Visszaköszön a múlt

Visszaköszön a múlt

E sorok írójának látszólag semmi köze a sporthoz. Soha életében nem jeleskedett egyetlen sportágban sem, sőt a kimondottan ügyetlen fajtához tartozott. Talán csak a hosszútávfutás meg a lövészet ment neki tűrhetően, minden másban gyenge teljesítményt nyújtott. Nem szakadt az édesapjára, pedig többek szerint teljesen olyan, mint ő volt.

Rugaszkodjunk el attól a szomorú valóságtól, hogy e cikk írója számára minden iskolai tornaóra felért egy rémálommal, s hogy az egyetemen az úszásoktató egyik kedvence lett, aki kicikizte a világból. Az emlékezet néha felszínre hozza még, ahogy kisiskolásként öregapja orosz biciklijével a váz alatt próbált megtanulni kerekezni. Hatalmas ütközés és feldagadt, vérző száj lett az eredmény. Persze ez csak néhány napra vette el a kedvét attól, hogy addig próbálkozzon, míg bele nem jön a kerékpározásba, mint kiskutya az ugatásba.

Bezzeg az édesapja! Aki a múlt század ötvenes éveiben már kamaszként a pozsonyi híres Vörös Csillag ificsapatában rúgta a gólokat. Nem is akárhogyan!

Sok magyar gyerek játszott akkor ebben az élvonalbelinek számító csapatban, s érdekes módon senkit sem zavart, hogy nem beszélnek túl jól szlovákul. Az inasévek végén próbálták meggyőzni, hogy maradjon, lépjen át a felnőttcsapatba, szép jövő vár rá, nagyon tehetséges, ő inkább visszatért a szülőfalujába. Ott is volt csapat, oda is kellett csatár. A Sanyika! Akit még betegen, 39 fokos lázzal is ki tudtak könyörögni az ágyból, ha tétmeccset játszottak. Úgy lőtte a gólokat, hogy öröm volt nézni.

Az évek múltával, amikor kiöregedett, edzőként, sőt futballbíróként is kipróbálta magát. A család pedig kijárt a meccsekre.

Bár ne tették volna! Azt a sok szidalmat, amivel a drukkerek a bírót illették, évek múltával is nehéz volt feledni. Egy alkalommal meg is kapta a magáét az egyik trágárul üvöltöző, mert a cikkíró hangosan kikérte magának, hogy az apukájára ilyen csúnyákat mondjon. Az öregfiúkmeccseken az egykori remek góllövő rendre megmutatta, hogy a tehetség nem vész el. Az már egy másik tészta, hogy utána egész éjjel borogatni kellett a lábát a hirtelen jött terhelés és az izomláz miatt.

Az idő haladtával az egykori remek focistából a sportszervezet vezetőségi tagja lett. Egyetlen vasárnapi meccsről sem hiányzott, még akkor sem, ha délelőtt keményen dolgozott.

Hol vannak már azok a régi szép idők, a nyolcvanas évek, amikor nyaranként kupameccseket játszottak a faluban? Több szomszédos település mérte össze az erejét. A mérkőzések 2-3 napig tartottak, s ezalatt bizony büféről is gondoskodni kellett. Hát ki más is sütötte volna a pecsenyét meg a halat, mérte volna a bort, ha nem a sportimádók hites nejei és leányai? Egy csitri számára megvolt annak is a gyönyörűsége, hogy majdnem egész nap halzsíros bűzben árulta a portékát. Mert a szépfiúk is sűrűn meg-megálltak a sátornál, hogy csapják neki a szelet. Arra már kevésbé nosztalgikus visszaemlékezni, amikor édesanyjával a focisták füves-sáros fehér zoknijait próbálták – házi készítésű mosószappannal – tisztává varázsolni. Merthogy a focistákra, a csapatra mosni is kellett valakinek. Munka és három gyermek mellett, évekig, szinte semmi fizetségért. És akkortájt még automata mosógépe is csak néhány asszonynak volt a faluban.

Hírdetés

Szóval Sanyikából idővel Sanyi lett. S ahogy az élet nagykönyvében meg van írva, először apuka, majd boldog nagypapa. Aki még hetvenévesen is bármikor fejre állt az unokák kedvéért, és akár percekig úgy maradt.

Ha volt rá módja, korcsolyázott, gyönyörűen siklott a jégen. Egy szó, mint száz, minden sport ment neki. Ruganyosságát sokáig megőrizte, talán mert egész életében visszafogottan táplálkozott, sőt egyenesen megvetette azokat, akik degeszre zabálták magukat. Ezért sosem hízott el, sportos alkatát mindvégig megőrizte, s 18 éves korától tartotta 70 kilós versenysúlyát. Egész életében keményen dolgozott, de a fociért félre tudott tenni bármit. A sport még soha senkinek sem ártott meg, szokta volt mondogatni.

Nagy bánatára gyermekei közül egyik sem örökölte a futball szeretetét. Nem úgy az egyik fiúunoka!

Aki kis korában ugyanolyan nehezen tanult meg kerékpározni, mint az anyja. De valamiért ő is megfertőződött a focival. Talán a papa hatására. Első szavainak egyike a labda, babanyelven ganga volt. A pöttöm gyerek egyszer a futballpálya mellett dekázgatott a füvön, rugdosott a kiskapura. Nagyapja távolról figyelte, amikor odament hozzá valaki, és megkérdezte, kié ez a gyerek.

Eljöhetne a diákcsapatunkba játszani. Hát a legjobbtól kérdezed, mert az unokám, mondta nem kis büszkeséggel. A gyerek tízévesen lett igazolt diákfocista. Azóta sok idő eltelt, már évek óta felnőttcsapatban játszik. Falusi ligában. Edzést ki nem hagy, betegen, fájós lábbal is elmegy a meccsre. Most szenved, mert a bajnokságot a járvány miatt lefújták. Némi vigasz, hogy az edzéseket újra elkezdhették.

Azt talán nem is kell mondani, hogy DAC-drukker, évek óta bérletes, és mindent képes a hazai meccsekhez igazítani.

Amúgy a csapatépítés lett a mániája, kicsit más távlatokból szemléli az egészet, mint a nagyapja. Ki tudja, mit hoz számára a jövő, de hogy a labdától még sokáig nem tud elszakadni, az biztos.

Az anyjának meg marad az edzőcuccok mosása, a sáros futballcipők kerülgetése, hogy a fehér sportzoknik tisztává tételéről már ne is szóljunk. És az igazodás a meccsek és edzések időpontjához.

Visszaköszön a múlt. Úgy is mondhatnánk, az örökség nem vész el. Kár, hogy a nagypapi néhány éve már csak odafentről nézheti a meccseket és szurkolhat az unokájának.

Ha a mennyországban is van futballpálya, az öregfiúkmeccseken talán még rúg is egy-két bombagólt. Az unokája bevett szokása, hogy minden hálóba találás után egy pillanatra felnéz az égre. Ilyenkor mond köszönetet neki azért, hogy a labdaimádatot kisgyermekként beléoltotta.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »