt állítja, összeesküvés-gyártás azt gondolni, hogy e két üzletember volt a pénzügyi háttérhálózat korabeli arca úgy, ahogy ma Soros, annak ajánlom, lapozza fel az akkori újságokat, vagy csak keressen rá az interneten, kikkel szerepel közös fotón e két vállalkozó.

Mielőtt rám sütnék a balliberális oldalon szellemesnek tartott „ufóhívő” bélyeget, kérem a kollégákat, olvassák el hamarosan megjelenő könyvemet, és amennyiben nem értenek egyet a megállapításokkal, tételesen – természetesen levéltári forrásokon alapuló érvekkel – cáfolják meg állításaimat. Ilyesfajta cáfolat ugyanis Az „impexek” kora című könyvemre sem érkezett, pedig pontosan erről az összefüggésrendszerről szólt az a kötet is. Hogy ott konkrétan nincs szó a szabadkőművességről? Valóban, de ezek a kutatások a hálózatok működésénél összeérnek. Ma már az tekinthető „ufóhívőnek”, aki kétségbe vonja az informális kapcsolatrendszerek – adott esetben titkos társaságok – társadalmat és közéletet befolyásoló erejét. Trianon és a szabadkőművesség éppúgy releváns szakmai kérdés, mint Lenin és a globális pénzügyi érdekcsoportok kapcsolata vagy a hálózatok irányító szerepe a rendszerváltás menetében. De ide sorolható a Magyar Testvéri Közösség szerepe a Horthy-korszak, különösen a háború alatti nemzeti ellenállás idején; a közösség szintén egy titkos társaság volt, amely a magyar nemzeti szuverenitás megőrzését tartotta szem előtt, mégis ezer szállal kötődött a szabadkőművességhez.

És egy újabb fontos megállapításhoz érkeztünk, amelyet – szándékosan vagy tudatlanságból – igyekeznek elmaszatolni: a hálózatok ugyan rendelkeznek preferencia-központokkal, de nem hierarchikus felépítésűek, vagyis nem közvetlen irányítással működnek. Az egyénnek éppúgy van szabad mozgása, kezdeményezési lehetősége, mint a hálózaton belüli kisebb érdekkapcsolatoknak, ezért lehetséges az, hogy egy informális kapcsolatrendszer a motivációit és az eszközeit tekintve is sokszínű, és számtalanszor személyi átfedés van a hálózatok között. Szerencsére ma már nem lehet a korábban jól bevált elhallgatás–lejáratás–kirekesztés módszerével lehetetlenné tenni az alternatív és termékenyítő gondolatok terjedését, és éppen egy virtuális hálózat, az internet nyilvánossága van ebben segítségünkre. Nekem sem kell önkritikát gyakorolnom a „hivatalos szakma” előtt „tévtanaimért”, ha szeretnék történészként boldogulni, mert lassan-lassan az „alternatív” oldal is megtanul hálózatként (együtt)működni. Kivívtuk a saját helyünket a múltfeltárásban. A bölcsek köve nem létezik, így nem lehet az akadémikusok birtokában sem. Különböző értelmezések, világnézetek, történelemszemléletek csapnak össze, a vitáknak pedig helye van. A történészcéh tagjai nem tehetnek mást, mint alkalmazkodnak a megváltozott feltételekhez, és számolnak azzal, hogy „új időknek új dalaival” kell versenyeztetniük saját nézeteiket.

Borvendég Zsuzsanna

A szerző történész

Magyar optikájú szellemi életet!

Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Mindenesetre jókorákat fröccsenve kacsázik a posvány felszínén. Köszönet és tisztelet érte a Lovas István-sajtódíjjal elsőként és megkérdőjelezhetetlenül méltán kitüntetett Szakács Árpádnak, aki a Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozatával végre a politika napirendjére vágta a Csurka István által egykor keserű hátországnak nevezett nemzeti-konzervatív társadalmi többség véleményét és óhaját, jelesül, hogy a tudatformálásban őrségváltásra van szükség, és a magyarellenes szellemi műhelyek és erőterek előtt végre záródjanak el a közpénzcsapok, finanszírozzák ezeket az erre gerjedő körök, ha akarják. Bár ezt sem biztos, hogy hagyni kellene.

 

Hírdetés

Ugyanerről, a tudatformálás frontján zajló küzdelemről szól a szintén Szakács Árpád írása nyomán indult nagy szabadkőműves-vita, mely képletesen Romsics Ignác nem épp da­liás szobrának ledöntésével kezdődött.

Romsics évtizedek óta „a” történész, a doyen, a megfellebbezhetetlennek minősített ­szaktekintély, aki előtt illik rituálisan hajbókolni, és akinek árnyéka rányomja bélyegét a honi történelmi narratívagyártásra.
Erről van ugyanis szó: elbeszélésmódról, interpretációról, láttatásról. Ideológiai alapon persze.

Ebben az összefüggésben válik érthetővé például, hogy miért cenzúrázta gondos alapossággal Romsics még 1989-ben is Bethlen Béla, Észak-Erdély kormánybiztosa emlékiratait. És így lesz látható a több mint hét évtizedes intézményes magyarellenes történelemhamisítás, melyben sok képzett szakember vett és vesz részt a legmagasabb akadémiai köröktől a nekik tercelő buzgó zsurnalisztákig, és amelynek eszenciája, hogy a magyarság reménytelenül vesztes és bűnös nép, históriánk kudarcok sorozata és tulajdonképpen egyetlen makulátlan nagyságunk sincs.

Félreértés ne essék, Romsics csak tünet. Ahogy a közismert SZDSZ-es propagandista, Ungváry Krisztián is, aki érezhetően valamiféle bizonyítási és igazodási kényszertől vezérelve dühödten támadt neki a tabudöntő Szakács Árpádnak, mondván, „a tudományos igényű beszédmód alapelveit minden megszólalásával semmibe veszi, […] szemben azokkal, akik állításaikat konkrét források alapján logikus érvekre építik”.

Eltekintve attól, hogy egy politikai publicisztika nem tudományos értekezés, valamint hogy kidagadó nyaki erekkel, dülledő szemmel, gyakorló idiótaként sípolni a magyarok nemzeti ünnepén végképp nem a tudományos igényű beszédmód megnyilvánulási formája, a szakmaiság minimuma az lenne, ha Ungváry, Romsics, a szabadkőművességet a Népszavában (hol máshol?) mosdató, sőt egyenesen hazafiasnak beállító Ablonczy Balázs (és még sokan mások) általános, bizonyítatlan, relativizáló kijelentések helyett konkrétumokat szegeznének szembe a tényekkel, melyeket a történészek közül egyedüliként Raffay Ernő tárt fel és dokumentált. Érvek helyett azonban Ungváry azzal igyekszik hitelteleníteni Raffay Ernőt, hogy Hatos Pál nem hivatkozott rá egyik kötetében. Ez még akkor is szánalmas lenne, ha valóban így történt volna; de ráadásul nem is igaz, hiszen, miként a lánglelkű hazafinak egyébként nemigen nevezhető Hatos maga írta, nagyon is idézte Az elátkozott köztársaság című munkájában.

Ungváry tehát tettenérhetően hadilábon áll a tényekkel. Szakács Árpádot a szellemi alvilággal azonosító dühödt indulata megbotlott és hasra esett a valóságban, kijelölve saját helyi értékét. A felhorgadt libsi agitátor még a látszatra sem ügyel, amikor „másutt már bőséggel megjelent cáfolatokról” hadovál – ilyenek ugyanis soha sehol nem jelentek meg Raffay Ernő szabadkőművességgel foglalkozó gazdagon adatolt munkáiról. Épp ellenkezőleg: szervezett, tudatos hallgatás és elhallgatás volt e hiánypótló tényfeltáró kötetek és szerzőjük osztályrésze, bizonyítva, hogy Raffay professzor úr telibe talált. És bár több mint száz évvel ezelőtti eseményeket, folyamatokat hozott napvilágra, a ballib militarizmus legújabb óvatlan hisztériája azt bizonyítja, hogy a múlt nem múlt el, hanem itt él velünk.

Ungváry, miként a brancsbéliek, a mitizált szakmaiságra hivatkozik, miközben ő maga bukik el annak minden követelményében. Vádló és diszkreditáló szándékkal igyekszik kétségbeesetten légből kapottnak titulálni a szabadkőművesség történelmi bűneit; lám – Bogár Lászlót idézve – mégis mozog a Freud…

Az összefüggéséből kiragadott, abszolutizált szakmaiság persze egyébként is könnyen leleplezhető demagógia. Egy orvos például tudása birtokában gyógyíthat, életet menthet, de szakmai virtuozitással magzatgyilkosságot vagy eutanáziát is végrehajthat. Valami ilyesmit tesz Ungváry és a hozzá hasonlók is. Évtizedek óta következetesen igyekeznek szakmailag abortálni a nemzettudatot, nehogy újjászülessen.

Ezért ordít ki minden „szakmai” szövegükből a magyar nézőpont, a magyar gondolkodás hiánya. Ezért igyekeznek lázas nyüzsgéssel sárba rántani, megrágalmazni, az adott kor és helyzet összefüggéseiből kiragadott részleteket felnagyítva demonizálni különösen a XX. századi nagyjainkat, mentegetve, bagatellizálva, sőt nem ritkán pajzsra emelve a legsötétebb országrontó hazaárulókat. Akik között történetesen jó sok szabadkőművest vagy a titkos társasággal kapcsolatban álló személyt találhatunk.

Relativizálás, kettős mérce, elfogult szelektálás – ez az irányzat tematizálja máig a magyar múltat és a közelmúltat. Torz, idegen szemléletű optika ez. A magyar optikához ugyanis magyar szív is kellene. Az pedig hiányzik.

És ha idegen látásmód, idegen szemlélet írja (interpretálja, narrálja, láttatja) történelmünket, akkor a tükör torzítani fog. Persze nem tudhatjuk, hogy Ungváry, Romsics, Ablonczy és mások, többek között a politika, a kultúra, a tudomány, egyszóval a szellemi és közélet látványosan nemzetsemleges, súlyosabb esetben kifejezetten nemzetellenes szereplői (itt hosszú névsor következhetne), illetve az egyenes, bátor állásfoglalásokat kínosan kerülő egyrészt-másrészt stílusú maszatolók szabadkőművesek-e vagy sem. Mindegy is. A lényeg az, hogy látszólagos különbözőségeik, eltérő hangsúlyaik ellenére lényegileg egyszólamú konglomerátumot alkotnak. Nincs egyetlen feltétel nélküli elismerő mondatuk a magyar történelem bármely dicső eseményéről vagy alakjáról legalább egy relativizáló „ugyanakkor”, „azonban”, „mindazonáltal” nélkül. A gazemberek pályafutásában mindig találnak valami mentő körülményt, az ország- és nemzetépítő nagyságok életében pedig mindig kikutatnak valami általuk negatívnak minősített lényegtelen mellékkörülményt. Csak egyetlen vádló példa: Hóman Bálintnak nem lehet szobra, a Magyar Tudományos Aka­démia pedig nem hajlandó visszafogadni tagjai sorába az akadémikusi címétől jogsértő koncepciós eljárással megfosztott, a váci börtönben halálra éheztetett jeles történészt és kultuszminisztert, miközben a németek deportálását elrendelő, padlássöprő Nagy Imre köré hamis gló­riát szőnek. Trianon centenáriumán pedig nem győztek tülekedni a szlovák, román, szerb, francia, angol és mindenféle nézőpontokat, egyszersmind a magyar „bűnöket” bemutatandó – csak épp a számunkra egyetlen értelmezhető és erkölcsös nézőpontot, a magyart hagyták figyelmen kívül.

Emlékezetpolitika? Dehogy. Felejtéspolitika!

Ennek tudatában végtelenül dühítő és bicskanyitogató, hogy az elmúlt tíz évben a közélet számos területén meghatározóvá vált nemzeti érdekű politika szinte egyáltalán nem érzékelhető a legfontosabb harctéren, a szellemért, a lelkekért folyó küzdelem frontján, a tudatformálásban. Itt gyakorlatilag töretlen az SZDSZ-es kultúrterror, sziklaszilárd a hamis kánon, zárt és belterjes a „szakma”, legyen szó a színház világáról, a történeleminterpretációról vagy általában a társadalomtudományokról. Megkövesedett dogmák nyomasztják a nemzetet, aki kibeszél a merev rendszerből, azt semmibe veszik, lejáratják, szakmai tudását és emberi tisztességét kétségbe vonják, intellektuálisan meglincselik. A magyar optikának e kánonban nincs helye.

Raffay Ernő vonatkozó köteteiből, hazudjanak bármit is a történelemhamisítók, jól ismerjük a Galilei Kör és a szabadkőműves páholyok obskúrus világát, ezért joggal állapíthatjuk meg, hogy ma is ez az obskurantizmus sötétlik a magyar szellem egén. Vitán felül áll, hogy az 1918-as országvesztő patkánylázadásban főszerepe volt a szabadkőművességnek, az általa előtérbe tolt degenerált Károlyi Mihály fémjelezte kormány a legkritikusabb időszakban a hadsereg lefegyverzésével és az ellenségeinknek nyújtott segítséggel megsemmisítette a magyar önvédelmi képességet. Döntően ez vezetett a trianoni országrabláshoz. Aki ezt tagadja vagy mentegeti, az magyarellenes és történelmet hamisít.

Miként az is, aki tagadja a nyilvánvalót: ez a felfogás ma is felszámolná a lábadozó magyar önvédelmi ösztönt, a nemzet kollektív immunrendszerét, és ma is idegen érdekeknek szolgáltatná ki Magyarországot. Sajnálatos, hogy e szellemiség képviselői jelentős közpénzekből végezhetik kártékony, pusztító tevékenységüket. Leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy a mi adónkból árt nekünk az a korokon és látszólagos elvi különbözőségeken átívelő rendszer, melynek hálózatát sebészi pontossággal mutatta meg Szakács Árpád hiánypótló tényfeltáró sorozatában.

Nagy szerencsénk, hogy e hálózat óvatlanabbjai időnként nem tudnak parancsolni indulataiknak, és hördüléseik fényre hozzák a mélyben rezgő-zsizsegő televényt. Becsüljük meg hát az így napvilágra kerülő információt, ismerjük meg és térképezzük fel e rendszert, vessük ki állásaikból ágenseit, és önvédelemből építsük végre fel a tudatformálás bajtársias, magyar szívű, magyar optikájú hálózatát, kezdve mindjárt a történetíráson!

Ágoston Balázs

A szerző újságíró, a Demokrata főmunkatársa

 
 

 

Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »