2001. június 19-én – az első Orbán-kormány idején – fogadta el 92 százalékos támogatottsággal a Magyar Országgyűlés a kedvezmény-, illetve státusztörvényt.
Már a Magyar Országgyűlés által elfogadott 2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról is óriási eufóriát váltott ki a Kárpát-medence magyarsága körében. A „valahová tartozás” tudatának erősítése egyértelműen e törvény elfogadásával valósult meg.
A Szövetség a Közös Célokért önálló jogi személyek társulásaként jött létre 2001. november 19-én. Mint azt mindannyian tudjuk a Felvidéken,
Duray Miklóst már az 1970–80-as évek jogvédő bizottsági tevékenysége idejéből ismertük többen is, jómagam személyesen az Együttélés Politikai Mozgalom alapítójaként, elnökeként találkoztam vele Pozsonyban az alakuló ülésen. Azután pedig mindig és mindenütt. Pogány Erzsikével ugyanott, és örök életre, vagyis élete végéig munkatársi és személyes barátságot tartottunk. Az említett két ember garancia volt arra, hogy amilyen gyorsan lehet, olyan gyorsan gyakorlattá tegyük a magyar igazolványok kézbe adását.
Pogány Erzsike hihetetlen munkatempójának, következetességének és szigorának köszönhetően, szinte hónapról hónapra nyíltak a SZAKC irodái Pozsonytól Kassáig. Soha nem felejtem el, hogy 2001. decemberében (közvetlenül karácsony előtt) két héten át már a teljes személyzettel vettünk részt Budapesten a szakmai beavatáson, napi 10 órás gyakorlattal. Jómagam a sok leendő fiatal kolléga között minimális számítógép-kezelési ismeretekkel rendelkeztem. Kedves és türelmes fiatal barátaim azonban készségesen segítettek, megtanítottak a számomra nem könnyű technikai műveletekre.
Felejthetetlen éveket töltöttem el kitartó kollégáimmal együtt – akik nem futamodtak meg a főnöki szigortól – a SZAKC irodájában. Kezdetben szombatonként is bejártunk, hogy győzzük a kérelmek feldolgozását. A sok-sok elérzékenyült ember látványa adott erőt, akinek az volt az öröme, boldogsága, hogy kezébe vehette magyar igazolványát. Soha nem felejtem el azt a nénit, aki a betegágyához hívott kitölteni az űrlapot, mert ő addig nem halhat meg, amíg nem lesz magyar igazolványa. Rendszeres pesti útjaink, amikor a Váci utcába jártunk az elkészült igazolványokért, barátságot, kapcsolatokat erősített.
Aztán beindultak a kis vidéki irodák. Párkányban Erzsike jóvoltából teljesen megújult az öreg, leromlott állagú Csemadok-központ. Faragott székely kapu került a bejárathoz, az esztergomi Nemes László fafaragó munkája. Itt volt a Csemadok járási irodája is, ahol Erzsike rám bízta az igazolványok ügyintézését. De itt kapott helyet az MKP képviselői irodája is, s a két helyiségben békességben megfértünk.
Azóta eltelt húsz év, s szinte napjainkig igénylik az igazolványokat, de ma már a SZAKC számtalan más összekötő feladatát is ellátja szerény körülmények között. Pogány Erzsébet következetessége, szigora, céltudatossága, az, hogy soha, semmilyen nehézség elől nem hátrált meg – akár egészsége kockáztatása árán is – meghozta gyümölcsét. Talán mi, akik nála tanultunk, edződtünk, tájékozódtunk, s vettünk tőle példát, értékeljük a leginkább – mert mindez nélküle talán nem is jött volna létre, vagy legalábbis valahol valami elkallódott volna…. Mint az sajnos olykor tapasztalható.
Azóta 2006-ban létrejött a Felvidék.ma hírportál is, amelynek szintén ő volt a beindítója, mozgatója haláláig. S hogy hű tanítványai vannak most is az oldal szerkesztői között, az napi szinten bizonyítást nyer. Nem a bulvárhírek közvetítője, hanem mindenekelőtt a felvidéki magyarság tájékoztatását szolgálja.
Tisztelet, hála Pogány Erzsébet emlékének!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
