Virágvasárnap – idén március 28. – a bűnbánatot jelentő nagyböjti időszak utolsó vasárnapja és egyben a nagyhét kezdete. Ezen a vasárnapon Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásáról emlékezik meg a Katolikus Egyház.
Virágvasárnap jelentése a latin Dominica palmarum, azaz a pálmaágak vasárnapja kifejezésből származik, amely az ünnepi körmenetet és a dicsőséges bevonulást vételezi elő. Ezen vasárnap megünneplésének szokásai a bibliai elemek mellett a jeruzsálemi egyház liturgiájából erednek, ahogy azt már a 4. századtól lejegyezték, és a szentföldi zarándoklatok megsokasodásával terjedtek el világszerte.
A Katolikus Egyházban a hagyományos virágvasárnapi ünnepi szentmise a jeruzsálemi bevonulásra emlékeztető körmenettel kezdődik. A templom előtt összegyűlt hívek pálmaágakkal vagy barkákkal köszöntik a templomba bevonuló papságot és az asszisztenciát. Az ünnepi körmenet arról való megemlékezés, ahogy egykor Jézust ünnepelte a jeruzsálemi tömeg. A szamárháton bevonuló Jézust meglátva leterítették ruháikat, ágakat törtek a fákról, s eléje szórva ezt kiáltozták: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely íme, eljön! Hozsanna a magasságban!” (Mk 11,9–10). Kétezer évvel ezelőtt a jeruzsálemi nép Dávid fiaként üdvözölte Krisztust, Messiásként, aki szabadulást hoz népükre, és megszabadítja őket a rómaiak elnyomása alól. Krisztus küldetése azonban egészen más volt, nem az elnyomó uralomtól szabadította meg a népét és azáltal egész emberiséget, hanem a bűn rabságából. Ebben áll a megváltói tett, ez húsvét értelme.
A virágvasárnapi leegyszerűsített, ünnepélyességétől megfosztott liturgikus keret tükrözi az ünnepnek a liturgiánkban meghonosodott másik elnevezését, azt, hogy ez az Úr szenvedésének vasárnapja.
A szentmise olvasmányai már Krisztus szenvedéstörténetét tárják elénk. Az olvasmány, Izajás próféta könyvéből a megjövendölt Messiásról szól (Iz 50,4–7), a szentlecke Szent Pál apostolnak a Filippiekhez írt leveléből Krisztus kenózisát (önkiüresítését), az Atyának való engedelmességet és kereszthalálát mondja el. Az evangéliumi szakasz pedig Jézus passióját, kínszenvedését tárja elénk Szent Márk evangélista szerint (Mk 14,1–15,47).
A virágvasárnappal kezdődő nagyhét az egyházi év leggazdagabb időszaka. Az Egyház kifejezi hitét, miszerint a dicsőséges bevonulás kezdete annak az eseménysornak, amely Jézus szenvedésével és halálával folytatódik, majd feltámadásával teljesedik be elhozva számunkra a megváltást, amely minden hívőben az örök élet reményét táplálja.
A mostani virágvasárnap egy sajátos lehetőséget ad a számunkra, hogy az Úr szenvedésére való emlékezés különös módon erősítsen meg bennünket a világjárvány idején.
Forrás: MKPK Sajtószolgálat
Fotó: Pixabay
Dicsőség és szenvedés
Virágvasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 14,1–15,47)
Virágvasárnap kettős üzenete világosan megjelenik a szentírási olvasmányokon keresztül a mai liturgiában. Ezen a napon egyszerre van jelen a dicsőség és szenvedés, a világosság és a sötétség, a remény és a gonoszság. Jézus dicsőséges bevonulása a pálmaágakat lengető, hozsannázó tömegben, majd a szentmise evangéliumában a szenvedés történetének felolvasása adja ennek a kettősségnek az alapját. Virágvasárnap hivatalos neve: Urunk szenvedésének vasárnapja, a nagyhét kezdete.
A szenvedéstörténet elvezet a Golgotára. Elgondolkodtat bennünket az emberi befolyásolhatóság, állhatatlanság, árulás és hazugság mélysége, amely alig néhány nap alatt megfordította a tömeg érzelmeit. Egyedül a kívülálló pogány százados volt képes arra, hogy belásson az ármány kulisszái mögé, amikor summásan megfogalmazta: „Ez az ember valóban igaz volt.”
Izajás próféta Jahve szenvedő szolgájáról szóló harmadik éneke készít fel ma bennünket arra, hogy végighallgassuk Jézus szenvedésének és halálának történetét. A szenvedés nemcsak a szolga életéhez és küldetéséhez tartozik hozzá, hanem a keresztény ember küldetésének is része. „Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.” A zsoltáros súlyos szavakkal írja le a szenvedő ember panaszait, aki a fizikai fájdalmak mellett átéli a teljes elhagyatottság és megvetettség állapotát: „Kutyák falkája vett körül, gonosztevők serege szorongat engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat.”
A szenvedésben már benne van a győzelem ígérete. Azzal, hogy „megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”, még nincs vége a történetnek. Szent Pál apostol így folytatja a szentleckében: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek.” Isten szenvedő szolgájának minden dicsősége abban van, hogy teljesen átadta, megalázta, kiüresítette magát, mint egy halálra szánt rabszolga: tegyetek velem, amit akartok. A kulcsszó az „ezért”. Ezért Isten felmagasztalta őt. Krisztus isteni felmagasztalása éppen szolgálatában, lehajlásában, a leggyengébbekkel való szolidaritásában mutatkozik meg.
Isten a szeretet. A szeretet pedig a kereszten mutatkozik meg a legnagyobb erővel. Saját magáról szólt Jézus, amikor azt mondta: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” A keresztről hangzott fel az Atya iránti gyermeki bizalom kiáltása: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Jézus e szavakkal kilehelte lelkét. Mi pedig ezen a ponton letérdelünk a passió alatt, és imádságba, elmélkedésbe mélyedünk. Különleges és nagyon fontos ez a teljes csendben eltöltött pillanat a mai liturgiában. Gondoljuk meg jól, hogy ebben a szent csendben mit mondtunk a keresztre feszítettnek, és mit mondunk az Atyának. Ezek a talán ki sem mondott, de a lelkünk mélyén megformált szavaink odakerülnek nagyböjti lemondásaink és jócselekedeteink mellé, és ezek készítik elő idei húsvétunkat és örök jövőnket.
Ternyák Csaba érsek
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
