Viharzónában a visegrádiak

Viharzónában a visegrádiak

Vajúdnak a visegrádi országok. Most az egyszer nem a gazdasággal van baj, az éppen örvendetes ütemre kapcsolt, hanem a négy állam politikai elitjével.

Csehországban hónapok óta képtelenek egy működőképes kormány összekalapálására. A pettyezett múltú Andrej Babiš ANO pártjával hiába nyerte meg tavaly ősszel a választást, máig képtelen kormánykoalíciót összekovácsolni. Még a puhulni látszó szociáldemokratákkal együtt sem jön ki a parlamenti többség, ehhez szükséges volna a háttérből manipuláló tősgyökeres kommunisták támogatása is. Babiš a minapi uniós csúcson próbált merészet lépni, meglebegtette, hogy a brit kémügy kapcsán esetleg néhány, Prágában szimatoló orosz diplomatát kiutasítana, azonban a kommunisták a hír hallatán azonnal felszisszentek. Ez máris jó példa arra, hogy hiába piacpárti a kormányfő (mi más lehetne, hiszen milliárdos nagyvállalkozó), siker esetén is módfelett korlátozott lesz a mozgástere. És akkor a háta mögött még ott manipulál a politikai végjátékát élő Miloš Zeman államfő, aki az idegengyűlölő és unióellenes Tomio Okamura pártját is el tudná képzelni a kabinetben… 

Lengyelországban is komor az összkép. Az ikertestvére halála után nyíltan bosszúállóvá vált Jaroslaw Kaczynski, aki a sovány parlamenti többséggel bíró Jog és Igazságosság nevű pártot vezeti, a fideszes fülkeforradalom forgatókönyvéből játszva rohamtempóban Brüsszelnek és részben Berlinnek kormányozta Varsót. Az általa kesztyűs bábuként irányított kormány az ellenőrzése alá vonta a bírói kart, megtörte a közszolgálati média önállóságát, szembeállította a liberálisnak tartott Varsót a vidék népével. Az anyukája mellett igazi agglegénnyé aszalódott Kaczynski nem áll le, még tovább szigorítaná az eleve kőkemény abortusztörvényt, ami miatt pénteken mintegy 50 ezer fekete ruhás nő vonult Varsó utcáin. A legutóbbi fejlemény pedig, hogy a lengyel parlament második világháborús kártérítéssel foglalkozó bizottsága szerint az országnak 542 milliárd dollár kártérítés jár Németországtól a második világháborús pusztításért… 
Magyarország az április 8-i parlamenti választás lázában ég, a Fidesz a végsőkig fokozza a gyűlöletkeltő kampányát, a görcsös győzködés hevében Brüsszel és az ENSZ mellett már a szomszédos országokba is beleköt (legutóbb Szájer József, a Fidesz európai parlamenti képviselője mondta azt, hogy Robert Ficót valójában az buktatta meg, hogy támogatta a magyar kormány migrációs politikáját). Miközben a magyar kormány csúcspolitikusai háziállatként tartott rénszarvasra vadásznak vagy kétes eredetű 800 millió forinttal akarják meglepni édesanyjukat, addig az egészségügy és az oktatás szétrohad, a demokrácia épülete pedig rogyadozik. Persze, érzik a bajt, hiszen a fideszes potentátok csattogó ollóval járják az országot és átadnak mindent, ami eléjük kerül, legyen szó halottasházról vagy pedig egy épületmakettről (sic!), az egykor lendületes debattőr Orbán Viktor miniszterelnök pedig politikai vitaműsorokban való részvétel helyett inkább óvodásokat zaklat, ahol nem kap kínos kérdéseket, csak maga a helyzet az. 

És mi van Szlovákiával, amelyik nem is olyan régen még az Európai Unió magja felé tartott? Nos, a kettős gyilkosság után mindenki számára világossá vált, hogy Robert Fico és pártja az ígéretes homlokzat mögött csupán tisztes külsőséggel ápolt zűrös kapcsolatot tartott fenn, és a csinos gazdasági mutatókkal próbálták elfedni a botrányos összefonódásokat, lenyúlásokat, előre lezsírozott pályázatokat. Ilyen hozzáállással pedig mag-Európa helyett jó nagy barack jár a kobakunkra. 

A rendszerváltás óta eltelt közel 30 év arra tanít, hogy nem elég egyszer kivívni a szabadságot, majd elégedetten hátradőlni. Szlovákia a komor emlékű mečiari korszakban megtanulta, részben vissza lehet forgatni az idő kerekét. A szilárd polgári múlttal rendelkező Csehországot némileg leszámítva a másik három visegrádi állam politikai viharzónába került, amiből külső erők nélkül kell kikecmeregniük. Ha nem sikerül, akkor autokrata berendezkedésű, torz piaci viszonyú, a perifériára sodródó államokká válhatnak. Márpedig nem ezért harcolt a lengyel Szolidaritás, nem erről szólt a magyar békés átmenet, nem ezt ígérte a csehszlovák bársonyos forradalom. A pozsonyi gyertyás tüntetés 30. évfordulója kapcsán nincs is aktuálisabb kérdés, mint az, hogy valóban tisztességes országot akarunk, vagy inkább dagonyázunk a saját pocsolyánkban. 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »